Meglepő fordulatokat hozott az ellenzéki térfélen, s különösen a Fidesz politikusai körében a kormánykoalíció felbomlása, a labilis politikai helyzet kialakulása. A hatalom megszerzésének közelsége egyeseket nézeteik revíziójára, másokat egyértelmű üzeneteik kétértelműsítésére késztetett, a mellébeszélésben járatlanabb társaikat pedig úgy összezavarta a homlokegyenest ellentétes ötletek kavalkádja, hogy számukra a logikus beszéd is szinte leküzdhetetlen akadállyá vált. Ebben a zűrzavarban egyre nehezebb korábban megismert nézeteik alapján felismerni a politikai szereplőket. Mintha máris kezdetét vette volna a báli szezon, s pusztán a szavak öltözéke alapján kellene eligazodnunk az álarcosbál forgatagában.
Nicsak, épp itt feszeng nem igazán rá szabott angolos öltönyében egy úr, aki lezser piacgazdasági dumával arról győzködi Államnak öltözött partnerét, hogy fogja már vissza magát, ne központosítsa a jövedelmek 40 százalékát, hanem elégedjék meg 25-tel. Hidd el, mondja, sehová nem vezet ez a nagy újraelosztósdi, bár bevallom, egykor, gazdasági miniszterként, még magam is kedveltem. De hát mi lett végül a mi Széchenyi-tervünkből is? Na jó, a belföldi turizmus kicsit megélénkült, hála az állami apanázzsal ösztökélt, gombamód szaporodó wellnesshoteleknek, de sokuk már a csőd szélén áll. Kérded, mitől változtam meg? Nos, kijártam a neoliberális iskolát, és megtanultam, hogy az emberek jobban tudják a saját pénzüket elkölteni, mint az állam. Főleg, ha nem mi vagyunk az állam. De most, hogy nemsokára mi leszünk, olyan új stratégiára van szükség, ami alapvetően az európai szociális piacgazdasági elképzelésekre épít, de az eddiginél erőteljesebben merít az angolszász liberális megoldásokból is. Bár tautológiának hangzik, mégis bátran kijelentem: szociális társadalompolitikára és szabadelvű gazdaságpolitikára van szükség. Az adórendszerben mind a kettőt lehet érvényesíteni: a jövedelmi részen a liberális, míg a fogyasztást terhelő adózásnál a szociális szempontokat. Ezért gondolkodom egykulcsos jövedelemadóban és ötkulcsos áfában. Hogy nem így szoktak szociálpolitikát csinálni? Te is tudod, hogy én éppen a meghökkentő ötleteimről vagyok ismert. Mutass még valakit, aki ilyen leleménnyel ötvözné a különböző gazdasági tanok elemeit!
De ha árnyaltabb képet akarsz kapni a szociális piacgazdaság megújult értelmezéséről, kérdezd meg egykori helyettes államtitkáromtól, akivel Orbán Viktor felkérésére együtt írtunk egy 2025-ig szóló stratégiai programot, amit Megújított szabadelvű és szociális piacgazdaság Magyarországon címmel bocsátottunk vitára a Polgári Szemle hasábjain. Ha nem ismernéd fel őt ebben az álarcos forgatagban, annyit segíthetek, hogy "liberális" feliratú pólót visel, amelyet azonban kicsit megszaggatott: lenyirbálta róla a piaci fundamentalizmus olyan túlhajtásait, mint például az, hogy minden állami vagyontól meg kell szabadulni. A nadrágja is szakadt kissé: arról a szociális piacgazdaság azon túlhajtásait nyesegettük le a jelmezkészítő műhelyünkben, amelyek a túlzott újraelosztásból fakadnak. Hopp, itt jön éppen, mindjárt elmagyarázza, mit értünk újabban szociális piacgazdaságon.
- A szociális piacgazdaságon azt értjük, hogy a piacgazdaságba építünk bele olyan elemeket - például a kis- és középvállalkozások fejlesztését -, amelyek lehetővé teszik, hogy szétterüljenek a gazdasági növekedés hatásai, és ezáltal mindenkinek a helyzete javuljon. Amit viszont a jelenlegi kormány ért a fogalom alatt, az tulajdonképpen a szocialista piacgazdaság, egy fából vaskarika, egyfajta újraelosztás - magyarázza a szelíd mosolyú szakértő, s mielőtt továbblépne, még hozzáteszi: mi nem a rászorulókat támogatjuk, hanem a hazai vállalkozásokat védjük meg a monopolista multikkal szemben. Hogy ez protekcionizmus volna? Hát aztán, legfeljebb a liberális cipőmet is megszaggatom kicsit!
