Az idei gyulai Shakespeare Fesztivál talán legnagyobb durranása az Oskaras Korsunovas rendezte Rómeó és Júlia volt; egyébként aligha valami lélegzetelállító vagy meghökkentő interpretáció okán (amúgy is legföljebb az lehetne meghökkentő manapság, ha Júlia mégis férjhez menne Párishoz, vagy az ifjú pár "kivándorolna" Padovába). Szóval nem: Korsunovas a közismert szerelmi történetet vitte színre - számítva arra, hogy közismert lévén eltekinthet a közhelyeitől, köztük elsőként a bájos-sírós-porcukros intonációtól.
Porcukor helyett itt van a liszt: két szomszédos és rivális pizzéria ipari méretű konyhájában játszódik a darab, melynek vagy húszperces néma előjátékában sűrűn hull, permetez, párállik és száll a liszt, miközben nagyjából minden lényegeset megtudunk a játék szereplőiről és viszonyairól. Játék: pajzán alakzatokat-testrészeket gyúrnak, viccelik-cukkolják egymást a két tábor tagjai, tésztával feleselnek, receptet fürkésznek, cserélgetik a rugalmas anyagot, báboznak vele orgiasztikus hevültségben, és közben bejátsszák a teret. Melynek domináns eleme a két nagy kredenc; polcaikon rengeteg konyhai kellék, de sok más is: pucér óraszerkezet, koporsó, csontváz, babakocsi. Kortalan korban járunk egyébként: ez a történet bármikor megeshet, lehet két nemesi család sokgenerációs ellentéte, de két szomszédos étterem természetesnek mondható rivalizálása is. Jurate Paulekaite díszletében a kredencek előtt - ugyancsak szimmetrikusan - két hatalmas konyhapult áll, szükség esetén ravatalozó. A két térfél közt sínpár fut előre, egészen a nézőtérig; rajta óriási dagasztóüst gurul, ha kell.
A játék és a színházi találékonyság viszi előre az előadást: teátrális poénok sorjáznak, közben sűrű atmoszféra teremtődik a feszültség és látvány szüntelenül forrongó keverékéből. Korsunovas nagy tempót diktál - néhány szereplőt és epizódot ki is hagyott a darabból; ugyanakkor extra nyomatékot és jelentőséget ad más figuráknak és epizódoknak. A szokásosnak mondható "éteri szépség" helyett vad egymásnak esés a nyitánya Rómeó és Júlia szerelmének; igaz, Rasa Samuolyte Júliája sem éteri szépség, hanem tenyeres-talpas, energikus lány, aki éhes és szomjas már arra, amit felnőtt életnek gondol, valamint ezerrel unja a szüleit, akikhez nem sok köze van. És Rómeó sem a divatlapok címoldaláról esett Korsunovas színpadára: Gytis Ivanauskas vékony, markáns arcú szőke fiú, akiben ugyancsak duzzadnak az energiák, barátságban és szerelemben is. A szerelmesek kicsit sem fordítják a világ ellen szerelmüket, hanem csak követik, amit az ösztönük diktál.
Perfekt és all-round: ilyenek Korsunovas színészei. Akár annyi a szerepük, hogy hatvanas évekbeli tupírozott frizurával behoznak a színre egy nyársat nyelt asszonyt (szöveg sincs hozzá, semmi): ez Rómeó anyja, Vesta Grabstaite csak átmasírozik a konyhán néhányszor. Vagy főszereppé nő egy figura: ilyen például a dajka, akit a társulat egyik meghatározó színésze, Egle Mikulyonite alakít, egyrészt féktelen humorral, másrészt igazi anyai oroszlánszívvel - egyik esetben sem marad ki egyetlen gesztikus poénlehetőség, egyetlen kínálkozó mimika sem, mégsem a kiszámíthatóság, hanem épp ellenkezőleg: az eredetiség teremti meg az alakot. Aki egyrészt anyja helyett anyja Júliának, másrészt maga is sűrű sorssal bír, harmadrészt az örök cseléd örök-praktikus ösztöne vezérli (ahogy észre sem veszi, amikor cserbenhagyja Júliáját, majd pedig előbb gondosan felöltözteti menyasszonynak a halottnak hitt lányt, és csak utána kiabál segítségért). Mikulyonite dajkája nagy kacagó áriával, a Lőrinc baráttal folytatott intim játékkal, parádés energiával és odaadással mozgatja az egész produkciót (ahogy a későbbi Mester és Margaritában ugyanígy mosta-söpörte a színpadot Annuska szerepében).
Az erkélyjelenet a megmászható kredencen és a tetején játszódik - ott van Júlia szobája is, vagyis a szerelmesek eleven ívként kötik össze a magasban a két térfelet. Amit egyébként összeköt a párbaj is: Mercutio és Tybalt mindennel vív, csak karddal nem; a testek játéka több is, más is, mint puszta párbaj; ezért szinte magától értetődő, hogy a két halott a kredenc nyílásain át figyelemmel és arcjátékkal kíséri a történteket. Dainius Kazlauskas (ő Woland a Bulgakov-darabban) rendkívül gazdag Mercutio-alakításában a "középen állás" képtelenségét és ennek finom tragikumát is könnyeden evidenssé teszi, pedig tényleg fölötte áll: nem is áll, lebeg az egész intrika és kavarodás fölött, csak belehal.
A nyalka Páris nagyon benősülne a jól menő pizzériába - áldozatkészsége jeléül (és fegyver gyanánt) nyújtófát dugdos elegáns öltönye zsebébe, buzgón tésztát dagaszt, és nem szűnik udvarolni a készséges anyósjelöltnek. A herceg nem uralja sem a várost, sem a helyzetet; viszont ő adja a mérget Rómeónak. Aki meghal az előadásban, mind lisztbe fúl: fehér lesz az arca, ez a halotti maszk. És lisztpermetben esküsznek a szerelmesek, majd lisztet szitálnak a fekete ruhás szereplők, mintha földet hánynának a sírokba; középen forog-forog az üst, hátukat egymásnak feszítve ülnek rajta a szerelmesek, aztán - ez a halál - ernyedten belezuhannak a végén. Nagyszerű.
Shakespeare Fesztivál, Gyula, július 11.
