Az önironikusan szenvelgő kijelentés ugyan a felpuhuló Kádár-rendszerben meggazdagodott kispolgárok értékrendszerének kritikája, de ugyanolyan aktuális ma is: mit kezdjen a magyar művészettörténet-írás és a filmtörténet a Magyar Nemzeti Galériában most bemutatott, a nyilvánosság és a szakma előtt eleddig szinte ismeretlen életművel?
Mint azt az Iványi-Bitter Brigitta kutatása nyomán megrendezett kiállítás és az igényes katalógus mutatja, az elegáns és kritikus dandyként is jellemzett Kovásznai György sajátos és komplex összművészetet alkotott, amely látszólag totálisan eltér a korszak hivatalos vagy szubkulturális jelenségeitől. Kovásznai, "a veszedelmes irodalmi huligán" egyrészt számos színművet, novellát, verset, regényt, kritikát, esszét és tanulmányt írt, melyek nagy része éppen azért maradt fenn, mert a neoavantgárd művészeti élet egyik központi alakja, az állambiztonsági szolgálatnak Orvos fedőnéven jelentő dr. Végh László a lakásán tartott felolvasások során hangfelvételt készített róluk. (Ezek többsége még nem hozzáférhető, így az irodalomtörténészek haladékot kaptak.) Az életmű magvát a Pannónia stúdióban készített majd harminc animációs film adja - ebből a kiállításon csak néhány látható, de a katalógushoz tartozó DVD-melléklet szinte mindegyiket tartalmazza. Rövidfilmjei számos nemzetközi díjat nyertek, többet nagy sikerrel vetítettek a mozikban a nagyfilm előtt (az 1968-as, Korniss Dezső képein alapuló Egy festő naplóját a megemlékezések szerint állva tapsolta meg a közönség), de akadt köztük olyan is (Egy gitáros fiú a régi képtárban, 1964), amely egészen 1988-ig tiltólistán maradt. Mai szemmel jól látható, hogy úgynevezett művészfilmjei mellett legalább olyan érdekesek a nagyközönségnek szánt darabok, amelyekben Zorán, az Illés, az LGT, a Hungária, a KEX, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati vagy az Omega együttes zenél, vagy azok, amelyekben a hetvenes évek elejének Budapestje tűnik fel bárjaival, füstös presszóival, izgő-mozgó, cigarettázó lakóival egyetemben (a Körúti esték 1972-ből és A 74-es nyár emléke).
Az MNG-beli kiállítás a festőt helyezi a középpontba - jó okkal. Kovásznai festőnek tekintette magát (igaz, a festményei egyetlen korabeli kiállításon sem szerepeltek), animációs filmjeit saját festményei és rajzai alapján készítette el. A felső szinten kronologikus rendben haladó kiállítás Kovásznai főiskolai tanulmányaival indul, Ék Sándor, Bortnyik festményeivel jelezve azt a lehangoló közeget - "ha az ember bevisz egy almát a Fónyi osztályába, óra végére az is megszürkül" -, amelyből az öntörvényű fiatalember kitört: 1954-ben elhagyva a főiskolát, két évig bányászként, majd hajógyári munkásként dolgozott. Nemcsak a lélektelen szocreált, hanem - mint kritikus baloldali - a modernizmus hagyományát is elvetette, s bár kapcsolatba került az Európai Iskola egyes tagjaival és eltérő szemléletű művészeti csoportokkal, mindig is saját, mindenkitől független és szabad útját járta. (Talán ebből a totális szabadságból is eredeztethető, hogy igen éles, de nagyon is megfontolandó kritikával illette Kondor Béla és Barcsay Jenő művészeti pozícióját.) Nem mintha korai animációs filmjeinek nyelve teljesen egyedülálló lett volna: első filmje, a montázson és papírkivágáson alapuló Monológ (1963) a lengyel Jan Lenica munkáival rokonítható, s a legenda szerint mindössze egyetlen nap alatt elkészített Átváltozások (1964) is párhuzamba vonható Witold Griesz festményeken alapuló filmjeivel. Saját "hangja" a hatvanas évek végére alakult ki - amennyiben egyéni kézjegynek tekintjük a saját stílus hiányát, a stíluspluralizmust. A filmeken gesztusok nyomát viselő vastag festékrétegek, lírai akvarellek, szkeccsek, pálcikarajzok, szürreális látomások, karikatúrák fordulnak egymásba, megspékelve művészet- és kultúrtörténeti utalásokkal (Murillo angyalkái egy atomfelhő felett lebegnek, feltűnik Delacroix "Marianne-ja" és a roueni katedrális). A váratlan metamorfózisok mögött pedig ott lüktet a humor, az abszurd, a csúfondáros, ironikus szabadság, amely teljesen egyedülállóvá teszi művészetét (még ha felszínesen akár rokoníthatnánk is az új festészet stílusjegyeivel).
Kovásznai mozgó festményeket, egymásba forduló képeket készített - kérdés, hogy egy-egy darab megáll-e önmagában, tekinthetjük-e bármelyiket egyedi műalkotásnak. Míg a körfolyosón bemutatott, a francia forradalmat "feldolgozó" ‚a Ira (1973) fázisrajzainak esetében inkább a nem felé billen a mérleg, igen a válasz az 1980 után készített, az utolsó teremben vagy az aulában látható festmények esetében. 1980-ban derült ki, hogy a művész súlyos leukémiában szenved. Kovásznai lemondott az orvosi kezelésről, s akárcsak Altorjai Sándor, átdolgozta egyes festményeit - szívszorító látvány, miként változott át az egyik, a Habfürdőben is szereplő vidám festmény a végérvényes elmúlás látomásává (Temetés). Kovásznai éles elméjű, magányos és végtelenül szabad, korát megelőző, igazi posztmodern művész volt. Mintha épp jókor lépett volna elő a túlvilágról - eljött az idő, amely megérti, és végre értékeli is.
Magyar Nemzeti Galéria, A épület. Nyitva: szeptember 26-ig. Habfürdő - zenés trükkfilm szívdobbanásra (1979, 78 perc), vetítések: kedden és csütörtökön 16, szombaton 11 és 16 órakor
