Úgy látszik, túl sok katasztrófafilmet néztünk már életünkben, és ezért tudjuk ilyen egykedvűen szemlélni az országunkat fenyegető krízist. Pedig többségünk életében, mondjuk az utóbbi hatvan évben, kevésszer használták velünk kapcsolatban az államcsőd formulát. Az 1946-os forintstabilizációt követően kétszer volt vészesen közel országunk ilyesmihez: 1982-ben, éppen mielőtt beléptünk az IMF-be, és 1994/95 fordulóján, a Bokros-csomag közvetlen kiváltó okaként.
Az 1929-33-as világgazdasági válságot többségünk valóban csak hírből ismeri, az utóbbi évtizedek különféle regionális gazdasági krízisei pedig (mint pl. az 1994-es mexikói, az 1997-es ázsiai, az 1998-as orosz vagy a 2001-es latin-amerikai) csak szordínóval érintettek minket. A ma élő nemzedékek számára a legnagyobb gazdasági sokkot talán az 1970-es évek olajárrobbanása jelenthette volna, amely a nyugati gazdaságokat komoly változásokra késztette, de rólunk ez jobbára lepergett: pártunk és kormányunk, a belpolitikai következményektől megrettenve, alkalmazkodás helyett az ország eladósodását választotta. Politikai gyávaságuk levét végül a rendszerváltást követően ittuk meg: az adósságcsapdából csak a kilencvenes évek végére, súlyos áldozatok árán sikerült kikeverednünk.
Most viszont valami egészen új helyzetbe kerültünk, és én nem látom a dolog súlyának megfelelő reakciókat. Sem a kormányon, sem a politikai pártokon, sem a szellemi útmutatásra hivatott értelmiségen (tisztelet a kivételnek). Miközben másról sem szólnak a gazdasági hírek, mint hogy a 80 évvel ezelőtti Nagy Válsághoz mérhető pénzügyi-gazdasági krízis köszöntött a világra, aminek hatásai beláthatatlanok, a védekezés és alkalmazkodás folyamata nálunk igencsak akadozva indul be, ha egyáltalán.
Elképesztő (ha tetszik: dermesztő) reakciókat láthatunk. Miközben mindennapos hírré vált, hogy megint leállítottak egy üzemet és elbocsátottak több száz dolgozót, egyes, közpénzekből fenntartott cégek (pl. MÁV, BKV) szakszervezetei változatlanul reálértéket növelő béremelésekért sztrájkolnának. Róluk leperegnek azok a hírek is, hogy sok helyütt négynapos munkahéttel (és ahhoz illeszkedő, csökkentett bérekkel) próbálják menteni a munkahelyeket, és a magánszektorban dolgozók már annak is örülnek, ha munkáltatóik csak néhány hétre szüneteltetik a termelést. Mifelénk még ezekben a vészterhes időkben is tabunak számít a 13. havi közalkalmazotti bér, amelynek a konszolidált világgazdasági környezetben sem volt meg a költségvetési fedezete, folyósítását csupán a magyar állam - akkor még megfelelő - hitelképessége tette lehetővé.
Miközben a részvény- és állampapír-befektetések hozamveszteségei miatt a magánnyugdíjpénztárakban őrzött megtakarítások mindenütt a világon jócskán veszítettek értékükből, itthon még mindig tabunak számít a 13. havi állami nyugdíj, holott annak már a bevezetése is szétfeszítette a nyugdíjkassza kereteit. Most, amikor az elkerülhetetlen recesszió miatt a járulékokból befolyó összegek még a mai, nemzetközi összevetésben magas kulcs mellett is csökkennek, nem beszélve arról, hogy a magyar gazdaság versenyképessége (azaz a munkahelyek megőrzése) a járulékkulcs csökkentését teszi kívánatossá, aligha indokolható e járandóság fenntartása. A kormány - a 13. havi bérhez hasonlóan - mégsem meri megszüntetni (csak csökkenteni), vagyis az állami apanázsból származó jövedelmek nyolcszázalékos csökkentése egy olyan évben sem vállalható, amikor a magánszektorból származó jövedelmek összessége (a növekvő munkanélküliséget is figyelembe véve) ennél jobban esik vissza, nem beszélve a megtakarítások értékvesztéséről.
