Mennyivel könnyebb lenne a dolgom, ha az évzáró számba írnék, és nem az évnyitóba! A múltról mindig többet tudunk, mint a jövőről, és minél kevésbé értjük a mögöttünk hagyott eseményeket, annál nehezebb elképzelni az előttünk állókat. Márpedig kevés olyan évünk volt, amellyel kapcsolatban annyi talány lenne, mint a tavalyi. Abban még úgy-ahogy egyetértés van, hogy valami válságba jutott, de arról már megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mi a csuda. Sokan a (neo)liberális kapitalizmus agóniáját fedezik fel a múlt év történéseiben, jó páran már magát a tőkés gazdasági formációt is temetnék (igaz, közülük többen már akkor is szívesen temették volna, amikor még jól működött). Vannak, akik az utóbbi két évtized túlkapásait (főként a szabályozást megkerülő pénzügyi innovációkat és az ellenőrzést kijátszó manipulációkat), illetve az ezek hatásait felerősítő (különösen az USA-ra jellemző) gazdaságpolitikai hibákat teszik felelőssé, és abban bíznak, hogy megfelelő korrekciókkal visszaterelhető a normális mederbe a (tőkés) gazdaságok működése.
Azt azért mindenki látja, hogy bármiben gyökerezik is a mostani krízis, az eddigi tünetek és a várható következmények súlyossága felülmúlja a Nagy Válság óta felbukkanókét, sőt sokan egyenesen a nyolcvan évvel ezelőtt kezdődött (s hamar világháborúba torkollott) földinduláshoz hasonlítják. Hogy ennek ellenére sem volt kifejezett világvége-hangulat most, az év végén, az jórészt annak köszönhető, hogy még magunk sem tudtunk (vagy akartunk) számot vetni avval, hogy mennyire komoly a helyzet.
Olyat persze én nem mondanék, mint amit köztársaságunk elnöke engedett meg magának megengedhetetlen módon, amidőn a decemberi Heti Válaszban azt nyilatkozta, hogy az emberek nem bölcs belátásból nem rohanták meg a bankokat, hogy kivegyék a pénzüket, hanem mert többségük még nem fogta föl: válság van. Ilyesféle kijelentést csak az ország első embere, egykori alkotmánybíró tehet büntetlenül, másokat hasonlókért rémhírterjesztés vádjával vegzálnak, mint egykor a Postabank-pánikot állítólag kirobbantó, körmaileket küldözgető asszonyt.
Bevallom, én azt sem értem, hogy mire gondolt Sólyom László: miért is kellett volna az embereknek éppen a bankbetéteik miatt bepánikolniuk. Hiszen a válság eszkalálódásakor elsőként pont a lakossági betétekre vonatkozó betétbiztosítás plafonját emelték gyorsan a duplájára (személyenként és bankonként 13 millió forintra), valamint vállalt korlátlan garanciát az ilyen betétekre a magyar kormány; ráadásul ezt nem is magányos farkasként tette, hanem falkában az összes európai kabinettel. Hamar világossá vált az is, hogy a magyar kormány sem hagyja bedőlni a jelentősebb bankokat, éppen azért, mert jól tudja, hogy a pénzügyi rendszer összeomlása az egész gazdaságot (és társadalmat) temetné maga alá.
Az egyéb megtakarításokat, felhalmozott vagyonokat persze Magyarországon is súlyos veszteségek érték, főként a tőzsdei árzuhanások és az ingatlanpiaci áresések miatt; a vagyonvesztés ellen azonban nem pánikkal, hanem kivárással lehet védekezni. Meg további megtakarítással, az elhalasztható vásárlásokról való lemondással - ezt éppenséggel az ország első polgára is jól látja, hiszen ugyanebben az interjúban, majd később, újévi köszöntőjében, takarékosságra buzdította az embereket. Sólyom László persze régóta hirdeti értékeink megőrzésének fontosságát: a pénzügyi válság eszkalálódása idején, október 20-a körül, az Értékőrző tájak és emberek Magyarországon című országjáró sorozatának már a hatodik, a Hortobágyi Nemzeti Parkban megrendezett epizódjánál tartott, amelyben stílszerűen egy Nagy Imre nevű gulyás kalapjáról vett át megőrzésre 1, azaz egy darab darutollat. (Az interjút, a köszöntőt és az eseményeket lásd a www.keh.hu elnöki portálon.)
