Nem mindig vágytuk ennyire az államot, mint manapság. Volt idő, amikor éppen hogy szabadulni szerettünk volna tőle. A rendszerváltás hajnalán többségünknek herótja volt mindenféle közösből, lett légyen az állami-szövetkezeti tulajdon vagy bármiféle feneketlen, fekete közös kalap, amelyből az állami kegyurak osztogattak, miután fosztogattak. Bár a "közös lónak túros a háta" mondás nem éppen szocialista találmány, igazságát szinte mindenkinek volt szerencséje megtapasztalni abban a bizonyos 40 évben. Ha komolyan belegondoltunk (segítettek ebben olyan szociológusaink is, mint Szelényi Iván), arra is rájöhettünk, hogy a kiterjedt ártámogatásokkal borzasztóan igazságtalan volt a szocialista állam; gyakran annak juttatott többet, akinek eleve többje volt: akinek jobb, nagyobb lakása volt, aki többet fűtött, többet használta a tömegközlekedést, többet járt a szakszervezeti üdülőkbe.
Mire éppen leszoktunk volna arról, hogy gondjaink megoldására az államot lássuk a legalkalmasabbnak, az ezredfordulón a Fidesz-kormány ráébredt: politikailag kifizetődő feléleszteni és meglovagolni az emberek rejtett vágyát egy mindenható segítő iránt, amely akár a kormány is lehet. E felismerésnek köszönhettük a lakáshitelek középosztályra is kiterjedő kamattámogatási szisztémáját (30 milliós hitelplafon!), a gázár szentséggé nyilvánítását és ezzel az ártámogatások meglódulását (többek között az úszómedencéjét fűtő villatulajdonos irányába). A Csipkerózsika-álmából Orbán által felélesztett omnipotens államtól aztán Medgyessy sem akart minket megfosztani, ezért nem kurtította meg ő sem elődje adományait, hanem még növelte is (lásd a közalkalmazotti béremelést); az sem zavarta, hogy ennek ára az államadósság felduzzadása és az ország leminősítése lett.
A kijózanodást csak 2006 hozta meg, amikor az államháztartás kritikus állapota megálljt parancsolt az állami szerepvállalásra építő gazdaságpolitikának. Ekkor született meg a konvergenciaprogram, amely kezdetben inkább az állami elvonások növelésével, majd később fokozatosan, az elosztási rendszerek reformjára is támaszkodva, a kiadások határozottabb mérséklésével állítja helyre az egyensúly közeli állapotot. Ennek a tervnek tett keresztbe egyfelől a reformok blokkolására késztető népszavazás, másfelől az olaj, a gáz és az agrártermékek globális drágulása.
A reformellenes politikai erők (a Fidesz és a KDNP en bloc, valamint az MSZP egyes platformjai) az állami tulajdon és irányítás fenntartása (lásd a kórházak üzemeltetési joga), bizonyos vállalkozói csoportok az állami védelem megerősítése érdekében (lásd a lex Mol) tevékenykednek. Ennél is nagyobb elánnal folyik a küzdelem a letűnt szocializmus újjáépítéséért a kiterjedt ártámogatások visszacsempészése, illetve az amúgy is túlcizellált adórendszer továbbcifrázása, újabb kedvezményes adókulcsok beépítése révén.
