Mintha nem Magyarországon készült volna - a könyvet először átlapozva ez juthat az eszünkbe. Az angol fordítás, a kismonográfiává összeálló tanulmányok, a könyv végén esszét jegyző külföldi szakértők, az építészek által a publikációhoz rendelkezésre bocsátott tervrajzok, a gyönyörű papír, a nagyszerű tördelés, a korrekt dokumentáción sokszor túlmutató, a szerzők által - nyilván több hónapos utánajárással - készített ezer fotó: mindez nemzetközi színvonalú vállalkozás képét mutatja. A portugál építészetnek szakmai körökben nagy hype-ja van, tehát a téma mindenképpen bemutatásra érdemes, de természetszerűleg adódik egy erős "magyaros" olvasási lehetőség is: mit tudott kezdeni ez a területileg, történetileg és gazdaságilag tőlünk nem is olyan távol álló ország a kortárs építészettel és az épített örökséggel? Egyszerűbben fogalmazva: mit csesztünk el, és mit lehetne tenni? Ezekre a kérdésekre igazi válaszokat nem kapunk, de ötleteket igen - a történet meg önmagában is érdekes.
A könyv több mint felét tizenhat portugál építész(iroda) portréja teszi ki, de ne ijedjünk meg, ez nem az életrajz és a díjak enumerációja, hanem az elmélyültebb és részletesebb elemzések helye a könyvben. A különböző szempontú áttekintések során ugyanis gyakran érzünk, ha nem is felületességet, de - mondjuk így - lényeglátó sietséget: nagyon nagy anyagot kell röviden áttekinteni. A történet a köztársaság 1910-es kikiáltásakor indul, az identitás-erősítő nemzeti romanticizmus szépségeivel. Az 1926-os katonai hatalomátvétel és a fokozatosan kialakuló, Salazar által vezérelt fasiszta diktatúra felemás virágzást hozott. Az államnak egy minden korábbival szakító, felismerhető új stílusra volt szüksége, miközben a modernizmus kísértete járta be Európát. Így jöhetett létre a húszas-harmincas években számos jelentős, főleg funkcionalista alkotás, amelynél a művészek szabad kezet kaptak - "csupán" a monumentalitás, az olvashatóság és a didaktikus kompozíció elvárásainak kellett megfelelniük (annak sem mindig). De aztán más szelek kezdtek fújni: a sehonnai nemzetközi áramlatok helyett eljött a "portugalizmus" ideje, és a modernizmust úgy-ahogy megértő szakma nagy része boldogan szolgálta a "portugál ház" eszményének, a harmónia megtalálásának ügyét. De Porto megint más utakon járt: a fővárosból érkező áramlatokra természetes, évszázados utálattal reagáló, csökönyös északiak nagyobb magánmegrendelői körrel és lazább állami felügyelettel a hátuk mögött biztosították a modernizmus folytonosságát, és a Portói Iskola mára már fogalom - hetven éve ez az intézmény határozza meg a gúnyosan csak "portogál" építészetnek nevezett színteret.
Ritka, hogy egy tanulmány megváltoztatja egy ország képét - de az állami megrendelésre készült, a gyökerek feltárására szerződött kutatás eredményei 1961-ben ezt tették. Kiderült ugyanis, hogy nincs egyetlen portugál stílus: hagyományok és hatások kibogozhatatlan szövedéke formálta a régiók arculatát. A napvilágra került eredmények azonban nagyban hatottak a formálódó uralkodó stílusra: a könyv főszereplői azok az építészek, akik a nemzetközi eredményeket sikeresen egyeztetik a funkcionalitással és a környezettel, amelybe az épület kerül, miközben utalások formájában továbbírják a nemzeti hagyományt. A világ az 1974-es demokratikus fordulat után figyelt fel a portugálokra. Az úgynevezett SAAL program keretében egy bizonyos Álvaro Siza Vieira szociálisan érzékeny, tehát olcsó és jól használható, ugyanakkor letisztult, minimalista lakónegyede ráirányítja a világ figyelmét egy olyan közegre, amely aztán évtizedekig nem tud szabadulni a Pritzker-díjas mester hatásától. ' a könyv igazi, kritikátlanul magasztalt hőse, és amikor portugál stílusról beszélnek, az ő és tanítványai munkáira gondolnak. Ekkor indul útjára - Laurie Anderson szavaival - a "portogál vírus". (Sajnálatos, hogy a könyv úgy szűkíti tárgyát erre a kétségkívül domináns, de korántsem kizárólagos irányzatra, hogy ezt nem kommunikálja elég egyértelműen az olvasó felé.)
Érdekes esettanulmányok tárgyalják a nagy beruházási hullámok (EU-csatlakozás, a 98-as világkiállítás, Porto 2001-es EKF- pályázata, a 2004-es Eb) hatását, és bár világos, hogy nálunknál jobban sáfárkodtak a lehetőségeikkel, többek között a valóban hasznosítható kulturális terek építészetileg jelentős kialakításával, épp a részletek, a hogyanok, azaz jelen esetben a lényeg marad kifejtetlen. Imponáló és követendő példa azonban a portói városrész felújítása, ahol nem az épületeket, hanem magát az övezetet tekintették megőrzendő értéknek, a megdöbbentően merész egyházi építések vagy a tűzvész pusztította lisszaboni negyed filozofikus rehabilitációja. Hírt kapunk arról, hogy Portugáliában az építészek véleményformáló, társadalmilag kirívóan nagyra becsült szereplői a közéletnek, de ennek genezise sem kap kielégítő magyarázatot.
A hatalmas háttértudásból lepárlott szöveg minősége sajnos pocsék: elütések és magyartalan mondatok sorjáznak - azt kell mondanom, néhol jobban jár az olvasó, ha a sokkal világosabb és elegánsabb angol szöveget követi. A szerkesztői munka hiányáról árulkodnak a rosszul írt helynevek és az apró tárgyi tévedések. Ezeknél égetőbb kérdés a kötet pozicionálása: szakmunkának túl drága, a borítón megszólított szélesebb közönségnek azonban az elemzések akadhatnak a torkán (főleg a szöveg jelenlegi állapotában). Nem lenne haszontalan két külön könyvben, egy tanulmánykötetben és egy színvonalas kísérőszöveggel ellátott albumban publikálni az eredményeket.
TERC, 2010, 328 oldal, 6800 Ft