De térjünk vissza az új évre, amelynek hajnalán csak azt észleljük, hogy baj van, de azt még nem, hogy mekkora. A gazdasági előrejelzéseket készítő műhelyek egyöntetűen recessziót prognosztizálnak, csak a zsugorodás mértéke szóródik 1,5-2,5 százalék között, vagyis kicsit pesszimistábbak a kormánynál, amely bízik abban, hogy egy százalék alatt marad a magyar gazdaság visszaesése. A munkanélküliségi rátát 8,3-9,5 százalék közé jósolják a kutatók, ami a legjobb esetben is több tízezer állás elvesztésével jár együtt. Nyugat-európai piacaink hanyatlása alaposan visszaveti az exportlehetőségeket. Ha pedig nincs hová exportálni, akkor a termelőkapacitásaink egy része is fölöslegessé válik, ami elbocsátásokkal, üzembezárásokkal jár, s a jövedelemcsökkenés miatt visszaeső fogyasztás és az elmaradó beruházások mérséklik a belföldi keresletet, ami további leépítésekkel jár, és így tovább: vagyis beindul egy lefelé menő spirál.
Ennek megfékezésére javasolják sokan (leginkább a Fidesz politikusai), hogy a kormány folytasson anticiklikus gazdaságpolitikát: adócsökkentéssel és kiadásnöveléssel élénkítse a gazdaságot, állami megrendelésekkel, beruházásokkal pótolja a kieső piaci keresletet. Ez valóban jól hangzik, és normális esetben, a nyugati kormányok többségéhez hasonlóan, ezt is kéne tennie. Csakhogy a javaslat nem veszi figyelembe, hogy Magyarország már a szakadék széléről táncolt vissza pár hónapja. Éppen akkoriban, amikor a köztársasági elnökünk - saját szavaival: misszióját teljesítve - szíves megőrzésre átvette Nagy Imre gulyás darutollát, a magyar kormány és a jegybank képviselői egy másfajta misszió keretében az IMF, a Világbank és az Európai Központi Bank illetékeseitől próbáltak minél nagyobb szívességi hitelt kicsikarni az ország számára, hogy elkerülhető legyen a fenyegető valutaválság. Az összegründolt húszmilliárd eurós hitelkeret (megspékelve egy három százalékpontos jegybanki kamatemeléssel) elégnek bizonyult a forint megvédésére, vagyis arra, hogy ne zuhanjunk azonnal be a szakadékba, ahhoz azonban kevés, hogy biztos talajt érezhessünk a lábunk alatt. A hitelkeret ugyanis nem adhatja vissza az ország hitelességét; az csak a fegyelmezett költségvetési politika folytatásával állítható helyre.
Rettentően szűk ezért a magyar kormány mozgástere arra, hogy tompítsa a begyűrűző válság hatásait. A bankhitelek vállalatokat fojtogató szűkösségét garanciavállalással mérsékelheti kissé, az államadósság leszorításával a kamatszint eséséhez is hozzájárulhat, de költekezéssel nem pótolhatja a kieső piaci keresletet, nem termelhet jövedelmet, de még a mások termelte jövedelem megcsapolásából, az adóelvonásból sem igen vehet vissza az idén. A gazdaság kényszerű zsugorodását és a munkanélküliség emelkedését közvetlenül leginkább az uniós források felhasználásának gyorsításával, a gazdaságfejlesztésre és munkahelyteremtésre szolgáló támogatások arányának növelésével fékezheti.
