A kormány és az MNB bankmentő csomagja, amely a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) kötött megállapodás részeként került nyilvánosságra, azt sugallja, hogy a kelet-európai térségben igen aktív magyar nagy bank állami segítség nélkül nehezen tudja fenntartani stabil helyzetét. Hiszen a napnál világosabb, hogy a 600 milliárd forintos csomagot az OTP-re találták ki, még ha a versenysemlegesség látszatára ügyelve úgy tálalták is, mintha további bankok számára is nyitva állna az állam kapuja. A meghúzott tőkehatár fölé még két bank került, amelyek azonban nyugat-európai anyabankjaik védelme alatt állnak, s ha akarnának (nem akarnak), sem kérhetnének a magyar államtól segítséget.
Bár a tulajdonosoknak kellemetlen, a látszat ellenére a gond oka nem az, hogy megzuhant az OTP-részvények árfolyama, hiszen ez még nem veszélyeztetné a bank működését, amely kellő tartalékokkal rendelkezik a könyv szerinti érték és a piaci árfolyam közötti különbségből származó (időleges) veszteség elviselésére. A bajok gyökere az, hogy a hitelezői-befektetői értékítéletet alakító tényezők tekintetében a "nemzetközi helyzet fokozódik" - ha szabad az előző rendszer bevett szófordulatát használnom. Egyrészt az izlandi pénzügyi válság miatt, amely azért vált fontossá számunkra, mert sokan Magyarországot nevezték meg egy valutakrízis következő lehetséges terepéül. A nemzetközi sajtóban szárnyra kapott híresztelés tőkekivonásra és forint elleni spekulációra ösztökélte a befektetőket, leértékelve a magyar forint-, kötvény- és részvényárfolyamokat, és elapasztva a finanszírozási forrásokat.
Anyák és leányok
A helyzet súlyosbodása októberben abban is testet öltött, hogy a nyugat-európai országok sorra előálltak elképesztő méretű (több százmilliárd eurós) bankmentő csomagjaikkal, ráirányítva a figyelmet a kelet-európai érdekeltségekkel rendelkező bankokra is. Ezek a pénzintézetek jórészt saját forrásaikból hitelezik leánybankjaik ügyfeleit, abból az ésszerű megfontolásból, hogy a fejlettebb országokban felgyűlt megtakarításokat a kevésbé fejlett országokban nagyobb profittal lehet kihelyezni. Az ilyen, feltörekvőnek nevezett országokban, ahová a kelet-közép-európai térség gazdaságai is tartoznak, a fogyasztási eufóriától elvakult polgárok magasabb kamatokat hajlandók a bankhitelekért fizetni, mint a fejlett gazdaságokban, amiből sok nyugati bank szépen profitált az elmúlt évtizedben. Most viszont, amikor az amerikai ingatlanhitel-piaci bukás hatására bizalmi válság alakult ki a bankok között, a kelet-európai térségben működő pénzintézetek fokozódó kockázatai is reflektorfénybe kerültek.
Miért nőttek meg ezek a kockázatok? Egyrészt azért, mert a nyugati anyabankok maguk sem jutnak elég forráshoz, a kevesebből pedig még kevesebbet tudnak továbbcsatornázni leányaiknak - márpedig a gyakran több évre, évtizedre kihelyezett devizahiteleket folyamatos megújításra szoruló, rövid lejáratú devizaforrásokból finanszírozzák a bankok. Hogy még ez a kevés devizaforrás is elapadjon, abban az Európai Központi Bank rövidlátó politikája is ludas, mivel a térségünk uniós tagországaiban működő bankokat kirekesztette abból a garanciavállalásból, amellyel az euróövezeti pénzintézetek egymás közötti hitelezését megtámogatta. Emiatt a nyugat-európai anyáknak még itteni leánybankjaik hitelezése is ellenjavallt lett, hiszen azzal saját hitelképességüket rontják, és maguk is nehezebben jutnak forráshoz.
A kelet-európai országokban működő bankok kockázatát az is jócskán megnövelte, hogy a válság hatására sok befektető kivonta pénzét az itteni állampapírokból, részvényekből, amivel a nemzeti valutákat is gyengítették. Márpedig a legtöbb országban a hitelek nagyobbik részét devizában (főként svájci frankban) elszámolva nyújtották a bankok (üdítő kivétel Csehország és Szlovákia), ezért a nemzeti valuta leértékelődése megnöveli a törlesztőrészleteket, ami rontja az adósok fizetőképességét. Ráadásul ezekben az országokban a hitelfolyósítások lassítása, leállítása is gyengíti a nemzeti valutát, mivel megszünteti a devizabeváltások árfolyam-erősítő hatását, ami tovább növeli a nemfizetések rizikóját.
A banki kockázatokat az is emeli, ha a működési közegül szolgáló ország adósi besorolását rontják a hitelminősítő cégek. Márpedig válságos helyzetben még a javulás útjára lépett országokat is leminősíthetik - pusztán azért, mert most jobban kidomborodnak a negatívumok, mint konszolidált időkben. Így járt Magyarország is, amely ugyan az elmúlt két évben szigorú költségvetési politikával javította pénzügyi egyensúlyát, most mégis sérülékenysége okán került reflektorfénybe, és emiatt fokozták le devizaadósi minősítését. Hasonló módon kerültek rossz megvilágításba a korábban a gyors növekedésük miatt elnézőbben kezelt országok (a balti államok, Románia, Bulgária), amelyeknél most hirtelen a külső egyensúlyi problémákra helyeződött át a hangsúly.
