Kispál András: Az utolsó lemezünk (Én, szeretlek, téged; 2004 - a szerk.) felvétele után megváltozott minden. Én pedig visszavonultam egy kicsit, mert az új konstrukcióban nem találtam a helyem. Mindenkinek van olyan időszak az életében, amikor megindul a lejtőn. Főleg az zavart, hogy elmaradtak a próbák. Régebben olyan volt a Borz, mint egy munkahely, mindennap tíztől egyig próba. Ha beugrott egy rész, felvettük, ha nem ugrott be, nem vettük fel. Na, és ezek a próbák az idő hiányában elmaradtak. András (Lovasi - a szerk.) rendkívül gyorsan dolgozik, én meg molyolgatós vagyok. Nekem az nem megy, hogy leüljek a számítógéphez, megírjak valamit, aztán odaadjam a többieknek. Az utolsó számainknál voltak ilyen kísérleteim, de hosszú távon nem működött. Kifújt. Ennyi volt benne. Leültünk Andrással, és megbeszéltük, hogy ennyi, ennyi.
MN: Ez mikor volt?
KA: Március környékén. Korábban úgy állapodtunk meg, hogy február végéig megpróbálunk egy lemezt összehozni. De érződött, hogy már nincs bennünk annyi. Szóval leültünk, és abban maradtunk, hogy akkor legalább a végét próbáljuk meg szépen csinálni.
MN: Korábban hogyan készültek a lemezek?
KA: Általában úgy születtek a dalok, hogy András feljegyzett sorokat a füzetébe. Bármikor, bárhol, amerre járt. Még a menetlevelünk is tele volt szövegekkel. És amikor próbáltunk, akkor játszadozás közben bekattant neki, hogy melyik sorra mit tudna énekelni. Akkor azt felvettük, bespájzoltuk, és ha kellett, elővettük. Volt olyan számunk, például a Húsrágó hídverő, amivel egy évig kínlódtunk, mert hiányzott egy betű. Így gyúrtuk őket össze, mozaikként. Ugyanakkor rengeteg véletlen elem is volt bennük: a félrenyúlt hangok, a rossz hangolás és ilyesmik. Azokban a dolgainkban, amik most egyedinek tűnnek, nagyon sok ilyen véletlen hang volt. De az ilyenek nem jönnek, ha nincsenek próbák.
MN: Az, hogy az András szólólemezt készített (Bandi a hegyről; 2001) és hogy összehozott egy másik zenekart is (a Kiscsillagot), szívott el energiát a Borztól?
KA: Nem. Ezeket azért csinálta, mert a Borz már nem kötötte le az energiáját, hiszen nem csináltunk semmit. Ő pedig hiperaktív személyiségként mindig keres és talál is magának elfoglaltságokat. Nem tud otthon ülni. Úgyhogy ezek a dolgok számára menekülésül szolgálhattak. Csinálni valamit. Mert a Borz körül lelassult minden. András arra várt, hogy hozzak valamit, addig nem akart energiát ölni a Borzba. Én meg ott álltam egyedül, és nem tudtam, hogy merre menjek, hogy milyenek lehetnek majd a visszajelzések. Az egészen más, ha élőben próbálkozik az ember. Ráadásul közben átestem valami pánikbetegségen - minden úgy felhalmozódott körülöttem. Az is azt jelezte, hogy jobb lett volna korábban abbahagyni, nem húzni tovább. Amikor a zenekar tizenhét-tizennyolc éves volt.
MN: Nem volt elég ötleted, vagy bizonytalan voltál, hogy nem mennek át?
KA: Bennem mindig volt valami bizonytalanság, András sokat viccelődött is azon, hogy mindenre azt mondom, hogy szar. Más zenéjére is, meg a magunkéra is. Ezért is volt nekem annyira fontos a próba. Mert ott rögtön kaptam visszajelzést. Én nem szeretek és nem is tudok kontroll nélkül dolgozni. András nagyon jó kontroll volt, mindig megtalálta, hogy mire lehet jól énekelni. Az ízlése is biztos volt ehhez. Nekem más az ízlésem, de hát az volt a jó ebben a zenekarban, hogy elegy volt. Mindenki belerakta a maga kis világát. Volt, aki a popzenét, a Csülök a komolyabb dolgokat - tudod, a dobkirályok meg ilyesmik -, András a nyitottságát. Én meg konzervatív voltam, aki nem nagyon rugaszkodott el, de ezekből így, együtt jó esetben valami ki tudott bontakozni. Annyiban én voltam a legsarasabb, hogy én vonultam vissza a leginkább. Elkezdtem polgári dolgokkal foglalkozni. Jólesett barkácsolni és hasonlók, ami kimaradt addig. Tizenöt évig alig voltam otthon. És hirtelen igényem támadt rá, hogy ha akarom, megigazítsam az ereszt. Ilyen korábban nem volt nekem. Sokszor karácsonykor sem voltunk otthon. De ahogy elértem a negyvenéves koromat, megszállt valami változásra való törekvés. Nyilván ki lehetett volna belőle mászni, de nem akartam. Az utolsó korszak, amikor nagyon jól dolgoztunk együtt, az a Csülök-féle (Tóth Zoltán dobos, 1996 és 2002 között - a szerk.) időszak volt. Mindenki pécsi volt a zenekarban. Ez alapvető és fontos dolog. Abban a pillanatban, hogy a Borz félig pesti lett, megkezdődtek az egyeztetések, hogy ki mikor ér rá, ami aztán nyolcórás próbákhoz vezetett. Attól meg teljesen lezombulsz. Csülök távozása nekem amiatt is válsághelyzetet teremtett, mert elvesztettem a társamat. A bulik után mi együtt jártunk szórakozni, egy szobában laktunk, de így hirtelen egyedül maradtam. Akkor kezdtem rászokni arra, hogy inkább nem megyek sehova, hanem olvasgatok. Szóval sok minden közrejátszott. Húsz év nagyon sok.
