"Az autóbusz éjfél után két óráig jár. Csodálatos, nem?" - lelkesedik még az amúgy inkább fanyalgásra hajlamos Márai is 1933-ban. Ignotust negyed századdal korábban az nyűgözi le Berlinben, hogy "...ebben a világban a kultúra nem valami sznobizmus dolga, nem csakis divatos és kötelező játék és külsőség, nem szellő, melyben megmárthatják homlokukat, hanem, legalábbis a művelteknél, lélegző levegő lett, vagy mondjuk leszokhatatlan testi szükség, mint az angolszászoknál a fürdő". A magyar írók berlini novelláit összegyűjtő kötetben (Egy berlini lány, Noran, 2002) ahány írás, annyi részbenyomás a két világháború között csaknem négymilliósra duzzadó metropolisról. "A berliniek nem Berlinben laknak - jegyzi meg Keresztury Dezső -, hanem Charlottenburgban, Neuköllnben, Tempelhofban vagy Lichterfeldén. A saját negyedükben vannak otthon, Berlinbe csak dolgozni vagy szórakozni járnak."
A Berlinben időző külföldi értelmiségiek - köztük a magyarok - számára viszont éppen ez a kultúratermelő és -fogyasztó város jelentette a vonzerőt, az egyetem, a
kiadók, színházak, Þlmstúdiók
és galériák világa. Meg a kávéházaké, kocsmáké, éjszakai lokáloké. Balázs Béla, Bíró Lajos, Hatvany Lajos, Kahána Mózes, Lesznai Anna, Nemes-Lampérth József, Rejtő Jenő, Scheiber Hugó, Szőke Szakáll, Tihanyi Lajos - pereg a falra vetítve a Berlint járt magyar kiválóságok névsora, jelezve, hogy értelmetlen volna az írókra korlátozni a kiállítás látókörét. A századelő ifjú titánjai amúgy sem siettek elköteleződni egyetlen műnem mellett a művészetek forma-forradalmi kuszálódása közepette. A kiállítás (rendezés: E. Csorba Csilla, látvány: Pető Beatrix, Pintér Réka) tehát több irányba nyitja meg a kíváncsiságunkat. Már az első lépések után meglepődhetünk, milyen korán megjelent a magyar emigráció szervezett formában is a német fővárosban. Az 1842-ben alapított Berlini Magyarok Egyletét még iparosok hozták létre. Az a Kertbeny Károly lett az egyik elnöke, aki autodidaktaként a magyar irodalom korai némethoni tolmácsolójává nőtte ki magát, amint erről egy könyvesbolt kirakatát formázó tárló kötetei közül több is tanúskodik (és aki megalkotta a "homoszexuális" kifejezést).
A kiállítás terének kialakítása egyfajta konstruktivista-futurista asszociációt sugall fémállványzatával, a mennyezetről belógatott betűkkel, idomokkal és idézetekkel. A hűvös tisztaságot, a szövegek szigorát a korra utaló hétköznapi kellékek oldják hangulatossá - voltaképpen érdektelen, hogy volt-e köze a pápaszemnek, sétabotnak és csokornyakkendőnek Hatvanyhoz. Nem tudjuk, hogy a filozófiai stúdiumokat folytató, lapot alapító ifjú mágnás ellátogatott-e a Berlini "Petőfi" Magyar Egylet szüreti mulatságára, azt viszont igen, hogy német írónak tekintette magát egy időben.
Kevesen jutottak ilyen messzire az azonosulásban, ahogy haladunk előre a levélrészletek, ismertető szövegek tanulmányozásában, újra meg újra az idegenség,
a gyökértelenség fagyos szelét
érezzük a sorok mögött, és ezen az sem segít, hogy nem egy magyar művész tartósan meg tudott kapaszkodni a berlini kulturális élet valamelyik kiszögellésében. Törzshelyeik voltak, mint például a Nürnberger kávéház - szellemes megoldás a terem sarkába épített "kávéházi galéria", rajzokkal a falon, olvasnivalóval az asztalokon, kávéházi kellékekkel egy szekrénykében, kilátással egy Tihanyi-festményre az ügyetlenebb fajtából. Alatta imitált újságosstand: átmenetileg időviharba sodródunk, amikor magának a kiállításnak az ismertetőjét olvassuk egy korabeli betűkkel nyomott, hirdetményt formázó plakáton.
A következő terem a színházé és a filmé. Nem gondoltuk volna, hogy ilyen sok magyar színész lépett föl a berlini színpadokon - Beregi Oszkár például Rómeóként már 1907-ben, Max Reinhardt társulatában. Kevéssé lepődünk meg a szomorú tényen, hogy a Bánk bánnal nem sikerült fölkelteni a berlini színházjárók érdeklődését, több sikert aratott Molnár Ferenc, de még Barta Lajos egy-egy darabja is. Az UFA filmes világában viszont nagyon ott voltunk: úgy becsülték a korban, hogy a szakma felét magyarok adták.
Lelkesen indulnánk tovább, de csalódásunkra a kiállítás a második teremmel már véget is ér - pénz- és helyhiány, sejtjük az okokat. Ámbár mit is lehetne még megmutatni? "Azt nagyon nehéz meghatározni, hogy az ember hol van otthon. Viszont az, hogy hol van idegenben, fel sem sorolható tömeges variációval. Nem egzakt, de találó arra a kérdésre, hogy kicsoda hol és mikor idegen, így felelni: majdnem mindenki, majdnem mindenütt, majdnem mindig" - olvassuk el még egyszer a Berlinben született Rejtő Jenő-idézetet. Az idegenség otthonossága, igen, erről szólt a magyar művészek Berlin-élménye a XX. század első harmadában. A hatalmas méretek, a metropolis olajozottan komor zakatolása csak felgyorsította, megkönnyítette a beilleszkedést a magány, egyszersmind a szabadság világába. A kiállítás címét adó Komlós Aladár-idézet így folytatódik: "A Spree a mi Szajnánk. Vajon meg fogja-e termékenyíteni ez a folyó is a magyar mezőket?" Azt hiszem, igennel válaszolhatunk.
PetőÞ Irodalmi Múzeum, nyitva: szeptember 1-jéig, hétfő kivételével naponta 10.00-től 18.00-ig
