Minimalista térben játszódik a Boldogságunk története, a Láthatáron Csoport A boldogság madara című tibeti népmese alapján írt kortárs darabja (dramaturg: Vass Szandi). A színpad kifutószerű középső része csupasz, annak két széle a nézőtér, a terem két végén vannak csak díszletelemek (látvány: Molnár Anna). A szobabelsőnek berendezett térbe érkezik az előadás két főszereplője, Feuer Yvette és Tóth András. A másik oldalon az „egyszemélyes zenei szekció”, Takács-Nagy Jázmin egy emelvényen foglal helyet.
Takács-Nagy számos izgalmas népi hangszert megszólaltatva, illetve hangeffektekkel kíséri végig a cselekményt. A kezdődalt citerával adja elő, ami rögtön belefonja a hagyományt, a régmúltat a jelenbe. A citera motívuma többször visszatér a darab során, és általában a karakterek megjelenéseit jelzi, míg a hangtál és a kalimba hangjai a mágikus transzformációkat jelentik meg. A többi zenei kíséret looperrel készül, ami jó lehetőséget ad a hangzás rétegzésére. A zenei aláfestés és a betétek nem a történéseket illusztrálják, inkább preverbális, zsigeri szinten hatnak. Takács-Nagy az utolsó jelent végén elhagyja a helyét, ő is átmegy a túloldalra, hogy immár a capella, csengőn énekelve a korábban megénekelt és látni óhajtott kék madárrá lényegüljön át.
Az előadás keretes szerkezetű. Egy megfáradt anya és az útját még mindig csak kereső fia ülnek egymás mellett lestrapált lakásuk kanapéján, és próbálják legalább egy kicsit jobban érezni magukat, miközben a fiatalember elbóbiskol és álmot lát. Ebben az álomban nekivág egy kalandos utazásnak, amelynek célja az, hogy megtalálja a boldogság kék madarát.
A „küldetés” során a hős nem törik meg, hiába a sok kísértés és kihívás. Itt a fekete madár képébe bújt boszorkány igyekszik letéríteni a jó ösvényről a férfit, ám annak belső iránytűje tökéletesen működik, még csak ki sem zökken. És amikor tanulságokkal felvértezetten hazatalál, azaz felébred, ismét a kanapén találja magát, az anyjával. A kaland a lelki fejlődés metaforája (illetve a japán kultúrkörben az ikigai-nak – ez az élet értelmének megtalálása). Nem a gonosszal szembeni bosszúvágy építi fel az éltetőerőt, mint az európai mesevilágban, a hangsúly a belső szilárdságon van. A színészi játék egységes és hiteles: a szereplők nem játszanak rá a kelleténél jobban a karakterek milyenségére. Meggyőzően hozzák a több különböző figurát, és az átváltozások is hitelesek.
Feuer Yvette vezetésével a csoport 2024-ben egyszer már betekintést engedett a közönségnek e darab színpadra állításának első munkafázisába, hogy felmérjék, jó úton haladnak-e. Abban a fázisban a szereplők többnyire mozgásművészeti elemekkel dolgoztak. Bár ezúttal is bemozogják a teret, immár a prózai részek dominálnak. A munkaverzióhoz képest az is örömteli elmozdulás, hogy immár nem bízzák teljes egészében a nézőre a történet összerakását, egyértelműbb narratívával dolgoznak.
A transzcendens síkon pedig bármi megtörténhet, még az is, hogy egy Supernova márkájú kempingbicikli virtuóz színpadi eszközzé válik: hátizsák, ülőke, bármi lehet, amit a történet megkövetel, az abszurditás komponensét adva Siflis Anna rendezői koncepciójához. Az alkotók nem leplezett célja, hogy mi, nézők a hétköznapi tapasztalatainkhoz mesevilágból vett tanulságokat rendeljünk hozzá. Aki azonban azt várja a cím alapján, hogy a boldogság megtalálásához is receptet kap, az, mint oly sokszor a valóságban, most is csalódni fog.
A Láthatáron Csoport bemutatója, Eötvös10 Művelődési Ház, november 8.
