Kedves Olvasónk,
Magyarország sorsdöntő választás előtt áll. Nekünk, a Magyar Narancsnak kötelességünk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk az odáig vezető útról, a kampány eseményeiről, azokról az emberekről és szervezetekről, amelyek részt vesznek a hazánk kormányzásáért folyó egyenlőtlen küzdelemben. Mi ezzel tudunk hozzájárulni a szavazói döntések és a választás tisztaságának a megőrzéséhez. Azt tesszük, ami újságíróként a dolgunk, és ezzel a demokráciát is védjük.
Éppen ezért ezek a cikkeink – a többi cikkünktől eltérően – szabadon hozzáférhetők. A Narancs ezzel közfeladatot lát el – de közfinanszírozás nélkül. Miközben a választás törvénytelen és manipulatív befolyásolására közpénzmilliárdokat költ a hatalom, mi továbbra is csak az előfizetőinkre és a támogatóinkra számíthatunk.
Ez a cikk díjmentesen olvasható. De ha Ön megteheti, kérjük, fizessen elő a Narancsra, vagy küldjön nekünk támogatást. Azért, hogy elvégezhessük a munkánkat, és hogy azok is olvashassák ezeket a cikkeinket, akik az előfizetést nem engedhetik meg maguknak.
Köszönjük!
A Magyar Narancs csapata
Kecskemét a rendszerváltás óta – 1994 kivételével – a jobboldal fészkének számít. 1990-ben Debreczeni József és Józsa Fábián simán elnyerte a mandátumot az MDF-nek, négy év múlva Zwack Péter (Unicum) és Csikai Zsolt (SZDSZ) győzött. 1998 óta egyfolytában a Fidesz jelöltjei – Nyitray András, Horváth Zsolt, Zombor Gábor, Salacz László, Szeberényi Gyula Tamás – futottak be, 2006-ot kivéve mindig abszolút többséggel; 2022-ben Salacz 59, Szeberényi pedig 53 százalékát kapta meg a leadott voksoknak. A város vezetése pontosan ugyanezt tükrözi politikailag – más szavakkal ez azt is jelenti, hogy itt nincs kire hárítani bármit is, minden, de minden, siker és kudarc, fejlődés és megoldandó feladat a Fideszt minősíti.
Miközben ezen töprengek, a Ceglédi úton járok: az Elios 2014-ben pont itt kezdte meg az eredeti tőkefelhalmozást a miniszterelnök veje számára. A közvilágítási lámpák szinte csak jelzésszerűen pislákolnak – persze a műszaki szakértők szerint megfelelőek –, az EU vizsgálódott, a kormány pedig inkább maga finanszírozta az egészet, lemondva az uniós támogatásról; az Elios mára megszűnt, a vő pedig ilyen hátszéllel simán a száz leggazdagabb magyar közé suhant. Az önkormányat tavaly döntött úgy, hogy „korszerűsítteti” a közvilágítást – az teljesen természetes, hogy a múltban történtekért senkit semmilyen felelősség nem terhel.
Most járok a sorompónál, a lámpa épp pirosat mutat, az órámra nézek: már el kellett volna mennie a menetrendszerű Intercitynek, de szokás szerint késik. Már megszoktuk. Az én nagyapám vasutas volt, én a vasúti sínektől pár méterre egy kis vasutasházban nőttem fel, pöfékelő 411-es, 375-ös meg 424-es gőzösök, dübörgő Nohabok és Szergejek jártak hatvan-hetven éve. Akkor még percnyi pontossággal. Most selejtezésre váró villanymozdony húzza a szerelvényeket – senki nem mondhatja, hogy nincs fejlődés.
Még mindig nem jön a gyors, nézelődök: balra az egykori Barnevál, azaz a baromfifeldolgozó, aminek utoljára valami más volt a neve – mindegy is, hogy mi –, pár éve Mészáros Lőrinc portfóliójához tartozik. Lölő azzal kezdte, hogy elbocsátotta az összes (több száz) dolgozót, mert
nem azért vette meg, hogy termeljen, hanem hogy megszüntesse, mert a korábban általa megvett másik (dél-alföldi) baromfifeldolgozónak a kecskeméti gyár jelentette a konkurenciát.
