A Viharsarok Békés megyei, legdélkeletibb sarkában fekvő kis településen, Kevermesen úgy ért véget az első világháború, hogy 1918. november elsején vágtató lovak húzta kocsikon száguldoztak a faluban a hazatért katonák, azt kiabálva, „éljen a béke!”, „éljen a forradalom!”. Az ünnep a nagyvendéglőben folytatódott mulatással. Másnap a katonák a hozzájuk csatlakozó asszonyokkal együtt kifosztották Grünberger Mór üzletét, lakását. Pollák Adolfné vegyeskereskedése ugyanerre a sorsra jutott.
A fosztogatók összeszólalkoztak Kiss Vilmos jegyzővel és Krupánszky István segédjegyzővel, akik elmenekültek a községházáról. A tömegben ekkor már gazdák is voltak.
November 3-án elmentek a főjegyző lakásához, mert azt is ki akarták rámolni. A kevermesi plébánia historia domusa szerint „a forradalmi elemek egyik leghangosabb tagja volt Bán Imre községi lakos, egyik szemére kancsal, kellemetlen külsejű ember, berúgott állapotban meg egyenesen visszataszító jelenség. Amerikát két ízben is megjárt ember lévén nagy tekintélye volt az »elvtárs«-ak előtt. Bán kb. ezeket a szavakat intézte Kiss Vilmos főjegyzőhöz: »Ha ezt a piszkos, ragyás pofámat, melyet te annyiszor pofoztál, megcsókolod, csakis ezen az áron szabadulsz meg a kifosztástól«. Erre a főjegyző Bán Imrét megölelte és megcsókolta. Bán meglepetésében imigyen dadogott: »Ugye, ugye, Júdás-csókot adott most nekem a főjegyző úr?« Az erősen autokrata hírében álló főjegyző e »hősies?« tette tetemesen hozzájárult a forradalmi izgalmak lecsendesítéséhez, amit ő később nem is késett a sikerei közé elkönyvelni”.
Az esetet és még jó néhány hasonló atrocitást A vidék lázadása 1918 őszén – Erőszak és hatalomátrendeződés Csanád vármegyében című könyv részletesen tárgyalja. A szerző, Marosvári Attila történész a háború után lezajlott fosztogatások, erőszakoskodások mozgatórugóira volt kíváncsi, amikor ezeket az ügyeket tanulmányozta. A marxista szemléletű történetírás korábban összefüggésbe hozta és részben magyarázta is az erőszakoskodást az őszirózsás forradalommal, pedig – mint Marosvári megállapítja – az események részeseinek eszük ágában sem volt, hogy a szó szoros értelmében átvegyék a hatalmat. Többségük csupán elégtételt akart venni mindazért az igazságtalanságért, amit a háború éveiben átélt, végre jól akart lakni.
Csanád megyében 1910-ben 145 ezren éltek, és a lakosság 77 százalékának megélhetése függött valamiképp a mezőgazdaságból. Ám a földből élő emberek 60 százalékának nem volt semmilyen birtoka, akiknek volt, azok többsége, 72 százaléka is 10 holdnál kisebb darabon gazdálkodott. 1915-re a hadköteles korú férfiak 60-70 százalékát bevonultatták, és a legnagyobb vérveszteséget Csongrád, Csanád és Békés megye szenvedte el.
A falvakban a háború hatására nőni kezdett a különbség a kisebb és a nagyobb gazdák között. A fronton jellemzően az kapott szabadságot, akinek 30 holdnál nagyobb birtoka volt.
Több helyen előfordult, hogy az értelmiségi családok túladtak az értékesebb tárgyaikon, a zongorák a módosabb parasztházak tisztaszobáiba vándoroltak. Közben a nagybirtokok egy idő után hadifoglyokkal végeztették el a munka dandárját, így a szegényebbeknek munka sem jutott úgy, ahogyan azelőtt.
Ahol a férfit elvitték katonának, ott az asszonyok, a nagyobb gyerekek dolgoztak. Közben az állam beszolgáltatást vezetett be, irreális követelésekkel, és a végrehajtás a helyi hatósági emberekre várt. Igaz, segélyt is osztottak, de nem mindig a valós igényeknek megfelelően.
„Egye meg a fene magát, mikor a világra jött” –
fakadt ki 1917-ben a segélyosztáskor Pitvaroson a háromgyermekes, 34 éves hadisegélyezett asszony, Rekeny Györgyné Igrici Anna. Sebastián Nándor jegyzőnek támadt neki így. A tisztviselő a jegyzőkönyv tanúsága szerint azt mondta a kétségbeesett asszonynak, hogy „szemtelen disznó”, és elzavarta.
Marosvári idézi Jászi Oszkár 1920-ban papírra vetett emlékiratát: „mindig tisztában voltam vele, hogy ha ezek az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazaérkeznek, s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora és önkény által véresre mart családjaikkal vagy az urakká lett Drückebergerekkel (lógósokkal – M. A.), vagy a cocotteokká (félvilági nővé – M. A.) lett asszonyaikkal, vagy idegen férfiak által fogant gyermekeikkel, akkor itt szörnyű istenítélet fog bekövetkezni.”
A kilátástalanság érzetéhez tényleg hozzájárult a hazaérkező katonák rendet bomlasztó viselkedése, a helyi hatóságok lebénulása, a hír az állam működésképtelenségéről. Ez elég volt az indulatok elszabadulásához, főleg a tömeg védernyője alatt.
