Bűnügyi regények emblematikus figurái, bizonyos híres detektívek nem adják egykönnyen a képüket. Milyen hosszú időbe és hány áldozatba (nem is voltak kis vadak) tellett, mire David Suchet személyében került egy hitelesnek ható Hercule Poirot; bár Peter Ustinov eleve csak vicc lehetett, de a free cinema máig kitartó zsenije, Albert Finney nem intézhető el ennyivel, Poirot-t mégsem bírta megrajzolni. Philip Marlowe-val még cifrább a helyzet, talán százból, ha egyszer sikerült, Elliott Gouldnak Robert Altman Hosszú búcsú című filmjében - Humphrey Bogart és Robert Mitchum is belebukott. Powers Boothe persze megfelelő személynek látszott, de a főszereplésével készült 1983-tól '86-ig futó sorozat oly gyengére sikerült, hogy végül esélye sem volt. Ugyanakkor vannak könnyű esetek is, Miss Marple vagy Sherlock Holmes már-már csekély színészi vértezetben is teljesíthető, se szeri, se száma a meggyőző játékoknak. Jules Maigret vászonjelenléte e két eshetőség kombinációja - akadtak ügyes megformálói, komoly színészek, mint Bruno Cremer vagy Michael Gambon vették magabiztosan, vagy komolytalanok, a máshol igen jó német komikus, Heinz Rühmann például. Csakhogy az 1960-63 közt bemutatott, Magyarországra a hetvenes évek első felében - a magyar televíziózás első valóban hosszúnak mondott, amúgy 52 részes szériájaként - elvetődő BBC-sorozat főszerepében egy hazáján kívül alig is ismert brit tévészínész, bizonyos Rupert Davies olyat produkált, ami talán csak Suchet közismert bravúrjával mérhető. Vagy avval sem. Igaz, ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy az ő sorozata minden tekintetben laposra veri még ma is bármelyik Maigret-adaptációt. Mindezekkel szemben Jean Gabin esete a két itt tárgyalt feldolgozásban sajnos távolról sem illeszthető ebbe a történetbe.
Inkább mai párhuzamok paszszolnak hozzá, amikor Gérard Depardieu végigjátssza a francia mitológia összes hősét Obelixtől Monte Cristón, Cyranón és Vidocqon át Jean Valjeanig (tényleg, Maigret még nem volt). Anno pedig az volt nyilvánvaló, hogy miként a nevezett Valjean, úgy Maigret sem kerülheti el Gabint. És Jean Gabin nagy színész, nemhogy remekül megoldotta feladatát, de messze kiragyogott Delannoy filmjeiből, bár túlzás lenne azt állítani, hogy elvitte volna őket a hátán. Rupert Davies osztályon felüli regiszterei pedig más lapra tartoznak. Gabin bátorságát dicséri, hogy az 1958-as Maigret csapdát állít és az 1960-as Maigret és a Saint-Fiacre ügy mellett - és ami még fontosabb, a BBC nagy hatású sorozata után - 1963-ban is eljátszotta a főfelügyelőt a Maigret voit rouge című filmben (az alapjául szolgáló könyv magyarul Maigret és a gengszterek vagy Maigret, Lognon és a gengszterek címen jelent meg). Ezt azonban már nem Delannoy rendezte, hanem Giles Grangier - és a jelen művek DVD-forgalmazója sem készül bemutatni.
*
Furcsa választás Delannoy-é. A Maigret csapdát állít, ha lehetséges, a felügyelő száz fölötti számú esetének legszemélytelenebbike, pusztán a rendőri rutin dicsérete - persze távolról sem elhanyagolható lélektani háttérrel. A Maigret és a Saint-Fiacre ügy viszont tán a legszemélyesebb - persze távolról sem elhagyható társadalmi háttérrel. Arra gyanakszunk, hogy a filmrendezőt az elégedetlenség vezette. Az első esetben Simenonnal, a másodikban magával Maigret-vel lehetett elégedetlen - hát mindkét helyre besegített kicsit. Persze látszik jól, hogy afféle rajongói elégedetlenségről van itt szó, hisz mindkét adaptáció hozza pedánsan a kötelezőket, a főfelügyelő eszik-iszik, fáradtan tér haza, s magabiztosan idézik fel a regény hangulatát a helyszínek is, a rendőrség belülről épp olyan jó ismerőse a hű olvasónak, mint a hős szülőhelye kívülről. S mivel az is köztudott, hogy az irodalmi adaptációknak gyakorlatilag csupán egyetlen kőbe vésett szabálya van: a moziban mindent meg kell szorozni öttel, így ezen elégedetlenség fölfogható alapkövetelményként, beugróként is. A magyar mozinézőnek talán leginkább az Örök visszatérés vagy a Notre-dame-i toronyőr alkotójaként ismerős Delannoy azonban vagy nem tud számolni, vagy a matematikával is elégedetlen: esze ágában sincs megállni ötnél.