A kecskeméti telep azóta is üres, eladó – van egy terv, hogy lebontanának mindent és lakóparkot létesítenének; sok efféle elképzelésről hallottunk már, kevésből lett bármi is.
Inkább visszafordulok és a kerülőúton próbálok bejutni a központba. A Szolnoki úton a Kecskeméti Konzervgyár mellett gurulok el – hál’ Istennek, ez még működik. Persze, hogy a NER-hez tartozik: Tiborczék Gránit-csoportja vásárolta meg.
A nagygyűlés a főtéren lesz; sikerül parkolót találni, viszonylag közel. Idelátszik a kecskeméti pláza, a Malom; az Orbán-érában természetesen ez is a NER tulajdonába került, a Mészáros-birodalom része, mozijában nincs műsoron a Tavaszi szél.
2010 óta mindent bekebelezett a NER, jelentse ez Orbánt, Mészárost vagy Tiborczot, bárkit.
Kecskemét kicsiben maga az ország: 2010-ben a Közgépen kívül semmi sem volt az övék, most meg sok minden tartozik a NER-hez:
nagyon kevesek rettenetesen meggazdagodtak, nagyon sokaknak pedig semmi sem jutott – és ez nem irigység, hanem tény.
A főtér felé ballagva, azon tűnődöm, vajon a miniszterelnök miért látta szükségesnek, hogy beszálljon a kampányba Kecskeméten. A független Kecsup hírportál múlt pénteken publikált egy belső, a kormánypártból származó felmérést, eszerint mind a két körzetet elveszítené a Fidesz. Ha ez tényleg így van, és valóban egy abszolút Fidesz-bástya billent meg, akkor mi lehet az ország többi részén?
2002-ben még kétfordulós volt a választás, Orbán akkor mindenhová elment, ahol még versenyben maradt a fideszes jelölt: csodaszámba ment, de kétségtelen tény: ahol beszállt a harcba, ott mindenütt, Kecskeméten is győzött a Fidesz.
2002-ben is a főtéren, bár annak egy másik részén, az Újkollégium sarkánál szónokolt a miniszterelnök, pár száz fős hallgatóság előtt. Jelöltjei győztek, neki nem sikerült hatalomban maradnia, de 2010-ben – miután Gyurcsány 2006-tól tartó bénázása, illetve a 2008-as világgazdasági válság alaposan megágyazott a váltásnak – kétharmaddal jött, látott és győzött.
Ennek tizenhat éve. Az unokám 2010-ben négyéves volt, az idén pedig már húsz lesz, az idén választ először. Egyetlen ember életében is ennyit jelent az eltelt idő. Felnőtt egy új generáció.
A főteret múlt kedden Magyar Péter töltötte meg, az volt a valaha volt legnagyobb kecskeméti politikai nagygyűlés.
Orbán szónoki emelvénye most a városháza előtt magasodik; a hangerősítésnek külön aggregátorok szolgáltatják az energiát, koncerteken sincs olyan fénytechnika, mint itt; a levegőben drónok, jutott kamera a Nagytemplom erkélyére is. Minden a pénzzel megvehető legprofesszionálisabb.
Sikerül egy fa mellett helyet találni, ennek neki lehet támaszkodni – hetven fölött az ilyesmi főnyeremény. Próbálom felmérni a tömeget, viszonyítani a múlt keddihez, és arra jutok: ez itt Orbán Viktor valaha volt legnagyobb kecskeméti gyűlése. Lázár János ugyan azzal kezdi, hogy kétszer annyian vagyunk, mint a Tisza rendezvényén, de ő azon nem volt itt.
Maga a gyűlés olyan, amilyennek az ember akkor is pont úgy tudná elképzelni, ha el sem jön. De a rajongók épp azért jöttek el, mert így majd elmondhatják, hogy ott voltak, látták – ezernyi fénykép, videó, szelfi készül – zászló- és fáklyaerdő. Az együvé tartozás mindent elsöprő érzése tölti be a teret.
