Ebben a nemzetközi pénzügyi válsággal terhelt és politikailag is feszült világban üdítő ötlettel állt elő a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa: szeptember közepi ülésén meghallgatta Nádas Péter értekezését a bizalomról. Minderről az író Élet és Irodalomban megjelent esszéjének (Kalandozás a bizalom forrásvidékein. Vadkapitalizmus versus premodern restauráció. 2008. szeptember 19.) a végére érve szerezhettünk tudomást, ahol maga a szerző indokolja témaválasztását: Elhangzott a Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsa előtt, Budapest, 2008. szeptember 15-én.
Elnézést kérek a kitűnő írótól és a Monetáris Tanács kiváló szakembereitől, de a meghökkenés, amit a tanulmány végére biggyesztett, a keletkezését magyarázó kommentár keltett bennem, rögvest derűvé, pontosabban harsány kacajjá alakult át. Nem tehetek róla, de képzeletem beindult, és magam előtt láttam, amint azon a fekete hétfőként is emlegetett szeptember 15-én a hazai monetáris politika alakítói a jeles szépíró és esszéíró eszmefuttatását hallgatják a bizalomról, miközben a pénzvilág felelősei mindenütt a világon azon törik a fejüket, hogy konkrétan mit tehetnének az éppen kitörőben lévő pénzügyi válság megfékezésére. Derűmet fokozta, hogy a szabad asszociáció megállíthatatlan folyományaként Thomas Mann szikár alakja jelent meg előttem, amint 1929. október 24-én, a nagy válság kirobbanását jelző ún. fekete pénteken a Reichsbank döntéshozó testülete előtt olvassa fel értekezését. Aztán E. L. Doctorowot láttam lelki szemeimmel, amint az 1987-es ún. fekete hétfőn a FED tagjainak felolvassa két évvel később megjelent regényének vázlatát a harmincas évek sötét gengsztervilágáról. Végül képzeletem fényképezőgépe viszszatért a magyar jegybank Monetáris Tanácsának múlt hétfői ülésére.
Annak a bizonyos hétfőnek a reggelén azzal a hírrel szembesülhettek a Monetáris Tanács jeles tagjai, hogy a negyedik legnagyobb amerikai befektetési bank, a Lehman Brothers csődöt jelentett. De már az előző napon, az amerikai nagybankok és a kormányzat eredménytelen válságtanácskozása idején arról tudósítottak a világ hírügynökségei, hogy szakértői körökben megindult a spekuláció a Lehman esetleges csődjének tovagyűrűző hatásairól, és többen attól tartanak, hogy a nagybank bukásával ismét világszerte felerősödne a bizalomvesztés, ugrásszerűen nőnének a pénzügyi szektor veszteségei, és tovább halasztódna a világgazdaság konjunkturális élénkülése.
Lelki szemeimmel magam előtt láttam, amint a kiváló író éppen a mimézis és a mimikri szerepét ecseteli a bizalmatlanság eloszlatásában, amikor a Monetáris Tanács egyik tagja, lopva mobiljára tekintve, ezt a hírt olvassa: a BÉT hivatalos részvényindexe 720 ponttal csökkent, fél egykor 3,67 százalékkal volt alacsonyabb a pénteki zárásnál. Visszafogottan, ügyesen disszimulálva sóhajt egyet, majd tovább hallgatja az írót, aki éppen most ér ehhez a gondolatához: "A realitáshoz képest a disszimuláció is szimuláció. Mindkettő az önvédelmi és hatalmi látszatteremtés fegyvere." A görög mitológia és a bizalom viszonyát elemző, lebilincselő eszmefuttatás hallgatása közben monetáris döntéshozónk már nem bír tovább kiszakadni a jelen realitásából, és lesütött szemét lopva megint a kijelzőre szegezve sikerül elcsípnie az újabb hírt: 240 forint fölé ment az euró árfolyama a bankközi devizapiacon.