A problémát nem általában az állami újraelosztás, hanem az állam gazdasági funkcióinak növelése jelenti, ami eleve kirívóan magas Magyarországon: a GDP 6,3 százaléka az EU-átlag 4,4 százalékával szemben. Az állami beavatkozások a piac jelzéseinek (árak, kamatok) torzítása révén a racionálistól eltérő viselkedésre késztetik a gazdasági szereplőket. Ha bizonyos termékek árait árkiegészítéssel vagy kedvezményes adókulccsal eltérítik a piac értékítéletétől, akkor az adott termék pazarló felhasználására ösztönöznek. A kimerülő energiahordozók, így a kőolaj és a gáz esetében ez katasztrofális következményekkel járhat, hiszen ezeknél - némi spekulatív eredetű ármozgástól eltekintve - az emelkedő árak a növekvő kitermelési költségeket jelzik, és ösztönzést adnak az alternatív energiaforrások feltárására. Az üzemanyagok esetében az állami szerepvállalásra éppen azért van szükség, hogy a piac által be nem árazott, hosszú távon megjelenő társadalmi költségeket (környezetpusztító és más externális hatások) is beépítse az árakba; többek között ezt szolgálják a mostanság kritizált jövedéki adók.
Az alapvető élelmiszerek esetében kicsit más a helyzet, hiszen ezek fogyasztása meglehetősen rugalmatlan (alacsonyabb árak esetén sem veszünk belőlük lényegesen többet), forgalmi adójuk a szegényebb háztartásokra arányaiban nagyobb terhet ró, így ezeknél a termékeknél jobban érvényesíthető a szociálpolitika szempontja, mint az energiahordozóknál, amelyek fogyasztása a jövedelemmel szinte korlátlanul nő. Mégsem tartom az élelmiszerárak globális emelkedésére jó válasznak a generális ártámogatást, vagy ami ezzel egyenértékű: a kedvezményes áfakulcsok kiterjesztését. Ha ugyanis a piaci árak emelkedése tartósan érvényesülő tendencia, és nem csupán az EU elhibázott bioenergia-programjának következménye, akkor a problémát nem a fogyasztási szerkezetet orientáló piaci árak eltorzításával, hanem célzott szociálpolitikai eszközökkel érdemes kezelni.
A Fidesz kormányzó pártként inkább az állam gazdasági funkcióját erősítette a szociális háló rovására, míg az MSZP ez utóbbit próbálta újból sűrűbbre szőni (igaz, közben a másik funkcióról sem szívesen mondott le: ennek következménye lett a rekordméretű államháztartási hiány és eladósodás). Most is itt látszik meghúzódni a törésvonal, bár a játszma még nem lefutott. Most ráadásul a politikai táborok, miként a piaci nehézségek miatt az államért kiáltó gazdasági lobbik is, nemzetközi példák sokaságára hivatkozhatnak, hiszen a globális árrobbanás más országok kormányaiból is előhívta a populista hajlamokat. A benzinárak miatt Európa-szerte állami beavatkozásra buzdítanak a fuvarozók meg a halászok, a kormányok pedig a jövedéki adó és az élelmiszeráfa csökkentésének lehetőségeit fontolgatják.
A magyar kormány nevében fellépő pénzügyminiszter eddig többnyire igyekezett elhárítani a Fidesz és a gazdasági lobbik adócsökkentési ötleteit, ami szerintem rendjén való, hiszen az ellenzék ötletelhet, a kormány viszont jobb, ha felelősen kormányoz. A hárítás indoklása viszont nem volt szerencsés. Hivatkozási alapul egyrészt az uniós tilalom szolgált, amit Kovács László adóügyi biztos azonnal cáfolt, másrészt az államháztartás sanyarú helyzete, amire azonban viszonválaszul be lehet dobni az EU által is kedvelt Robin Hood-adót (amit Muraközy Balázs e hasábokon pár hete okosan hazavágott - Robin Hood a spájzban, Magyar Narancs, 2008. július 10.). A magyar pénzügyminiszter szájából eddig nem hangzott el az állami beavatkozással szembeni legütősebb érv: a közgazdasági racionalitás, holott legalább az üzemanyagadók esetében (amelyek csökkentését semmiféle szociálpolitikai szempont nem indokolhatja) illenék erre hivatkozni. Ha már az elkerülhetetlen állami beavatkozások megnehezítik az ésszerű gazdasági döntésekhez szükséges tisztánlátást, legalább érvelésével ne ködösítsen a kormány.
