könyv - MATTI RÖNKA: A HATÁRJÁRÓ

  • B. I.
  • 2011. január 6.

Zene

Nem öröm határon túli, főleg oroszországi finnek sem lenni, ennyit bizonyosan megtudhatunk a szerző első, 2002-ben írt krimijéből. Az anyaországban élősködő ruszkinak számít, szülőföldjén meg el van nyomva, nyilván.
Nem öröm határon túli, fõleg oroszországi finnek sem lenni, ennyit bizonyosan megtudhatunk a szerzõ elsõ, 2002-ben írt krimijébõl. Az anyaországban élõsködõ ruszkinak számít, szülõföldjén meg el van nyomva, nyilván. A regény áttelepült fõhõse, Viktor Kärppä is e határhelyzetben él Helsinkiben; magánnyomozó, aki karéliai, inkeri és orosz keresztapáknak intéz kisebb-nagyobb ügyeket. Amikor pedig egy aggódó bennszülött (finn) férj megbízza eltûnt feleségének a fölkutatásával, a rettenetes észt maffia is beúszik a történetbe. A kétségkívül érdekes környezetbõl Rönkä azonban nemigen hoz ki semmit: a sztori nehézkesen bonyolódik, s bár az összképen a végkifejlet többszörös csavarja valamit javít, a könyv kiváló példája annak, hogy egy krimi akkor is lehet gyönge, ha történetesen a Skandináv-félszigeten született. A párbeszédek erõltetettek, a humorosnak szánt jelenetek pedig többnyire kínosak. "Menjél, Ypi, mutasd meg az anakondának a csempét! - utasította Korhonen a társát. Vagyis vécére - tette hozzá, amikor látta Parjanne értetlenségét. - Vagyis nem. Inkább menj, és nézd meg, a kocsiban vagyok-e." Vagy: "És Ypi nem rosszindulatú, csak egyszerû. Olyan, aki arra vágyik, hogy egyszer eljusson Last Minute-be, meg akinek kedvenc színésze Also Starring." Ráadásul ezek még a jobb poénok közül valók. Ezzel együtt sem baj, hogy a kiadó megjelentette Rönkä amúgy díjnyertes könyvét: A határjáró ismeretében legalább megtanuljuk becsülni a mûfaj ászait.

Fordította: Bogár Edit. Animus, 2010, 199 oldal, 2390 Ft

*

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.