Lassan világszerte szitokszóvá válik a bank, a bankvezetők meg jobban teszik, ha inkognitóban merészkednek csak ki az utcára, villamossal járnak, munkaebédeiket főzelékbárokban tartják, vacsorájukat valamely szeretetszolgálat konyháján költik el. Na jó, nálunk még nem olyan drámai a helyzet, itt még nem ért tettleges támadás bankvezetői otthont, mint Skóciában, ahol azzal a felkiáltással verték be a Royal Bank of Scotland volt vezetője lakásának ablakát, hogy a gazdag bankvezérek még a válság közepette is luxusban élnek, miközben az átlagember nyomorog. Nálunk a bankárokat (egyelőre) megkíméli a népharag, még (komolyabb) verbális támadás is ritkán éri őket. Surányi György például nem bankárként, hanem várományos kormányfőként került Dávid-csillagba keretezve Csurka hetilapjának címoldalára; hát persze, arrafelé a bankár kifejezés már eleve származási bélyeget jelent.
Igaz, nálunk még nem kaptak a bankok veszteségpótló állami támogatást, mint az USA-tól Nagy-Britannián keresztül Németországig a fejlett tőkés világban működő, tekintélyes bankok sokasága: az egykori világbajnok Citigrouptól olyan európai kiválóságokig, mint például a német Commerzbank vagy a fent említett brit RBS. Ahol nálunk tőkeemelést tett szükségessé a hitelválság, ott a nyugat-európai tulajdonosok állták a cechet. (Eddig két ilyenről tudunk: az MKB a német állam által megsegített bajor mamától kapott tőkeinjekciót, a Raiffeisent pedig osztrák nagyanyja erősítette meg 20 millió euró kölcsöntőkével.)
A mi bankjaink eddig még abból a 600 milliárd forintból sem részesedtek, amelyet az ország pénzügyi stabilizálására kapott IMF-hitelkeretből a bankok tőkeemelésére és a bankközi hitelezés garantálására szántak. Decemberben elfogadták ugyan a főként a külföldi anyabanki támaszt nélkülöző pénzintézeteknek (OTP, FHB) végső mentsvárat nyújtó törvényt, de annak "beélesítése" márciusig húzódott. A jogszabály szerint, ha a pénzügyi közvetítőrendszer stabilitása megkívánja, az állam tőkét emelhet vagy garanciát vállalhat a hitelintézet tartozásaira, ennek fejében a magyar állam különleges vétójogot kap arra az időre, amíg a tulajdonosi részesedés vagy garanciavállalás fennáll. Ma még nem tudni, lesz-e jelentkező a bankok szerint túlságosan szigorúra sikeredett törvény kínálta segítségre, illetve lesz-e olyan bank, amely kéretlenül is rászorul az állami tőkepótlásra.
Hamarabb sikerült "vevőt" találni egy másik, a hitelezési aktivitás fenntartásához szükséges forrásokat biztosító, piaci alapon működő konstrukcióra. A pénzügyminiszter és a két magyarországi központú bank vezetői között egy hete született megállapodás szerint az IMF-hitelkeretből juthatnak kölcsönhöz az érintett bankok annak érdekében, hogy növelhessék vagy legalábbis szinten tarthassák hitelezésüket, és ezzel fékezzék a gazdaság - amúgy elkerülhetetlen - visszaesését. Õk ugyanis nem tudnak részt venni az MNB által meghirdetett, a magyar bankrendszer vállalati hitelezését ösztökélő devizacsere-ügyletben, mivel annak egyik feltétele, hogy az érintett bankok külföldi tulajdonosai hasonló összegű pótlólagos forrást nyújtsanak. A jelek szerint a feltételek itt is kissé szigorúra sikeredtek: az IMF-kölcsönből erre a célra felkínált ötmilliárd euróból alig több mint a felére (2,8 milliárdra) lett jelentkező.