MN: Mikor kezdtél új zenekarban gondolkodni?
KA: Ez már régi terv, csak bátortalan voltam. És csak egy lovat szeretek megülni, nem is tudok többfelé koncentrálni. De amikor eljött a vég kezdete, elkezdtem embereket keresni. Bulikba jártam, néztem a fiatalokat. Hátha találok valakit, akivel tudok valamit csinálni. Most jól érzem magam ebben a projektben, agilis, jó zenészekkel dolgozom. Nem kell elmagyarázni semmit, értik, hogy mit szeretnék, ők is beleteszik a magukét, vagyis úgy működik, ahogy régebben mi is működtünk. Próbálunk.
MN: Inspirációt vártál a fiataloktól, vagy azt, hogy megvalósítsák az ötleteidet?
KA: Is-is. Most az van, hogy ami fölhalmozódott a gépemben - amit eredetileg még a Borznak szántam -, azt összerakom. És közben beugranak újabb ötletek is. Csinálok belőlük dobprogrammal valami kezdetleges verziót, csak hogy hallják. Aztán lezárom a számítógépet, és nekiállunk kidolgozni. Lazán, felszabadultan. Nincs az, hogy mész a próbára, és előre félsz, hogy mi lesz belőle.
MN: Szorongásos volt?
KA: Nekem egy ideje igen. Más lett, mint amilyen régen volt. Mondom, ennyi volt benne. Nem bánom.
MN: Milyen hangulatban zajlanak most a Borz-koncertek?
KA: Bármilyen furcsa, nagyon jóban. Valószínűleg mindenkinek lazaságot okoz a centivágás, ugyanakkor tele vagyunk feladattal. Megcsinálni becsületesen a fesztiválokat, és felkészülni az augusztus 9-i búcsúkoncertre. Arra nagyon készülünk, ötletelgetünk, satöbbi. Jó a hangulat.
MN: Nem romlott meg a kapcsolatod Andrással?
KA: Mi soha nem voltunk rosszban. Időnként idegesítettek minket egymás hülyeségei. De ebből nem volt gond, és rengeteget segítettünk egymásnak. Ez egy nagyszerű munkatársi viszony volt, talán még több is.
MN: Ja. Miközben a klasszikus értelemben ti nem voltatok barátok. Inkább egy nagyon erős szerzőpárost alkottatok. Nem is könnyű elképzelni, hogyan fogtok egymás nélkül működni.
KA: Andrásnak már megvan a referenciája: a Kiscsillag, a szólódolgai vagy a vendégfellépései. Az már nagyjából kialakult, hogy ő mit szeretne. Az én dolgom pedig egy olyan, rám jellemző, riffes valami lehet, aminek nincs köze a Borz egyik korszakához sem. Én a háromperces számokat kedvelem, odatett, jó ritmusokkal. De nehéz erről így beszélni, olyan, mintha egy Munkácsy-festményről kéne. Bár ez elég durva párhuzam. Na jó, beszéljünk a zsenge korszakáról...
MN: A Borzban nagyon jó zene és nagyon jó szöveg volt együtt. Számoltál azzal, hogy nagyon jó szövegírót kell találnod, ha el akarod kerülni a zökkenést?
KA: Azt hiszem, megvan. Rátaláltam Árpira, aki egészen meglepő dolgokat képes leírni. Most úgy ébred mindennap, hogy szövegeket ír a reggeli kávé mellett. Amúgy világéletében bohém volt. Egy ideig biztosítási igazgatóként dolgozott, aztán megunta, és elkezdett zenével meg irodalommal foglalkozni. Jelenleg tévézik, tele van ötlettel, és közben a dalszövegeket is ontja. Nekem nagyon tetszenek. A többieknek is. Én is írhatnék szövegeket, de azoknak nem lenne irodalmi értékük, és aki ismeri az előző verseimet, az tudja, hogy csak tizennyolc éven felülieknek... Meg aztán nem is érzek hozzá késztetést.
MN: Milyen Árpi?
KA: Tóth Árpi.
MN: Hallottam már ilyen nevű szerzőről.
KA: Nevezzük ifjabbnak.
MN: Mindenesetre el lehet indulni ezzel a névvel. És a többiek?
