A Danko Jones zsinórban harmadszor tér vissza a Szigetre, az Iron Maiden pedig 2008 után áll ismét a Nagyszínpadra, hogy megmutassa nekünk, mi fán terem a virtigli angol heavy metal, de a legtöbb további fellépőt is láthattuk már az elmúlt években Budapesten, jó részük a Szigeten is játszott. Ebből a felhozatalból már tényleg csak a Guano Apes és a H.I.M. hiányzik a totális tutira menéshez - ezzel együtt az alábbiakat azért nem szívesen mulasztanánk el.
szerda
augusztus 11.
A Nagyszínpad első fellépőjeként a büntetősávot - délután három - kapó amerikai GWAR jóval többet, rendes esti időpontot érdemelne valamelyik sátorban, hiszen a nálunk gyakorlatilag ismeretlen banda (jó pár éve a megboldogult Kultiplexben cirka nyolcvan embernek játszott) Alice Cooper és King Diamond mellett egyik úttörője a színpadias, sokk-rocknak is nevezett stílusnak, amely érthető okokból a hatásvadászatra mindig vevő amerikaiak között lett igazán népszerű. A könynyen emészthető, mégsem kínosan puhány rock-metált nyomó GWAR nélkül valószínűleg nem nagyon lett volna se Marilyn Manson, se White Zombie, hogy a GWAR teljes arcot fedő maszkjait és szélsőséges színpadi megmozdulásait egy az egyben lenyúló Slipknotról ne is beszéljünk. (Nagyszínpad, 15.00)
A szerdai nap másik nagyszínpados rocksztárja a mostanában kicsit eltűnt - három éve jött ki az utolsó lemez The Black And White Album címen - svéd The Hives, akik annak ellenére, hogy úgy néznek ki, mintha decens, fekete-fehér öltönyükben-nyakkendőjükben épp most ballagnának kifelé a szalagavató bálról, a frizuráik meg olyanok, mint akik túl sokat nézték a szintén svéd, kortársuknak nevezhető poszthardcore Refused videóit, tömény rock 'n' rollt nyomatnak - kicsit kevésbé pőrén, mint a Danko Jones, de a Hellacopters-Backyard Babies fémjelezte, klasszikus svéd rockvonalnál azért jóval pronyóbban. A Szigeten már játszottak pár éve, most ismételnek majdnem főzenekarként. (Nagyszínpad, 19.45)
A tíz éve nagyszínpados főattrakcióként szerepelt Bad Religion most beszorult az A38-Wan2 sátorba, ami talán nem is baj, hiszen ezeknek a kedves, öregedő amerikai punkoknak nem feltétlenül áll jól az arénakoncert-hangulat, inkább egy jó kis csatakos, hangulatos klubba illenek, ahol a szintén korosodó rajongóik meghitten rugdalhatják egymást a dühöngőben az olyan ragadósan dallamos, mégis versenyparipaként száguldó Bad Religion-slágerekre, amelyekkel ezek az arcok annak idején teletömték a Stranger Than Fiction vagy a Gray Race lemezt. Ráadásul Greg Graffin, a Bad Religion énekese civilben egyetemi tanárként is fungált pár éve, úgyhogy ha még létezik az a kategória, amit intelligens punknak hívnak, a Bad Religionnek mindenképpen helyet kell szorítanunk benne: tessék csak elolvasni a dalszövegeiket. Aggodalomra nincs ok: nemrég kijött koncertlemezükön - 30 Years Live a címe, és annyira jó fejek ezek a kedves öreg punkok, hogy ingyen letölthetővé tették - olyan vehemensen játszanak, mintha tűzrőlpattant huszonévesek lennének. (A38-Wan2 színpad, 23.30)
Akinek pedig még ezek után sincs elege a torzított gitárból, az elzarándokolhat a Hammer sátor helyén tavaly debütáló Headbangers Ball Színpadhoz is, ahol először az amerikai Ill Ni–o játszik, amely viszonylag szórakoztató képviselője a tengerentúli nu-metal hullám másodvonalának, majd közvetlenül utána a népszerű finn death metal hokisták, a Children Of Bodom tagjai reszelnek egyet. (MTV-Headbangers Ball Színpad, 19.30 és 21.10)
csütörtök
augusztus 12.
