Elek Tibor monográfiája minden erénnyel rendelkezik - ha különböző mértékben is -, amely egy klasszikus monográfiától elvárható. Alapos, gondosan mérlegel, megbízható minőségérzékkel választ, figyel arra, hogy érvvezetése közérthető legyen, komolyan veszi közvetítői funkcióját. Beszédes szavajárása, "az én mai olvasatom szerint" egyszerre utal mértéktartásra (minden megértés csak részleges lehet, nem biztos, hogy okosabbak vagyunk az egész minket megelőző hagyománynál és azoknál is, akik még meg sem születtek) és öntudatra. A könyv az életpályát tagoltan, arányosan mutatja be, nem kezeli tabuként az életrajzot, de nem is hangsúlyozza túl, figyelmet fordít a regionális hatásokra, a fontos helyszínekre és szereplőkre, irodalom- és társadalomtörténeti folyamatokra, egyszóval történetet mesél, ahogy Gion fontos erényének is a történetmesélés megújítását tartja. Nagyon érdekes és tanulságos például Gion és a Symposion-kör kapcsolata, a közös indulás, aztán a lassú távolodás, a nyilván szorosan összefüggő poétikai és világnézeti ellentétek, amelyek eltávolítják a szerzőt a symposionistáktól. Elek leírja ezt a folyamatot, ismerteti az író értelmezését, aki üres modernkedést látott utólag indulásának poétikai kísérleteiben, és bizonyos mértékig vissza kívánt térni egyfajta sajátos vajdasági couleur locale festéséhez, amit a symposionista forradalom el akart felejtetni. Elek, sejthetően, kétlelkűen viszonyul ehhez az önértelmezéshez, egyrészt vonzza a Vajdaság művelődéstörténete, helyi színei, történelme és mikrotörténetei, másrészt izgatják a prózafordulat lehetőségei, az a sajátos igazság, ami egyedül a szépirodalom sajátja. Gion prózájában egyfajta szintézis lehetőségét pillantja meg. Világos, hogy a műveket aszerint ítéli meg, mennyire sikerült megközelíteniük ezt a szintézist. Ez - természetesen - lehetséges és tulajdonképpen vonzó álláspont. Ugyanakkor néha túlzottan mechanikussá vagy éppen végiggondolatlanná válik ez a szemlélet: a jelentéssokszorozódást Elek egyértelműen nyereségként fogja fel, ugyanakkor vonzódik ahhoz is, amit tanulságnak nevez; világos, hogy ennek a két igénynek nem képes egyszerre megfelelni egy irodalmi mű.
Gion történeteivel "az olvasói elvárásokat úgy képes kielégíteni, hogy közben többnyire megfelel a mélyebb emberi tartalmak közvetítése és a művészi, esztétikai igényesség iránti szakmai elvárásoknak" - írja a monográfus. Az "olvasónak" nincsenek sem a "mélyebb emberi tartalmak" iránti, sem pedig esztétikai igényei, csak jó történeteket akar, a mélyebb emberi tartalmak és az esztétikai igényesség - legalábbis az utóbbi biztosan - csak az irodalmárok szakmai igényei. Pedig az irodalom saját és felcserélhetetlen igazsága idegen mindenfajta szakmai elvárástól, az irodalom igazsága nem lehet - lényegénél fogva - szakkérdés, különben is, mi legitimálná ezeket a "szakmai" elvárásokat, hogyan lehetnének saját és elkülönült "elvárásai" a "szakmának" az irodalommal szemben? Ez az érthetetlen, bennfentes és fölösleges, bölcsészkari elefántcsonttornyába zárkózó irodalmár karikatúrájának belső megerősítése lenne, ha Elek komolyan gondolná. Továbbá mintha nem volna viszonyban az "emberi tartalmak közvetítése" és az esztétikai érték sem. Elek alkalmankénti üzenetelvűsége (noha az irodalom igazsága messze több a közvetített "üzenetnél") nem mindig tudja elkerülni a humanista közhelyeket például arról, hogy kiélezett helyzetekben becsületesen - emberként - helytállni nem származás kérdése.
Ezek a ritka végiggondolatlanságok nem akadályozzák meg Eleket abban, hogy kiváló értelmezéseket adjon Gion munkáiról. Amint Elek egyik legizgalmasabb elemzése (Szilágyi Mártont és Szilágyi Zsófiát idézve) rámutat, a közhelyes humanizmus frázisait Gion kései írásai problematizálják, amelyekben a nyelvi korlátok, a nyelvkeveredés megbontja az emberi egyetemességet, bonyolult és tragikusan áthidalhatatlan törésvonalakat hozva létre. Elek szerint Gion munkáinak legizgalmasabb kérdése a törés, a töredékesség és a kompozíció teljességigénye közti feszültség, vagyis a novellákból felépülő regények problémája. A regényként is olvasható novellaciklusok elemzése azt mutatja meg, hogy a folytonos cselekményszervezés kihagyásaival létrejövő szellős szerkezet felértékeli a motivikus kapcsolódásokat; a motívumok könnyebben nőnek szimbólumokká egy ilyen szerkezetben, egyre inkább erre, a motívumháló szimbolikus potenciáljára terelődhet az olvasói-értelmezői figyelem, ez biztosítja a regénykohéziót. Ez az "elemelt", sűrű, lírai és néha realista elvárásokkal "valószínűtlennek" tűnő próza az alakrajzolás érzelmességével, poentírozottságával együtt valamiféle "tündéri realizmushoz", Mándy és Gelléri életművéhez kapcsolja a Gionét Elek Tibor értelmezésében. Mándy elemzői (elsősorban Olasz Sándor) is döntőnek tartják a novellisztikus regényszerkesztés kérdését az életműben, Gelléri pedig csak novellistaként volt ragyogó, regényírói kísérletei sikerületlenek voltak. Az ő félig elfelejtett prózájának meggyőző érvekkel alátámasztott visszaemelése az irodalmi hagyományba feltétlenül komoly érdeme Eleknek. A könyv vége felé egyre többet ismétlődnek a majdnem azonos elemző műveletek, és a következtetések is hasonlóvá válnak, ez azonban elsősorban nem a szerző hibája, hanem a Gion-próza lassú kifáradásának jele, ahogy Elek meggyőzően kimutatja, méltányosan hozzátéve, hogy a korán eltávozott szerző utolsó darabjai befejezetlenek, kidolgozatlanságuk oka a fájdalmasan szűkre mért idő.
A könyv mindenesetre teljesíti vállalását, egy fontos, érdekes és ellentmondásos életmű kalauzául szegődik, és végig bölcsen, mértéktartással és szeretettel, választékosan, de minden tudálékosság nélkül mesél róla 255 oldalon keresztül. Rokonszenves és eredményes vállalkozás.
Noran, 2009, 255 oldal, 2490 Ft