KA: A zenekar magja adott, Csülök és én. Az énekesünk Mester Attila lett, aki egy huszonnégy éves srác. Egyszer elvittek, hogy nézzem meg, és teljesen lenyűgözött. Amikor elszakadt a gitárhúrja, elővett egy ócska Stratót, és beszartam, hogy azzal hendrixesen is tudott játszani. Jól énekel, és jó kiállású gyerek. A basszusgitáros Percsy Zoltán lett, aki régi iskolatársam, nagyon jó barátom. Valamikor évekig együtt zenéltünk, csak aztán elváltak az útjaink, mert ő elment dolgozni, nekem meg közben jöttek Lovasiék. Mostanában megélhetési rock and rollt játszott motorosfesztiválokon, szívesen jött. Na, és ugye Csülök a dobos. Kóvályogtam dobosok után, aztán arra jutottam, hogy nekem soha nem volt bajom vele. Nem miattam került ki a Borzból. Neheztelt is rám, hogy nem álltam ki mellette, de az nem rajtam múlt, hanem egy szavazáson. Most újra megkértem. Majd még egy ismerősünk segíteni fog abban, hogy elektronikus effekteket rakjunk a dologba, az már régi tervem. Reccsenés, roppanás, jó kis szólamok, nem szőnyegek, zongorák, hanem effektek. Szerintem, ha egy beatzene meg van ezzel spékelve, akkor érdekes lehet. Demón már vannak ilyen kísérleteink. Ennyi.
MN: Az eddigi hírek szerint Velőrózsák lesz a nevetek.
KA: Ezt egy Duna TV-s interjú közben találtam ki, amikor a nevünket kérdezte a riporter. Idegen szót vagy valami hülyeséget semmiképpen nem akartam. És azt sem, hogy benne legyen a nevem. Nem vagyok én olyan menő. Még valami komplexust okozott volna. A Velőrózsák a Csülökhöz kötődő történeteink egyike, nyilván ezért ugrott be. Beültünk egy étterembe, és ott volt az étlapon, hogy velőrózsák rántva. Valamelyikünk rendelt is belőle. Aztán amikor kihozták, padlót fogtunk, hogy micsoda gusztustalan szar... A Lovi akkor találta ki, hogy ez legyen a lemezünk címe (a Kispál és a Borz 2000-ben megjelent lemeze - a szerk.). Szóval ez egy olyan név, ami mindannyiunkra emlékeztet.
MN: Azért azzal számolni kell, hogy aki nem ismeri ezt az éttermi sztorit, arra is gondolhat, hogy azt a Borz-lemezt akarjátok folytatni.
KA: Erre nem gondoltam. De azt tudom, hogy mivel jár egy új zenekar. Miután Andrásék megcsinálták a Kiscsillagot, egy ideig ott is bekiabálták a koncerteken, hogy játsszák a Húsrágót. Ezzel meg kell harcolni. Én ahhoz ragaszkodni fogok, hogy ne játsszunk Borz-számokat. Egyébként Andrásék sem játszanak.
MN: Számoltál azzal, hogy egy csomó dolgot elölről kell kezdened?
KA: Persze. De arra is fel vagyok készülve, hogy esetleg nem jön be. Hogy nem jelent majd újdonságot, vagy hogy nem fogják megszeretni az emberek. Ez mindig benne van a pakliban. Ám ha úgy indulsz neki valaminek, hogy sikeresnek kell lenned, az baj. Mert akkor elkezdesz görcsölni. Ha sikerül, sikerül, ha nem, nem. Akkor majd elmegyek lapátolni. Szerencsére nem érzem magam annyira lerongyolódva fizikailag.
MN: Na jó, de mégis. Valami ütemezés, tervezés...?
KA: Idén mindenképpen szeretnénk egy lemezt. Elég jól haladunk vele. Minél több számot fel akarunk venni, aztán majd válogatni belőlük, mert az nem szerencsés, ha kicentizi az ember. És jó lenne, ha november környékén néhány koncertünk is lehetne, nem nagy helyeken, csak hogy megszokjuk és bemutatkozhassunk.
MN: Az augusztusi búcsúkoncerttől mi várható?
KA: Valami nagyobb szabású rendezvényre készülünk, amire még nem volt példa a Kispál és a Borz életében, de gusztusos. Felkértük Lévai Balázst, hogy találja ki ehhez a koreográfiát, hogy funkciója legyen mindennek: a mozgásnak, a látványelemeknek, az osztott színpadnak, a blokkoknak. Ne az történjen, hogy lenyomunk valahány számot, aztán sziasztok, isten veletek. Az eddigi tervek szerint két nagy blokk lesz: az első az eredeti felállásban, Ricsivel (Brautigam Gábor - a dobos 1996-ig), a második pedig a jelenlegi felállásban, reprezentáns vendégekkel. Lesz vagy három óra, és nagyon készülünk rá. Felvesszük egy csomó kamerával; jó lenne, ha egy olyan minőségű DVD jelenhetne meg belőle, amit majd a szociális otthonban szívesen nézegetek.
Nagyszínpad, augusztus 9., 20.00
