Ekotrip

Az állam és a bankok

Egotrip

Lassan világszerte szitokszóvá válik a bank, a bankvezetők meg jobban teszik, ha inkognitóban merészkednek csak ki az utcára, villamossal járnak, munkaebédeiket főzelékbárokban tartják, vacsorájukat valamely szeretetszolgálat konyháján költik el. Na jó, nálunk még nem olyan drámai a helyzet, itt még nem ért tettleges támadás bankvezetői otthont, mint Skóciában, ahol azzal a felkiáltással verték be a Royal Bank of Scotland volt vezetője lakásának ablakát, hogy a gazdag bankvezérek még a válság közepette is luxusban élnek, miközben az átlagember nyomorog. Nálunk a bankárokat (egyelőre) megkíméli a népharag, még (komolyabb) verbális támadás is ritkán éri őket. Surányi György például nem bankárként, hanem várományos kormányfőként került Dávid-csillagba keretezve Csurka hetilapjának címoldalára; hát persze, arrafelé a bankár kifejezés már eleve származási bélyeget jelent.

Lassan világszerte szitokszóvá válik a bank, a bankvezetők meg jobban teszik, ha inkognitóban merészkednek csak ki az utcára, villamossal járnak, munkaebédeiket főzelékbárokban tartják, vacsorájukat valamely szeretetszolgálat konyháján költik el. Na jó, nálunk még nem olyan drámai a helyzet, itt még nem ért tettleges támadás bankvezetői otthont, mint Skóciában, ahol azzal a felkiáltással verték be a Royal Bank of Scotland volt vezetője lakásának ablakát, hogy a gazdag bankvezérek még a válság közepette is luxusban élnek, miközben az átlagember nyomorog. Nálunk a bankárokat (egyelőre) megkíméli a népharag, még (komolyabb) verbális támadás is ritkán éri őket. Surányi György például nem bankárként, hanem várományos kormányfőként került Dávid-csillagba keretezve Csurka hetilapjának címoldalára; hát persze, arrafelé a bankár kifejezés már eleve származási bélyeget jelent.

Igaz, nálunk még nem kaptak a bankok veszteségpótló állami támogatást, mint az USA-tól Nagy-Britannián keresztül Németországig a fejlett tőkés világban működő, tekintélyes bankok sokasága: az egykori világbajnok Citigrouptól olyan európai kiválóságokig, mint például a német Commerzbank vagy a fent említett brit RBS. Ahol nálunk tőkeemelést tett szükségessé a hitelválság, ott a nyugat-európai tulajdonosok állták a cechet. (Eddig két ilyenről tudunk: az MKB a német állam által megsegített bajor mamától kapott tőkeinjekciót, a Raiffeisent pedig osztrák nagyanyja erősítette meg 20 millió euró kölcsöntőkével.)

A mi bankjaink eddig még abból a 600 milliárd forintból sem részesedtek, amelyet az ország pénzügyi stabilizálására kapott IMF-hitelkeretből a bankok tőkeemelésére és a bankközi hitelezés garantálására szántak. Decemberben elfogadták ugyan a főként a külföldi anyabanki támaszt nélkülöző pénzintézeteknek (OTP, FHB) végső mentsvárat nyújtó törvényt, de annak "beélesítése" márciusig húzódott. A jogszabály szerint, ha a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitása megkívánja, az állam tőkét emelhet vagy garanciát vállalhat a hitelintézet tartozásaira, ennek fejében a magyar állam különleges vétójogot kap arra az időre, amíg a tulajdonosi részesedés vagy garanciavállalás fennáll. Ma még nem tudni, lesz-e jelentkező a bankok szerint túlságosan szigorúra sikeredett törvény kínálta segítségre, illetve lesz-e olyan bank, amely kéretlenül is rászorul az állami tőkepótlásra.

Hamarabb sikerült "vevőt" találni egy másik, a hitelezési aktivitás fenntartásához szükséges forrásokat biztosító, piaci alapon működő konstrukcióra. A pénzügyminiszter és a két magyarországi központú bank vezetői között egy hete született megállapodás szerint az IMF-hitelkeretből juthatnak kölcsönhöz az érintett bankok annak érdekében, hogy növelhessék vagy legalábbis szinten tarthassák hitelezésüket, és ezzel fékezzék a gazdaság - amúgy elkerülhetetlen - visszaesését. Õk ugyanis nem tudnak részt venni az MNB által meghirdetett, a magyar bankrendszer vállalati hitelezését ösztökélő devizacsere-ügyletben, mivel annak egyik feltétele, hogy az érintett bankok külföldi tulajdonosai hasonló összegű pótlólagos forrást nyújtsanak. A jelek szerint a feltételek itt is kissé szigorúra sikeredtek: az IMF-kölcsönből erre a célra felkínált ötmilliárd euróból alig több mint a felére (2,8 milliárdra) lett jelentkező.