Marosvári többféle szempont szerint tárgyalja az eseményeket. Megvizsgálja az áldozatokat és a tetteseket, azok motivációit, az úrellenességet, az antiszemitizmust, az igazságtétel igényét, a földéhséget, a falvakban élő román és szlovák lakosság vágyait, autonómiatörekvéseit. Elemzi azt a sajátos erkölcsiséget, ami kialakult a vagyonhoz való viszonyulásban: ahogy a feltört vegyesboltból a nagygazda hazavitte a harmincliteres rumos demizsont, azzal, nehogy baj érje, és közben letolvajozta azt a szegény embert, aki elemelt egy seprűt.
Ami történt, az a háború idején lezajlott nyugati éhséglázadásokra emlékeztet a szerző szerint. Jellemző forgatókönyv volt, hogy a hazaérkezett katonák mulattak, aztán beverték az ablakokat, tükröket, és elindultak fosztogatni, az elkeseredett asszonyokkal és kamaszokkal együtt – esetleg védelmi pénz fejében eltekintettek a bolt, kocsma tönkretételétől. A helyi hatóságok vagy megpróbáltak gátat vetni az eseményeknek – és mivel mindkét oldalon akadt fegyver, ilyenkor halálos áldozatok is voltak –, vagy kitértek a fosztogatók útjából.
Marosvári felhívja a figyelmet arra, bár Tormay Cécile ír olyat, hogy a vagyonos emberek ellen a zsidók ármánykodása tüzelte a szegényeket, Csanád megyében épp a zsidók voltak a fosztogatók fő célpontjai: olyan üzlettulajdonosok is, akik egyébként jótékonykodtak. Elhangzott hivatalos ember szájából Mezőkovácsházán, hogy „zsidókat nem védünk meg”. Nagybánhegyesen 1918. november 2-án Czinner Pál üzletének kifosztásakor a tulajdonos tizenöt éves fia védeni próbálta a boltot, szuronnyal leszúrt egy katonát. Elbújt, de megtalálták, és ezután az áldozat tizenhat éves öccse és annak egy barátja a tömeg szeme láttára a községháza előtt szintén bajonettel agyonszúrta a Czinner fiút.
A megyében 12 halálos áldozata volt az erőszakhullámnak.
Az elvett javakat sok helyen nem maguknak tartották meg a fosztogatók, hanem elosztották. Ugyanígy az elvett sertéseket levágva azoknak adták, akikről a környezetükben úgy látták, szintén rászorulnak. Nagymajláthon Brüll Hermann üszőjét levágták, és úgynevezett népvacsorán megette a falu.
„A köztársaság nálunk csak két napig tartott, mert jöttek a csendőrök” –
jellemző volt ez a magyarázata a történteknek. A köztársaság így vált a szabad rablás szinonímájává.
Közben a Károlyi-kormány ha jó szándékkal is, de a vidék felől nézve naiv és szerencsétlen módon próbálta kezelni a problémákat. Törvény született például a földosztásról, de ez Csanád megyében fizikailag teljesíthetetlen volt, mert 253 ezer holdat igényeltek jogosan a helybeliek, miközben legföljebb 10 ezret lehetett volna elvileg szétosztani. Ami a fosztogatásokat illeti, a kormány nem akart erővel, karhatalommal, statáriummal beavatkozni a konfliktusokba, arra biztatta a helyieket, alakítsanak nemzetőrséget. Úgy volt, a költséget állja, utólagos elszámolással. Ebből egyrészt az lett, hogy sok helyen tényleg nemzetőrségek alakultak, viszonylag nagy létszámmal. Az anarchiából besokallt emberek mellett azonban olyanok is csatlakoztak, akik a zavarosban akartak halászni. Most már fegyverrel a kézben, valamiféle közösségi fölhatalmazással sanyargatták azt, akinek még maradt valamije. Jellemző figurája ennek az időszaknak a Makóra érkezett Vajda Ferenc, aki nemzetőrséget akart alapítani, pedig ilyen szervezet akkor már létezett a megyeszékhelyen. Vajda így eljárt a szociáldemokrata párt összejöveteleire, de ideje nagy részét kártyázással töltötte, aztán egyszer felvett az alispántól 50 ezer koronát az élelmezési alapból, és eltűnt a pénzzel együtt.
A legtöbb település, ahol sikerült a rendet úgy-ahogy helyreállítani, úgy kezdett viselkedni, mint valami kis köztársaság. A szlovákok, románok lakta Nagylak értelmisége azt latolgatta, hogyan lehetne önállóvá válni, és még autonóm terület alapítását is elhatározták, az amerikai elnökről Wilson megyének nevezték.
A Károlyi-kormány ténykedését szánalmasnak és csúfosnak írja le Marosvári egyik korabeli forrása, aki még az utána következő tanácsköztársaságot is megdicséri, azon az alapon, hogy legalább valamiféle rendet teremtett: begyűjtötte a fegyvereket a lakosságtól, és még azt is meg merészelte tenni, hogy szesztilalmat vezet be. A történet mégis igazi abszurddal zárult, mert a törvényes rend ebben a megyében a proletárdiktatúra után bevonuló román hadsereg megszállása alatt állt helyre végleg.
Marosvári Attila: A vidék lázadása 1918 őszén. Erőszak és hatalomátrendeződés Csanád vármegyében. Erőszakkutató Intézet, 2023, 372 oldal