Az államokkal együtt általában a fennhatóságuk alatt működő bankok is rosszabb adósi besorolásba kerültek; a gyengébb minősítés pedig a nyugati anyabankokra is terheket ró. E bankanyák és leányaik viszonyában nem a szülő bűne vet árnyékot az utódra, hanem fordítva: a gyermek hibái árnyékolják be a mégoly makulátlan anyát. Ennek tudható be, hogy a nyugat-európai bankmentő programok nemcsak az amerikai "mérgezett" értékpapírok bevásárlása miatt megroggyant pénzintézeteket segítették meg, hanem olyanokat is, amelyeknél a problémát elsősorban a kelet-európai leánybankjaik által kihelyezett hitelek megnőtt kockázata okozza. Ezért volt szükség például Ausztriában arra, hogy a 100 milliárd eurós (ez kb. 25 ezer milliárd forint!) bankmentő csomagjukból 15 milliárd eurót tőkejuttatásra különítsenek el (ez a banki tőkeemelésre szánt 300 milliárd forintos magyarországi keret 13-szorosa). Az osztrák Erste és Raiffeisen ugyanis nagyon komoly pozíciókkal rendelkezik a kelet-európai bankpiacokon. De egy sor más ország (pl. Németország, Franciaország, Olaszország) bankmentő csomagjainak egy része is olyan pénzintézeteken segíthet tőkeemeléssel és garanciával, amelyek - a válság tovagyűrűző hatásai miatt - a keleti piacokon szenvednek el veszteségeket.
Anyja helyett anyja
De hogy jön ide az OTP? - kérdezheti türelmetlenül az olvasó, akit mégiscsak jobban érdekel a piacvezető magyar bank, mint a saját kormányaik támogatását élvező nyugati bankok és a védőernyőjük alatt működő leányaik.
Nos, az OTP az a bank, amely önmagán és leánybankjain keresztül szinte kizárólag a kelet-közép-európai térségben folytatja tevékenységét, ugyanakkor nem áll mögötte egyetlen nyugati kormány által védett anyabank sem. Tetszik vagy sem, a - főként a magyar betétesek pénzét kezelő - OTP kizárólag a magyar kormány (IMF-fel is megtámogatott) védelmére támaszkodhat a bajban, csak ő lehet anyja helyett anyja. Ebben a válságos időben pedig, a térségben működő más bankokhoz hasonlóan, az OTP-re is mindenfelől leselkednek veszélyek. Nála és az ő leányainál sem lehet tudni, hogy egy-egy nemzeti valuta megroggyanása vagy pusztán a gazdasági növekedés lelassulása, netán a recesszió beállta miként érinti a jórészt svájci frankban eladósodott ügyfelek fizetőképességét Ukrajnában vagy Romániában, Bulgáriában vagy Oroszországban, vagy akár itthon. Márpedig ha valamely leánybankjánál akkora hitelezési vesztesége keletkezne, amely a leány tőkeerejét a betétesek biztonságát védő, törvényben előírt szint alá apasztaná, akkor az anyabank mint tulajdonos lenne köteles a hiányzó tőke pótlására. Vagyis az OTP-nek nemcsak az itthoni, hanem a leányain keresztül külföldön folytatott tevékenységéhez is biztosítania kell a megfelelő tőkét, s ezt a potenciális tőkeszükségletet a mostani válság megnövelte.
Ennél is akutabb probléma lehet az, hogy ebben a bizalmi válsággal terhes időben az OTP-nek jóval nehezebb előteremtenie a devizaforrásokat saját maga és keleti leánybankjai számára, mint nyugat-európai versenytársainak. Elsősorban ezért jelenthet neki segítséget az IMF-megállapodás keretében számára elvileg megnyíló 300 milliárd forintos refinanszírozási garanciaalap, amely erősítheti a banknak hitelt nyújtók bizalmát.
A magyar kormány és a jegybank az IMF-fel kötött megállapodásukban ezt a garanciavállalást állami tőkeemeléshez kötötte. Bármely, a csomaggal megcélzott bank (amely, miként még a nyilvánosságra hozatal napján kiderült, kizárólag az OTP lehet, hiszen a meghúzott határ fölé eső többi bankért európai uniós anyukájuknak kell jótállnia) csak akkor részesülhet a garanciaalapból, ha előtte tőkéjét a (szintén 300 milliárd forintos) tőkenövelési alapból 14 százalékos fizetőképességi szintre emelték. (A magyar törvényben előírt, a nemzetközi szabványhoz igazított minimumérték 8 százalék, az OTP esetében, hasonlóan a szektor átlagához, a jelenlegi szint 10 százalék.) A kétféle segítség összekapcsolása nem magyar újdonság: az amerikai és sok európai bankmentési gyakorlatban is állami tulajdon szerzéséhez kötik a pénzügyi segítséget. A választott megoldás is hasonló a másutt követetthez: az állam szavazásra nem jogosító részvényekkel válik résztulajdonossá, az ellenőrzést pedig inkább a hatósági szerepkörében gyakorolja.
Bár a részleteket még nem tudhatjuk a kilátásba helyezett tőkeemelés konkrét módjáról, az állam tulajdonszerzése a mostani, nyomott részvényárfolyam mellett jó megtérüléssel kecsegtet, hiszen ha konszolidálódik a helyzet, újból emelkedik az árfolyam, és így az állam szép haszonnal értékesítheti majd részvényeit. Vagyis a segítségért cserébe a kormány rendes üzleti árat kér, és így az akciót végső soron finanszírozó adófizetőket nem éri kár. Ezért is érthetetlen a Fidesz szakpolitikusának, Varga Mihálynak az "emberek pénzét" védelmező (mű)felháborodása. Ráadásul, ha a Postabank "békeidőben" történő államosítására fordított tekintélyes summát akkoriban nem sajnálta, miért ilyen szűkkeblű most, egy globális pénzügyi válság közepette?