Az MNB-s pályázatból (külföldi anyabank hiánya miatt) kizáródott két pénzintézetnek más megoldással kellett a hiteleik megújításához szükséges forrásokat biztosítania. A mai helyzetben ugyanis hiába hajtanak rá akciós kamatokkal a bankok a lakossági betétekre, ezek sem tudják pótolni az elapadt pénzpiaci forrásokat, ráadásul a devizahitelek megújításához devizaforrásokra van szükség. Ezért a versenysemlegesség elvének is megfelel a PM és a két budapesti központú bank megállapodása, mely szerint az OTP 1,4 milliárd eurónyi kölcsönt kap, aminek legalább a felét a vállalati szektorba kell kihelyeznie, a lakáshitelezésben utazó FHB pedig 400 millió eurónyi hitelt kap, döntően a lejáró devizahitelek forrásainak megújítására.

Meglehetősen igazságosan - a hazai hitelezésben elfoglalt súlyukkal arányban - osztották föl a belföldi hitelállomány fenntartására szánt IMF-keretet, ezért a versenytársak részéről nehéz lenne kötözködni. De a magyar adófizetőknek sincs okuk aggodalomra, hiszen a bankok forrásellátására fölhasznált pénz nem a magyar költségvetés támogatása miatt olcsóbb a piacon elérhetőnél, hanem az IMF jóvoltából. A hiteleket végső soron élvező vállalatok és háztartások sem járhatnak rosszul, mivel két banknak a forrásokért az adott devizához (euró, dollár) kötődő irányadó bankközi kamatlábat csupán 2,5 százalékponttal meghaladó kamatot kell fizetnie, ami bakfitty ahhoz képest, amit manapság a magyar adósnak felszámíta(ná)nak a külföldi hitelezők, ha egyáltalán ad(ná)nak hitelt. (A magyar állam kockázati felárát mostanában 5-6 százalékra lövik be a pénzpiacok.)

Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert a bankoknak szánt bárminemű állami segítség esetében, még ha az csak a normális piaci feltételeket biztosítja is, azonnal megszólalnak a társadalmi vészharangok. Miért nem az emberek kapják a pénzt? Vagy ha már nem ők, miért nem a reálszféra? És éppen most, amikor a bankok (bankárok) bűnei miatt lakol az egész világ?! A bankok oldják meg maguk a gondjaikat, ne lógjanak az állam nyakán, hiszen amíg jól mentek a dolgok, irdatlan profitokat vágtak zsebre, sőt egyes pofátlan bankvezetők még akkor is, amikor már rosszra fordult a soruk! A világsajtóban valóban hajmeresztő híreket olvashatunk olyan bankoknál kiosztott prémiumokról, amelyeket horribilis állami pénzekkel mentettek meg. Ez sem indokolja azonban, hogy jogos dühünkben elfelejtsük a bankrendszer sajátos szerepét: azt, hogy a rajta keresztül átáramló pénz sokkal nagyobb hatást gyakorolhat a gazdaság növekedésére, a munkahelyek megőrzésére és így a jövedelmekre, mint amit közvetlenül a vállalatoknak vagy a fogyasztóknak juttatnak a kormányok.

A feltételes mód nem véletlen az előbbi mondatban. Mert attól, hogy a magyar bankoknak extraforrásokat biztosító üzleten itthon senki sem veszít, lehet, hogy nem is nyer. A nagy kérdés ugyanis az, hogy a mai helyzetben lehet-e épeszű módon teljesíteni a vállalt feltételt: a hitelezési aktivitás legalább szinten tartását. Hiába biztosít ugyanis az IMF-kölcsön kedvező árú hitelforrást a bankoknak, a kihelyezések kockázatát nekik kell vállalniuk. Bár ígéretük szerint ők csak az indokolt költségeket rakják rá az általuk fizetett kamatra, a mai bizonytalan piaci kilátások mellett a hitelezési kockázat "indokolt költsége" igen magas lehet. Esetenként akkora, ami mellett már a hitelfelvevő számára is rizikóssá válik a kölcsön igénybevétele. Félő, hogy kiderül: igazából nem is a forrásszűke a fő akadálya ma a hitelezésnek, hanem a hitelképes ügyfelek hiánya. És akkor hiába várjuk a bankoktól, hogy megakasszák a gazdaság lefelé menő spirálját: ekkor már végképp csak a világgazdaság valamikori fellendülésétől várhatunk némi megkönnyebbülést.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.