Maigret azért kénytelen csapdát állítani, mert sorozatgyilkos tartja rettegésben Párizs XVIII. kerületét (ez Lognon, a Balfácán körzete) - legalábbis Simenonnál, az adaptáció a IV.-ben játszódik, talán azért, hogy a direktor kicserélhesse Lognont egy másik balfékre, Lagrume-re. A csapda látszólag csekély sikert hoz, mindössze egy gomb akad horogra, mely gomb aztán - Lapointe kitartó és szabálykövető munkájának eredményeként - elvezet végül a megoldáshoz. Csináljon filmet egy gombról más, Delannoy inkább beveti a pályakezdő és kétségkívül gyönyörű Annie Girardot-t, és rajzol köré egy olyan penetráns családi drámát, amit az eredeti mű sokkal kevesebb gesztussal, gyakorlatilag minden harsányság nélkül ezerszer hátborzongatóbban jelenít meg. A vásznon azonban nincs mese, Girardot dzsigolóhoz jár, megpróbálja félrevezetni a főfelügyelőt, s végül nem a gépezet arat diadalt, hanem ő bukik el több nagyjelenet során.
A Maigret és a San-Fiacre ügy menetén pedig egyszerűen fölhúzza az orrát Delannoy, megsértődik. Hogy jön ahhoz Simenon, hogy abban a kitüntetett élethelyzetben, amikor a főfelügyelő annyi párizsi év után visszatér szülővároskájába, csak úgy fogja magát, és másvalakiről is beszél, hovatovább egy konkrét fejlődésregény kicsinyített mását írja az egyik szereplőre, de ami végképp a bűnök bűne, az ügy megoldását is reá bízza, valami önhibájából elszegényedett, lump és erkölcstelen grófocskára. Hogy Simenon Maigret-történeteinek milyen fontos alkotórésze a lenyűgöző társadalomrajz, arról lapunk már bőségesen harangozott (lásd: A francia élet enciklopédiája, 2004. június 17.), ez a könyv ebben a tekintetben kétségkívül példamutató, ráadásul egészen a negatív utópiáig menően pesszimista darab, amiben pont azért nem a főfelügyelő oldja meg végül az ügyet (bár tudja a megoldást), mert ő a pusztulás tanújának lett kirendelve felhőtelen gyerekkora terepére (halljuk is sokszor, hogy akkor mennyire más volt még minden; nota bene magától Maigret-től is). Delannoy szerint azonban - ezt már láttuk a korábbi filmben is - olyan nincs, hogy ne a főhős oldja meg a rejtélyt, pláne, ha ennyire személyesen érinti. Csakhogy elvenni egy szereplőtől valamit, s odaadni egy másiknak, az már olyan fokú műtétet igényel, amit nehéz túlélni. Simenon könyve és a Maigret-imázs sem bírja ki nyolc napon túl gyógyuló sérülés nélkül. Delannoy ugyanis úgy tálalja föl a Saint-Fiacre ügy megoldását, mintha ő lenne Agatha Christie: vacsorára! Hőse pedig, mint valami Miss Marple vagy Hercule Poirot étkezés közben leosztja az észt, hogy mi merre hány méter. Innen már nincs is miről beszélni.
*
Mindezen rémtettek dacára egy nagyon fontos, megkockáztathatjuk, perdöntő dolgot nem tagadhatunk el ezektől a filmektől, azt tudniillik, hogy roppant hangulatosak. Első - mai - ránézésre e téren kétségkívül megállják Simenon próbáját. A "mai" szócska persze döntő, hisz 1958 óta annyira mást mutat már egy fekete-fehér francia bűnügyi film, mint a saját idejében, hogy az gyakorlatilag minden külön hatáskeltés nélkül is befolyásolja a befogadó érzéseit. De van, ami nem nyert új értelmet ez alatt a fél évszázad alatt sem: Gabin játékának érvényessége - annak nem jár le a szavatossági ideje soha. (Bár Rupert Davies ugye, az egészen más tészta.)
Mindkét filmet a Fantasy Film forgalmazza DVD-n