Az MNB-s pályázatból (külföldi anyabank hiánya miatt) kizáródott két pénzintézetnek más megoldással kellett a hiteleik megújításához szükséges forrásokat biztosítania. A mai helyzetben ugyanis hiába hajtanak rá akciós kamatokkal a bankok a lakossági betétekre, ezek sem tudják pótolni az elapadt pénzpiaci forrásokat, ráadásul a devizahitelek megújításához devizaforrásokra van szükség. Ezért a versenysemlegesség elvének is megfelel a PM és a két budapesti központú bank megállapodása, mely szerint az OTP 1,4 milliárd eurónyi kölcsönt kap, aminek legalább a felét a vállalati szektorba kell kihelyeznie, a lakáshitelezésben utazó FHB pedig 400 millió eurónyi hitelt kap, döntően a lejáró devizahitelek forrásainak megújítására.
Meglehetősen igazságosan - a hazai hitelezésben elfoglalt súlyukkal arányban - osztották föl a belföldi hitelállomány fenntartására szánt IMF-keretet, ezért a versenytársak részéről nehéz lenne kötözködni. De a magyar adófizetőknek sincs okuk aggodalomra, hiszen a bankok forrásellátására fölhasznált pénz nem a magyar költségvetés támogatása miatt olcsóbb a piacon elérhetőnél, hanem az IMF jóvoltából. A hiteleket végső soron élvező vállalatok és háztartások sem járhatnak rosszul, mivel két banknak a forrásokért az adott devizához (euró, dollár) kötődő irányadó bankközi kamatlábat csupán 2,5 százalékponttal meghaladó kamatot kell fizetnie, ami bakfitty ahhoz képest, amit manapság a magyar adósnak felszámíta(ná)nak a külföldi hitelezők, ha egyáltalán ad(ná)nak hitelt. (A magyar állam kockázati felárát mostanában 5-6 százalékra lövik be a pénzpiacok.)
Mindezt azért kell hangsúlyozni, mert a bankoknak szánt bárminemű állami segítség esetében, még ha az csak a normális piaci feltételeket biztosítja is, azonnal megszólalnak a társadalmi vészharangok. Miért nem az emberek kapják a pénzt? Vagy ha már nem ők, miért nem a reálszféra? És éppen most, amikor a bankok (bankárok) bűnei miatt lakol az egész világ?! A bankok oldják meg maguk a gondjaikat, ne lógjanak az állam nyakán, hiszen amíg jól mentek a dolgok, irdatlan profitokat vágtak zsebre, sőt egyes pofátlan bankvezetők még akkor is, amikor már rosszra fordult a soruk! A világsajtóban valóban hajmeresztő híreket olvashatunk olyan bankoknál kiosztott prémiumokról, amelyeket horribilis állami pénzekkel mentettek meg. Ez sem indokolja azonban, hogy jogos dühünkben elfelejtsük a bankrendszer sajátos szerepét: azt, hogy a rajta keresztül átáramló pénz sokkal nagyobb hatást gyakorolhat a gazdaság növekedésére, a munkahelyek megőrzésére és így a jövedelmekre, mint amit közvetlenül a vállalatoknak vagy a fogyasztóknak juttatnak a kormányok.
A feltételes mód nem véletlen az előbbi mondatban. Mert attól, hogy a magyar bankoknak extraforrásokat biztosító üzleten itthon senki sem veszít, lehet, hogy nem is nyer. A nagy kérdés ugyanis az, hogy a mai helyzetben lehet-e épeszű módon teljesíteni a vállalt feltételt: a hitelezési aktivitás legalább szinten tartását. Hiába biztosít ugyanis az IMF-kölcsön kedvező árú hitelforrást a bankoknak, a kihelyezések kockázatát nekik kell vállalniuk. Bár ígéretük szerint ők csak az indokolt költségeket rakják rá az általuk fizetett kamatra, a mai bizonytalan piaci kilátások mellett a hitelezési kockázat "indokolt költsége" igen magas lehet. Esetenként akkora, ami mellett már a hitelfelvevő számára is rizikóssá válik a kölcsön igénybevétele. Félő, hogy kiderül: igazából nem is a forrásszűke a fő akadálya ma a hitelezésnek, hanem a hitelképes ügyfelek hiánya. És akkor hiába várjuk a bankoktól, hogy megakasszák a gazdaság lefelé menő spirálját: ekkor már végképp csak a világgazdaság valamikori fellendülésétől várhatunk némi megkönnyebbülést.