Kicsit megnyugszik, hogy eddig nem ment végbe földcsuszamlásszerű gyengülés a nemzeti valuta árfolyamában, így talán nincs veszélyben a középtávú inflációs cél sem. Így aztán tovább hallgatja az írói elmélkedést, amely éppen megerősíteni látszik legutóbbi gondolatát: "Semmit nem kell tenni", bár a folytatás kissé zavarba hozza: "A hierarchia magas grádicsain rendületlen bizalommal követni." Ki a csudát? - kérdi magától, de a következő mondat megváltásszerűen meghozza a választ: "Ha egyszer azt kívánom tőled, hogy áldozd fel saját fiad, akkor fel kell áldoznod." Ja persze, már a zsidó istennél tartunk. Úristen, még jó sok időbe telhet, amíg elérünk a vadkapitalizmusig, sóhajt, talán addig nem eszkalálódik még a pénzügyi válság.
Diszkréten, a jól bevált disszimuláns technikával, ami, most már tudja, a szimuláció egy válfaja, újra a monitorra pislant, de bár ne tenné, mert ezt olvassa: drámai zuhanásba kezdtek a világ tőzsdéi, elsősorban a bankpapírok estek. Meg ezt: a világ legnagyobb biztosítója, az American International Group (AIG) 40 milliárd dolláros kölcsönt kér az amerikai jegybank szerepét betöltő Fedtől. Jézus Mária, mi lesz ebből, fojtja el sóhaját, és még épp idejében, mert az író már a keresztény istenhez ért, akiben igazán megbízhatunk, hiszen "a saját egyetlen fiát már feláldozta a mi lelki üdvösségünkért". Monetáris tanácstagunk magában gyorsan elmormol egy imát, hogy csak addig ne szakadjon be a forint alatt a jég, amíg az író esszéjét végighallgatják, bár az újfent elcsípett félmondat a bizalom értelmezéséről ("a magyar fogalom egyszerre áll a hit és a balhiedelem közelében") megint aggodalommal tölti el. Az a balhiedelme támad ugyanis, hogy hiába maradt viszonylag erős a forint, ha a pénzpiacok kiszáradása miatt újból az egekbe szökik a magyar adósságok kockázati felára, és ezért nemhogy csökkenteni nem lehet az alapkamatot, de talán még növelni is kell. És akkor megint őket fogják támadni, másról sem szól majd a sajtó, mint hogy az érzéketlen jegybanki döntéshozók taszítják recesszióba az országot.
Kell ez nekünk? - sóhajtja, majd megnyugvásért ismét az íróra emeli tekintetét. Aki éppen mondandója velejéhez érkezett: "A pénzügyi és politikai bizalom megrendültsége nem lokális elbeszélés, az univerzálishoz azonban alig van köze. Mintha azt mondanám, az utóbbi húsz évben a kapitalizmus és a demokrácia bizalmi deficitje párhuzamosan és globálisan nagyra nőtt." Igen, bólint közgazdászunk, de már képtelen arra, hogy kövesse az eszmefuttatást a régi és új demokráciák eltérő nyelvhasználatáról. Most éppen ezt látja a monitorán: A BBC értékelése szerint az 1920-as évek vége óta az utóbbi 24 óra volt a Wall Street legrendkívülibb napja. Már nem képes disszimulálni, hogy gondolatai folyton az aktuális pénzügyi válság körül járnak, ezért minden erejét összeszedve sem tudja értelmezni az írói konklúziót: "Így aztán akár szimulálunk, akár disszimulálunk, sem a kapitalista gazdálkodásba vetett bizalom globális deficitjén, sem a demokráciába vetett bizalom globális deficitjén nem csodálkozhatunk. Mától mindkettővel szemben realisztikusabb lesz a szemléletünk."
Végül is szabadalmaztatni kellene az ötletet. Mennyivel humánusabb döntések születnének, ha a gazdaságpolitikusok a világirodalom nagyjaival konzultálva hoznák meg döntéseiket. Lám, most, egy hét elteltével jött a hír: gigantikus, 700 milliárd dolláros, az éves amerikai össztermék tizedére rúgó mentőövet nyújt a piacnak a Bush-kormány. Tutira veszem, hogy a héten Steinbeck-felolvasásokat tartottak a Fehér Házban.