Lám, a "szociális piacgazdaság" hívószavára egy magas, vékony, szigorú tekintetű, szemüveges úr jelenik meg. Bár arcát maszk rejti, gondosan egyensúlyozó szavaiból hamar kiderül, hogy, miként 2001-2002-ben, úgy az eljövendő Fidesz-kormányban is számít a pénzügyminiszteri posztra. Lassan a testtel, uraim! - inti rendre renitenskedő kollégáit. Az egykulcsos szja-t hagyjuk meg a kis pártoknak, a mi helyünk KDNP-s testvéreinkkel együtt a családi személyi jövedelemadó mellett van. Berkeinkben elég, ha Járai képviseli a liberalizmust, neki legalább jól áll, mi hirdessük csak továbbra is az állami beruházásélénkítő és munkahelyteremtő programokat. Tartsátok észben: a Fidesz programja azért vállalható, mert egyszerre gondol az emberek többségére és a piaci elvárásokra. Azt meg végképp ne feledjétek: mi most mégiscsak egy ellenzéki párt vagyunk, akik szeretnének voksokat gyűjteni, ezért olyan programot szeretnénk készíteni, ami mindenkinek jó.
Mit tesz isten, az imént megidézett arc is felbukkan hirtelen, bár ez csak a látszat: valaki tréfás kedvében Járai-álarcot húzott a fejére. Ki lehet ez a bátor ember? Hiszen nyíltan vállalt neoliberális nézetei miatt a politikusabb alkatú politikusok még akkor sem vennének föl egy ilyen álarcot, ha közelálló nézeteket vallanának. Meg aztán újabban az a Fidesz kritizálja nyíltan az erős forintot fenntartó új jegybankelnököt, amelyik korábban teljes mellszélességgel állt ki a hasonló monetáris politikát folytató Járai elnök mellett. De lám csak, a (politikai izgalmaktól is) túlfűtött bálterem megtette hatását: egy röpke pillanatra, épp csak hogy letörölje az izzadságot gyöngyöző homlokáról, a rejtélyes alak leveszi maszkját, s kiderül, hogy a Járai-álarc nem mást takar, mint magát Járai Zsigmondot. A leleplezés sem zavarja abban, hogy vitába szálljon egykori pénzügyminiszter-utódjával, és kifejtse: igenis radikálisan, 2500-3000 milliárd forinttal le kell faragni a költségvetés kiadásait ahhoz, hogy lehetőleg még ebben az évszázadban, és ne évtizedekkel Bulgária után legyen eurónk.
A zajos vita egy koronával, jogarral és mindenféle egyéb hatalmi szimbólummal ékesített jelmezt viselő úr figyelmét is felkelti. Uraim, mi folyik itt? Nem azt kértem, hogy vitatkozzatok, hanem azt, hogy többféle értéket jelenítsetek meg a társadalom előtt, mert a célunk nem csekély: legalább 75 százalék +1 szavazatot szeretnék! Ez már egy gazdasági társaságban is keresztül tud vinni mindennemű változást, és bár a köztársaság nem részvénytársaság (ha-ha!), biztos, ami biztos. Nézzétek meg az én jelmezemet, direkt fregoliruhaként szabattam! A színe neoliberális-forma öltöny: ezt a nemzetközi nagytőke képviselőinek mutatom, de azért van hozzá egy protekcionista nyakkendőm, amit akkor viselek, amikor éppen egyezséget ígérek a hazai vállalkozói csoportoknak. A kifordítom-befordítom ruhám visszája kissé avítt, szociálkonzervatív fazonú viselet, magyaros sujtással: ezt akkor hordom, amikor választóinkat próbálom megnyerni, mondjuk új egyezséget kínálok a nyugdíjasoknak vagy a lakótelepen élőknek. Meglátjátok, e ruházattal mindenkit leveszek a lábáról. Tőletek csupán azt várom, hogy meggyőzően játsszátok el a szerepeteket. És persze jól vigyázzatok, nehogy idő előtt lehulljon rólatok a gondosan tervezett álarc!
(A dőlt betűvel szedett idézetek forrása: Ötkulcsos áfa, egykulcsos szja. Interjú Matolcsy Györggyel, Népszabadság, július 14.; Beszéljük végig a fogalmakat! Interjú Cséfalvay Zoltánnal, Figyelő, július 24.; "Én nem vadkapitalizmust akarok Magyarországon". Interjú Varga Mihállyal, Hírszerző, április 11.)