Én nyilván buborékban élek, és valamiért úgy hittem, hogy a Fidesznek már nincs tömegbázisa – de ez súlyos tévedés, egyáltalán nem igaz. Ez a tömeg áhítattal issza azt a kinyilatkoztatást, hogy a választás történelmi tétje a béke, amit nyilvánvalóan csak Orbán képes kiharcolni a bősz ellenség – Brüsszel, Ukrajna, vagy a hatalom- és pénzéhes zsoldosuk, a gaz Magyar Péter – bármely ármánykodását legyőzve. Kecskeméten vagyunk, ahol több, mint százmilliárd forint közpénzjellegét elvesztett MNB-pénz szublimálódott – a kormány végül kipótolta, így megkezdődhet az egyetemi kampusz építése, ki más, mint Mészáros Lőrinc által –, erről itt egyetlen szó sem esik.
Ez a buborék a Fidesz buboréka, de van egy – ugyanekkora, vagy nagyobb? – másik buborék is. Abból a buborékból úgy látszik, hogy az ország – éppen Orbán tizenhat éve alatt – eltékozolta történelmi lehetőségeit és lecsúszott, bot a küllők között. Bulgáriában ripsz-ropsz bevezették az eurót, itthon – emlékeztetve a ’90 előtti időkre, amikor az Elnöki Tanács törvényerejű rendeletekkel kormányzott –, a háborúra hivatkozva egész Európában csak itt van vészhelyzet, itt locsolják milliárdszámra a pénzt propagandára, s aki az M1-ről tájékozódik, annak fogalma sem lehet arról, hogy igazából merre halad a világ. Nyilván az Orbán-gyűlésen a Fidesz-buborék van jelen, az a másik – amelyről a hatalom csak gúnyosan beszél, lenézően és abban a fensőséges tudatban, amely abból indul ki, hogy ő tud mindent a legjobban (lásd: Lázárinfó) – nyilván nincs itt. Pedig ők is léteznek, bár a helyzet 2026-ra odáig fajult, hogy nagyon lájkolni sem mernek egy Facebook-posztot, behívatják őket, ha kitesznek magukról egy képet egy nem-fideszes tüntetésen, a fortélyos félelem nem csak József Attilától ismerős, hanem a mindennapok valóságából.
Orbán Viktor 2002-ben Kecskeméten mondta az egyik legelső árokásó beszédét, osztotta fel a világot úgy, hogy „mi” és „ők” – amiből mára az lett, hogy aki nem úgy gondolkodik, nem úgy szavaz, mint ő, az lényegében nincs is és nem más, mint eltaposandó poloska.
Vannak ellentüntetők is.
Ezen a gyűlésen a nullkilométerkő vonalában helyezkednek el, Lázár is, Orbán is hallja őket – olyan tíz-húsz fős, fekete dzsekis-kapucnis üvöltőkórus próbálja meg elnyomni őket. (Később egy Facebook-kommentár – szerzője egykori országgyűlési képviselő – úgy fogalmaz: a rendszerváltás óta ekkora ellentüntetés a városban még nem volt). Ahol én állok, pont szemben van a legnagyobb hangfallal, szinte csak a szónokot értem. Egyetlen alkalommal hallom meg az ellentüntetőket: a miniszterelnök szerint a választás a hatalomról, és a pénzről szól, mire egy éles férfihang felel: a te hatalmadról, a te pénzedről – a többit belefojtja a feketesereg, a tömeg pedig magasba tartott zászlókkal és fáklyákkal biztatja a szónokot.
Orbán végezetül köszönetet mond az elmúlt tizenhat évért, az elmúlt négy évért, az elmúlt negyven évért (ez utóbbit nem értem, de jól hangzik). Egy velem kábé egykorú férfival összenézünk, tekintetében ott a kérdés: ez most búcsúzás?