A csütörtök rockvonalon szerény felhozatalából a hazai Subscribe (és persze a PiL, mellyel külön cikkben foglalkozunk) mellett az angol Skindredet érdemes kiemelni, amely a hazánkban kevéssé ismert, egyébként zseniális Dub War egykori énekesének, a fekete bőrű, hiperaktív rasztának, Benji Webbének a zenekara. A Skindred tökéletesen keveri a húzós rockriffeket a reggae lüktetésével, Webbe pedig a kortárs rock egyik legenergikusabb és legszínesebb hangú frontembere, aki ugyanúgy képes Bob Marleyt idéző dallamokat énekelni a békésen dülöngélő reggae-témákra, mint vérbe borult szemekkel bömbölni a húsos metálriffekre. Erősen ajánlott koncert, de az utána következő The 69 Eyes előtt inkább fogjuk menekülőre. (MTV-Headbangers Ball Színpad, 19.30)
péntek
augusztus 13.
Pénteken két igen híres zenekar is megfordul a Nagyszínpadon, amelyeket azért emelek ki igazán jó szívvel, mert még egyikük sem játszott Magyarországon, és ez ebben a felhozatalban mindenképpen kuriózumnak számít. A Papa Roach az első, amely a kétezres évek legelején pont elkapta a frusztrált tizenéves generáció életérzését másodosztályú nu-metaljával és az Infest című debütkorongjával, aztán - nyilatkozataik szerint - felnőttek és megkomolyodtak, és nekiálltak ócska lemezeket csinálni: a legutóbbinak már a címe is kínos nagyotmondás (Time For Annihilation). A másik pedig a 30 Seconds To Mars, amelyben nem más a frontember, mint Jared Leto, a Harcosok klubja, az Amerikai Psycho és a Rekviem egy álomért színészüdvöskéje, a zenekara meg olyan, mintha a U2 nekiállna jammelni mondjuk az Incubusszal. (Nagyszínpad, 16.30 és 21.30)
A brit Paradise Lost viszont évente jön Magyarországra: játszottak már a Szigeten is, mégpedig 99-ben, főzenekarként a Nagyszínpadon, de megfordultak többek közt a Zöld Pardonban is, ami köztudottan igyekszik felléptetni az összes levitézlett külföldi csapatot, akiknek a sikereikkel egyenes arányban csökken a gázsijuk is. A Paradise Lost úgy az első Sziget-fellépésig számított igazán fontos zenekarnak: az akkor kiadott, gitárszegényebb, de szenzációs hangulatú Host lemezükre aztán prüszkölni kezdtek az operaházban is gitárröfögésre vágyó metálosok, a zenekar pedig kénytelen-kelletlen nekiállt sablonos gót metált csinálni, és azóta is fuldoklik az érdektelen önismétlésben. Ennek ellenére az összes azóta készült lemezükön van három hibátlan dal, és ez már ki is ad egy tökéletes koncertprogramot. (MTV-Headbangers Ball Színpad, 21.10)
szombat
augusztus 14.
A szombat egyértelműen az Iron Maiden napja, amely két éve a Sziget nulladik napján foglalta el a Nagyszínpadot, hogy egy kimondottan királyul sikerült retróbulit toljanak a klasszikus, ikergitározós, cicanadrágos angol heavy metal jegyében. A zenekar idén adja ki The Final Frontier című új lemezét, ami vélhetően pontosan ugyanolyan zenét fog tartalmazni, mint az 1982-es The Number Of The Beast, amin először hallatta szirénaszerű süvöltéseit a könyvmoly énekes, a színpadon hiperaktív Bruce Dickinson. Jóllehet az Iron Maiden időről időre nem bírja ki, hogy ne vonuljon stúdióba egy-egy nagylemez erejéig, amelyek borítékolhatóan nyomába sem érnek az olyan, a nyolcvanas években klasszikussá nemesedett korongoknak, mint például a Powerslave vagy a Somewhere In Time, a zenekar mégsem vált komikussá, mint egy-két pályatársa: az ötven fölött is komoly vitalitású zenészek - főleg persze Dickinson és a jellegzetes, csugga-csugga basszusfutamairól és focirajongásáról hírhedt Steve Harris basszusgitáros-nagyfőnök - még mindig képesek felszántani és bevetni egy olyan monstruózus színpadot is, mint a Szigeté. Az Iron Maiden duplán jubilál ebben az évben: 2010 a zenekar alakulásának harmincötödik, az első nagylemez megjelenésének pedig a harmincadik évfordulója, úgyhogy ennek megfelelően óriási metálslágerekre, ikergitározásra, trappolós dob-basszus összjátékra készülhetünk, aki pedig pontosan megírja a szerkesztőség levélcímére, hogy Bruce Dickinson hányszor szólítja majd fel az egybegyűlt rockersereget, hogy üvöltsön neki, az ajándékba kap egy fekete-sárga csíkos cicanadrágot. (Nagyszínpad, 21.00)
vasárnap
augusztus 15.
