A különbség az, hogy míg a viccbeli rabbi legalább a libák pusztulásának előidézésében nem volt sáros, csak meggátolni nem tudta, a mostani válság esetében, ha személy szerint nem is feltétlenül ugyanazoktól, de lényegében ugyanolyan pozíciókat betöltő szakemberektől várjuk a javaslatokat a kivezető útra, akik a krízis kirobbanásához is asszisztáltak, vagy legalábbis nem ismerték fel időben a bajok gyökereit. Nem akarom persze felnagyítani a közgazdászok szerepét, ezért gyorsan leszögezem: a főszerepet most is, mint minden fontos, országok sorsát meghatározó döntésben, a politikusok játszották. Akik, akár szakemberek, akár nem, végső soron politikai megfontolásokból hozzák döntéseiket, még ha többnyire szakmai érvekkel dúcolják is alá őket. Így például nem lehet elvitatni, hogy a mostani válságnak az ezredfordulótól megfigyelhető fogyasztásösztönző, jelzáloghitelek felvételére buzdító amerikai gazdaságpolitika ágyazott meg, amelyben a kormány által vezényelt jelzálogbankok könnyűhitel-politikája és a gazdaságélénkítés egyéb eszközei is helyet kaptak.
A teljesség kedvéért azonban hozzá kell tenni a szakmám számára is szomorú igazságot, hogy ez a politika nem tudott volna ilyen mértékben kiteljesedni, ha nem támogatja az amerikai jegybank szerepét betöltő, a zseniális közgazdászként számon tartott Alan Greenspan által vezetett Fed olcsópénz-politikája, amely a kamatlábak gyors csökkentésében öltött testet, és hozzájárult az ingatlanpiaci buborék felfúvódásához. Azt a tényt sem söpörhetjük könnyed mozdulattal a szőnyeg alá, hogy az USA hibás gazdaságpolitikája akkor sem fejlődött volna ilyen súlyos világválsággá, ha a pénzügyi piacok felügyeletei, amelyek igen sok okos közgazdászt és jogászt alkalmaznak, nem gondolják úgy, hogy nyugodtan megbízhatnak a pénzügyi vállalatok vezetőiben, továbbá az ő tevékenységüket is elbíráló hitelminősítők értékítéletében akkor, amikor merőben innovatív pénzügyi termékeket dobnak - irdatlan pénzeket megmozgatva - a piacra.
Vagyis ha magáért a krízis kialakulásáért a politikusoké is a felelősség, azért a válság eszkalálódásáért már a közgazdasági-pénzügyi szakma sok jeles képviselője is hibáztatható. Különösen bizarr azoknak a szakembereknek a szerepe, akik egyik sapkájukban tanácsadóként vettek részt a későbbi hitelválságban főszerepet játszó, innovatív értékpapírok kifejlesztésében, másik sapkájukban pedig éppen e papírok jó minősítésével keltettek bizalmat a befektetőkben. Aztán pár hét, hónap múlva egy halk pardon nélkül minősítették le azokat a pénzintézeteket, amelyek (esetleg éppen őrájuk hallgatva) bevásároltak a később "mérgezettnek" bizonyult papírokból. Még később ugyanők sorolták előzékenyen előre a sebezhetőségi rangsoraikban azokat az országokat is (pl. a miénket), amelyek bankjai ugyan szinte sosem láttak közelről ilyen kockázatos pénzügyi termékeket, mégis a hitelválság fő áldozataivá váltak, pusztán azért, mert a labilis egyensúlyi helyzetük miatt eleve csekély bizalom innen illanhatott el a leggyorsabban az általános bizalomvesztés időszakában.
Most persze a tanácsadók is gondban vannak, és különösen velünk és instabil sorstársainkkal kapcsolatban. A fejlett világbeli bajok orvoslását illetően ugyanis kialakult az új szakértői kánon: fiskális és monetáris politikával egyaránt élénkíteni kell a gazdaságokat, hiszen a fő veszély most a visszaesés és árcsökkenés depressziós elegye. Fel kell hagyni mindenféle doktrinerséggel, legyen szó költségvetési egyensúlyról vagy állami beavatkozásokról, sőt még némi kereskedelmi protekcionizmus is megengedett ebben a borzasztó világhelyzetben, főként Kínával szemben. A fejlett világban most nemhogy nem elítélendő, hanem egyenesen kívánatos az a fajta gazdaságpolitika, amitől az utóbbi évtizedekben minden mérvadó tanácsadó óvta a politikusokat.
A labilis egyensúlyi helyzetű és azon belül is főként az ún. feltörekvő országok tekintetében (ahová mi is sorolódunk) nem alakult még ki a tanácsadói konszenzus, hol ezt halljuk tőlük, hol éppen az ellenkezőjét. Csak úgy ne járjanak velünk, mint a viccbeli rabbi: még annyi jó ötletük volna, csak már nincs kinek!
Tanácsadóink (egyfelől) óvnak attól, hogy túlfeszítsük az egyensúly megbomlásának húrját, hiszen akkor bedőlhet a nemzeti valutánk, magával rántva a devizában eladósodott háztartásokat és cégeket, no meg az őket hitelező bankokat, ami aztán az egész gazdaságot maga alá temeti. Ha viszont nincs gazdasági aktivitás, akkor előbb-utóbb teljesen leül minden: nem lesznek munkahelyek és munkajövedelmek, nem lesz adóbevétel, nem lesz miből újraelosztani; marad a "vasárnap zárva tartunk" túlélőtechnika, ami semmi jóra nem vezet. Ezért aztán tanácsadóink (másfelől) óvatosan mégiscsak megpedzik, hogy élénkíteni is kéne valamiképp, helyre kéne állítani bankjaink hitelezőképességét, mert anélkül még azok a cégek is lehúzhatják a rolót, amelyek termékei iránt ebben a recessziós világban is volna kereslet.
A kormányfők (köztük a miénk) meg csak kapkodják a fejüket, most mi a csudát tálaljanak föl hiteles válságkezelő program gyanánt. Míg a tanácsadók több sapkát is váltogathatnak, a kormányfőknek egyetlen sapkájuk van, azt is négy évig kell hordaniuk. Nem vagyok tréfás kedvemben, de muszáj egy újabb alapviccre utalnom: ezeket az egyetlen sapkával megáldott kormányfőket a tanácsadók éppúgy egzecíroztatják, mint a farkas és a róka a viccbeli nyuszit, akinél az is baj, ha van sapkája, meg az is, ha nincs.
Ám mielőtt könnyeket hullatnánk vezetőinkért, és elvernénk a port a tanácsadókon, újra felidézem, hogy a bajokért mindig a politikusok és nem a tanácsadóik a felelősek. Az ő saruk, hogy a jobb időkben elmulasztották megtenni azt, amit akkor nem volt muszáj, de éppen az ínségesebb idők érdekében meg kellett volna tenni. Meg aztán nálunk a tanácsadók helyzete sem rózsás, hiszen a mi éghajlatunkon a libák így is, úgy is döglenek.
