Volt egy idő, lassan harminc éve, amikor a dzsesszben Jan Garbarek volt a legnagyobb szerelmem. Mindent tudott rólam, és egy ideig nem is kellett más, ha jól emlékszem. Garbarek körül már akkoriban is gyakran cserélődtek a zenészek és a stílusok, de ez a személyességében - és annak drámaiságában - nem okozott fennakadást. A nyolcvanas évek közepéig tartott nálam ez a belefeledkezés, aztán ki-ki tovább a maga útján - én egy drasztikusabb, Garbarek egy szelídebb irányba. Bele-belehallgattam persze a későbbi dolgaiba is, de azok már nem hozzám szóltak, így lényegében elhalt a kötelék. Szóval, ezt jobb rögtön tisztázni, már nem igazán vagyok képben. De azért nagyon izgatott, hogy ennyi idő után mit tudunk kezdeni egymással.
A színpad mögött a veszprémi vár igen pompás látványnak bizonyult. Finom szellők jártak a széksorok között, jó minőségű technikát pakoltak ki, s még a reflektorok sem tolakodtak - lényegében majdnem minden adott volt ahhoz, hogy valami igazán emlékezetes történjen.
Na és a zenekar is kitűnően indított. Garbarek szaxofonja úgy hasított a levegőbe, hogy rögtön megcsapott a remény: itt most felszakadnak a sebek, borsózhat a hát - elég volt a mellédumálásból. De hamar kiderült, hogy másról van szó. A Jan Garbarek Group nem feszegette a mélységeket Veszprémben. Úgy játszott, ahogy egy ilyen elegáns koncerten "illik": hogy mindenkinek jó legyen. Elosztva szépen. Megmutatta, hogy milyen felkavaró volt valaha, aztán hogy a népzenékben milyen letisztult motívumokra talált, előkerültek a "szferikus" ügyek és a dzsesszrock is, mindeközben jókora hangszerszólókkal, ahogy a dzsesszben szokás.
Először akkor ijedtem meg, amikor a billentyűs Rainer Brüninghaus a szintijén reprodukálta a hegedűs Shankar (huszonöt évvel ezelőtti) szólamát. Aztán akkor, amikor a basszeros Yuri Daniel éppúgy nyújtogatta a hangokat, mint anno Eberhard Weber. Addigra már épp eléggé elszontyolodtam. Mert mégiscsak milyen szomorú, hogy Garbareknak manapság nincs érvényes - jellegzetes és friss hangú - zenekara. Vajon mi hiányzik hozzá? És miért nem veszi észre, hogy az amúgy briliánsan doboló Julio Barreto nem tud mit kezdeni a melankóliával? Ezen agyaltam, ahelyett hogy, de inkább nem folytatom...
Voltak persze gyönyörű pillanatok is, hirtelen felindulásból sem írnám a számla aljára, hogy gyenge koncert volt. Brüninghausnak akadt egy feszes szólója akusztikus zongorán, és amikor Garbarek nem a játszi fellegek, hanem a végzetes démonok felé szárnyalt, akkor végre összeszorult a gyomor. De akkor is, csillagokban mérve, így együtt legfeljebb háromra szavaznék az ötből. Mert összességében a sok szín semlegesítette egymást, és sem a kétórás menetidő, sem a megidézett huszonöt év nem hatott. Rám.
*
Salif Keita igen. De az nem is volt kérdés. Abban biztos voltam. Három éve, amikor a nyíregyházi Vidor fesztiválon járt, szóba került, amit nem lehet elhallgatni: Keitának nemcsak az életműve, a sorsa is rendkívüli. A Manding Birodalmat alapító Szundjata Keita nemesi családfájával - és a kasztrendszerrel - dacolva választotta az énekespályát, amiért száműzte a családja. Ráadásul albínónak született, és ez a törzsi hiedelmek miatt ugyancsak számkivetettséggel járt: az albínókat "feláldozták" olykor, elkerülendő a falura "szabaduló rontást". Ezzel az indíttatással vágott neki Nyugat-Afrikának, majd Párizsnak, ahol a nyolcvanas évek végén befutott. Azt a periódust az elektronikus afropop koronázta meg, és két király, Salif Keita meg Mory Kante uralkodott, aztán nagyot fordult a világ, és megint egy akusztikus hullám vette kezdetét. Jól érződik a széljárása Keita újabb lemezein.
Velük érkezett Veszprémbe, és jó szokása szerint gyorsan felállította a közönséget: ma van a születésnapja, úgyhogy legyen kedves mindenki, etcetera... (Nyíregyházán is ezt mondta, szeptemberben...). Na de legalább kiderült, hogy táncolni kell.
Keita (többek közt) attól elképesztő, hogy olyan tánczenét művel, amelyben jelen van a mali muzsika sok száz éve, a villanygitárok és a dobszerkó mellett - a lopótöktől a beszélő dobon át a kamele n'goniig - jelen vannak a tradicionális hangszerei, és közben iszonyatosan friss, és a benne rejlő eksztázis egyenesen katartikus. (A részletekbe most nem mehetünk bele, pedig a két gitáros két önálló legenda, érdemes utánuk nézni: Djely Moussa Kouyaté és Ousmane Kouyaté.) Erre a hangvételre úgy tíz éve talált rá, és azóta nem használ billentyűket, programokat, elektronikus miegymást, ami roppant jót tett neki - nem beszélve azokról a régi számokról, amiket újragondolt. Az ember csak les, ahogy hallja, és egészen elkábul, mintha valami mágiába csöppent volna... (Nincs mese, csillagokban mérve: öt, ez elég gyorsan kiderült.)
Ugyancsak régi dobása Keitának, hogy felcsalja a színpadra híveit, és akkor elszabadulnak a lábak, a dobok, elszabadul menny és pokol. A veszprémi székesegyház lábánál különösen emelkedett pillanatokat élhettek át, akik engedtek a csábításának: még azt is el tudom képzelni, hogy az ünnepi játékok történetében a legünnepibbeket.
Veszprém, július 24., 26.