A tavalyi hagyományt követve rockfronton ismét a zárónap a legerősebb a Szigeten. A tavalyihoz viszonyítva ugyan ez a felhozatal is kevés, mert a szervezőknek idén nem sikerült egy Faith No More kaliberű zenekart találniuk, ugyanakkor itt van mindjárt a kanadai Danko Jones, amely tavaly is méltatlanul korai időpontban játszott a Szigeten, idén pedig várhatóan megismétlik ugyanazt, ugyanakkor. Ami egyébként egyáltalán nem baj, hiszen a kanadai trió frontembere és névadója egy rocksztárköntösbe bújt stand-up komédiás, úgyhogy valószínűleg ismét muszáj lesz hangosan röhögni az apró termetű, villogó szemű kreol faszi két szám közti benyögésein - a dalok meg a szokásos tukkó, kéthangos, irgalmatlanul húzós Danko-slágerek lesznek. (Nagyszínpad, 16.30)
A Nagyszínpad vasárnap esti főattrakciója a kétezres évek egyik vitathatatlanul legnagyobb hatású csapata, a brit Muse lesz, amely azonban képtelen megfejelni a hibátlanra sikerült 2001-es Origin Of Symmetryt - a legutolsó, tavaly megjelent The Resistance-szel sem sikerült -, élőben pedig inkább a pszichedelikusabb oldalát mutatják zenéjüknek, mint a nyersebbet. Matt Bellamy hangja és gitárjátéka viszont legalább annyira védjegyszerű, mint a Queen Freddie Mercury-Brian May-párosának emblematikus összjátéka, és pusztán ez is elég, hogy a Muse magasan kiemelkedjen a kortárs zenekarok közül. Ráadásul igen jó úton vannak a rocklegendává válás felé: legutóbb a Glastonbury fesztiválon a U2 helyére ugrottak be, és ha már ott voltak, úgy elnyomták a gitáros The Edge vendégszereplésével a Where The Streets Have No Name-et, hogy az jobb volt, mint az eredeti. (Nagyszínpad, 21.30)
Az amerikai Monster Magnet először tizenegy éve, a Metallica előzenekaraként járt nálunk, ami köztudottan méltatlan pozíció, két éve viszont a Wigwamban zenélt óriásit a bálnaméretűre hízott, virtigli amerikai drogdílerre emlékeztető Dave Wyndorf és csapata. A Monster Magnet a Hawkwind-féle drogittas pszichedéliából indult, a Dopes To Infinity lemezzel pedig az egyik legkiválóbb rockbandává vált, olyan gigaslágerekkel, mint amilyen például a Negasonic Teenage Warhead. Ezek után jött még néhány lemez - a Powertrip és a God Says No különösen állatok, a legutolsó 4 Way Diablo már nem annyira -, Wyndorf pedig először túladagolta magát, majd az utóbbi időkben megint tiszta lett, és idén állítólag Mastermind címmel új lemezt is készít. Ideje már. (MTV-Headbangers Ball Színpad, 19.30)
Levezetésnek pedig tökéletes az amerikai Fear Factory, amely a kilencvenes évek közepén jelentkező modern metáltrendben futott fel nagyon, aztán esett egy hatalmasat a későbbi, gyengébben sikerült albumaival. Az 1995-ben megjelent Demanufacture az egyik legzseniálisabb cyberpunk ihlette metállemez volt, ridegen csattogó dobokkal, őrlő gitárokkal és hol goromba, hol pedig keserű dallamokba forduló énektémákkal. Az utóbbi időkben komoly szappanopera zajlott le a Fear Factory háza táján: egyfelől visszatért a csapat klasszikus felállásában tevékenykedő alapító gitáros, a rettenetesen kövér Dino Cazares, akit úgy a kétezres évek eleje tájékán tettek lapátra a többiek - ugyanekkor viszont a Demanufacture-érában még basszerozó, aztán Cazarest pótolván gitárra váltó Christian Olde Wolbers és a dobos Raymond Herrera lécelt le, nehogy véletlenül összejöjjön a klaszszikus felállás. Wolbers és Herrera egy Arkaea nevű brigádban zenél momentán, miközben a sajtóban bőszen ekézik a Cazares-féle Fear Factoryt, mely utóbbi februárban adta ki Mechanize címre keresztelt, kis szódával elfogyasztható új anyagát. (MTV-Headbangers Ball Színpad, 21.10)