Miközben egyes elemzők már az egész Kelet-Európát temetik, benne az Európai Unió keleti végeit, itthon még a helyzet súlyához képest igencsak moderált Gyurcsány-csomagot is meglehetős értetlenség és elutasítás fogadja. A legnagyobb ellenzéki párt csak az adó- és járulékcsökkentést tartja elfogadhatónak, de a költségvetési hatását ellentételező megszorításokra már átkot szór, a nagycsaládosok és a nyugdíjasok szervezetei pedig az alacsony jövedelműeket nem érintő elvonások miatt is kivonják kardjukat. És ami a legszomorúbb: a hazai értelmiség egyik kiválósága azon háborog, hogy mi lesz a humán tőkével, ha megadóztatják az üdülési csekket.
Miközben a világsajtó lassan már naponta emlegeti Magyarországgal kapcsolatban az államcsőd kifejezést, itthon nemcsak a kormányfő nevezi dermesztőnek a Reformszövetségnek a Gyurcsány-csomagnál következetesebb, a válságból való kilábalásra nagyobb lehetőséget nyújtó válságkezelő programját, hanem a legnagyobb ellenzéki párt is csípőből utasítja el, mondván: "nem a 13. havi nyugdíj, a 13. havi közalkalmazotti bér vagy a 20 százalékos áfa vitte államcsőd közeli helyzetbe az országot, hanem az a gazdaságpolitika, amit a szocialista kormány az elmúlt 5-6 évben folytatott". Mintha nem az adóbevételekhez mérten túlzott állami kiadások miatt szökött volna fel az államadósság! Na persze, ezeket a népszerű intézkedéseket még az ellenzéki Fidesz is megszavazta, miért is várhatnánk, hogy most a felelősségben is osztozzon.
Ahhoz képest tehát, hogy mekkora a baj, a kormány meglepően bátortalan lépésekkel operál, miközben a nála nagyobb társadalmi hatású ellenzéki Fidesz politikusai (valamint a szociális érzékenységet politikai célra is felhasználó egyházak) még ezeket is elutasítják. Az adott helyzethez illeszkedő válaszokat adó Reformszövetség javaslatait csupán két, csekély társadalmi befolyással bíró párt, az MDF és az SZDSZ támogatja. A sajtó, mint mindig, kétlelkű: bár hozza a folyamatos rossz híreket országból-világból, alig-alig mer a valódi kilábalással kecsegtető megoldási javaslatok mellé állni.
Pedig a hurok szorul a nyakunk körül. Bármit is gondolunk a különböző hitelminősítőkről és az ő értékítéletüket elfogadó befektetőkről, tény, hogy ha ebben a súlyosan bizalomhiányos világhangulatban senki fia nem hajlandó épeszű kamatok mellett meghitelezni a rossz bizonyítványú Magyarország adósságát, akkor nekünk annyi. Még ha nem fenyeget is államcsőd a maga nyers valóságában, vagyis nem válik fizetésképtelenné a kincstár, a hitelezőket meggyőző, kellően hatásos lépések elmulasztásáért súlyos árat kell majd fizetnünk - nemcsak nekünk, hanem az utódainknak is.
A kormány, és még inkább azok, akik még a Gyurcsány-csomag megszorításait is sokallják, a falnak ütköző viccbeli vak lóra emlékeztetnek, amelyről csak a lókupec tódítja: nem vak az, hanem bátor. Hiszen mekkora bátorság (értsd: vakság) kell ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha mozgásterünk nem volna vészesen behatárolva a finanszírozási lehetőségek (ma már sajnos kőkemény) falaival. Áltathatjuk magunkat azzal, hogy a világválság ránk mért ütése és időbeli elhúzódása döntően nem azon múlik, mit mer megtenni a magyar kormány az adott honi politikai közegben, de azért bizonyára az a kevés sem elhanyagolható, amivel mi magunk javíthatjuk esélyeinket. Elszámolni pedig mindenképp saját cselekedetünkkel és mulasztásunkkal kell.
