Aki botránykönyvet vár, csalódik. Freud kitagadott "lieblingje" nem cibálja le trónjáról szellemi mesterét, a pszichoanalízis "atyját", de a bűnbánó tékozló fiú szerepét sem játssza el, miközben a freudizmus népszerűsítőjéből a szemünk előtt válik a bécsi orvos föltalálta tudományos irányzat megvesztegethetetlen kritikusává. Terápiás tapasztalatai alapján gondolta tovább mindazt, amit Freudtól tanult, s miután fölfedező-kutató kedve újabb és újabb határátlépésekre sarkallta, végül is önnön szellemi fejlődése tükrében magyarázta, szemléltette, védte, majd bírálta a lelki zavarok forrását a szexuális elfojtásokra viszszavezető mester tanait.
Tényfeltáró-oknyomozó pszichológiatörténészek számára éppen ezért valóságos delikátesz C. G. Jung összegyűjtött munkáinak negyedik kötete, melynek magyar változatát - a svájci Walter-Verlag 1995-ös kiadása alapján - a Scolar Kiadó Turóczi Attila elegáns, választékos, érzékeny fordításában adta közre. Tudományos köntösbe bújtatott intellektuális fejlődésregényhez hasonlít legjobban az időrendben közölt, tematikus szövegválogatás, mert a folyamatos olvasás révén
szinte naprakészen
tanulmányozhatjuk a freudizmus névadójának elveitől és módszereitől alig egy évtized alatt fokozatosan elhatárolódó, iskolaalapító zürichi tanítvány nézeteinek markáns átalakulását.
A pszichoanalízis legendáriumából jól ismerjük a szakítással végződő történetet, de inkább csak a sztori szintjén. Konkrét konfliktusokról, összetűzésekről ezúttal sem tudhatunk meg semmit Jungtól, mert a kötetben közölt - 1908- 1926 között keletkezett - szövegek elsősorban a nagyközönségnek szóltak, s elsődleges céljuk a pszichoanalízis népszerűsítése, a freudi fogalmak és módszerek magyarázata volt.
Ám az "ördög" ezúttal is a részletekben mutatkozik meg a maga összetéveszthetetlen egyediségében.
A szeretve tisztelt mester bizalmát és nagyrabecsülését élvező Jung 1908-1909-ben még tétovázás nélkül védelmezi, magyarázza Freud hisztériatanát, álomelemzését - méghozzá többnyire vívóállásban: a korabeli kritikusok értetlen és igazságtalan előítéleteit meggyőző érvekkel, nemritkán fejlett iróniával verve vissza. De már a tízes évek elején olyan témák, esetleírások, szemléltető példák is föltünedeznek publikációi között (A pletyka lélektanához; A számálom megértéséhez - 1910), amelyek a későbbi önálló kutatások (személyiségtipológia, archetípusok, kollektív tudattalan, szinkronicitás) irányába mutatnak, s karakterisztikusan megkülönböztetik mesterétől. Így válik érzékletessé és "in statu nascenci" követhetővé a sok mindenben "másképp" gondolkozó Jung felfogása, amelyet nemcsak orvosi tapasztalatai alapoztak meg, hanem nyitott személyisége, vallásos neveltetése, a mítoszok és az ősi, titkos tudományok (az asztrológia, az alkímia, a kabbala) iránti olthatatlan kíváncsisága, de mindenekfölött dogmatizmusellenes beállítódása.
Jung a tudományos tapasztalat határvonalait állandóan tágítani vágyó, minden összefüggésre kíváncsi, befogadó szellemnek mutatkozik, amikor saját fegyverüket fordítja azok ellen, akik rossz hírét keltik a pszichoanalízisnek, vagy ha
lenyűgöző előadás-sorozat
keretében tesz kísérletet az elmélet bemutatására, s akkor is, ha esetleírást, előszót, netán - utóbb nyilvánosságra hozott - magánleveleket ír. Ebben a kötetben a montreux-i L'Abri Szanatórium vezető orvosával, dr. R. Loyjal 1913. január és március között váltott leveleit olvashatjuk.
Ekkoriban - "belső egyensúlyteremtésre" törekedve - már hozzálátott "tisztelt tanára", Freud irányzatának kritikájához, sejtve ugyan, hogy állásfoglalásával netán "hasadást" okoz a pszichoanalitikus mozgalomban, de vállalta a kockázatot, mert - mint írta - "ilyen szakadások csak ott jönnek létre, ahol hitről van szó, míg a pszichoanalízisben a tudásról és ennek változó megfogalmazásáról". Másfél évtizeddel később már tételesen kimutatta a freudi módszer elégtelenségét az általa művelt komplex, analitikus jellegű pszichoterápiához képest (Freud és Jung kontrasztja), amely nemcsak a betegség okára kíváncsi - mert a múltba ragadt fantáziálás tartós regresszióhoz vezethet -, hanem a valóság diktálta feladatok, a jövőre irányuló kihívások vállalását, a gyógyulást tekintette a neurotikus betegek kezelése céljának. Gyógyítani akart mindenáron - akárcsak a másik, később szintén kegyvesztetté vált kedvenc: dr. Ferenczi Sándor, akit 1907-ben maga Jung mutatott be Freudnak, s akinek életét ugyanaz a jelképes apakomplexus tette tönkre, amelynek ambivalens jellegét Jung már 1909-ben kimutatta (Az apa jelentősége az egyén sorsában).
A kötet írásaiból ugyan nem derül ki, de Jung életrajzából tudjuk, hogy - ha nem is halt bele 1913-ban a Freuddal való szakításba, mint Ferenczi 1933-ban - még hosszú évekig belső bizonytalansággal, dezorientációval küszködött. Minél inkább távolodott azonban a nyílt szakítás dátumától, annál lényeglátóbban, a szubjektív elemeken túllépve volt képes megítélni kapcsolatukat (Freud és Jung kontrasztja). Még nyilvánvalóbb mindez a Jung-életműsorozat 15. kötetében (A szellem jelensége a művészetben és a tudományban, Scolar, 2003), ahol egy 1932-es publikációban Freudot már kultúrtörténeti jelenségként volt képes megítélni, 1939-es nekrológját pedig ezekkel a szavakkal kezdte: "A Freud név többé nem kerülhető meg, ha a XIX. és XX. század fordulójának szellemtörténetét említjük".
A mester és eretnek tanítványai viszonyának alakulását a maguk intim hétköznapiságában tulajdonképpen a levelezéskötetek alapján ismerhetjük meg. A hatkötetes Freud-Ferenczi-levelezésgyűjteményből (Thalassa-Pólya, 2002- 2005) fölsejlő Jung-kép meglehetősen ellentmondásos, olykor groteszk hatást kelt, hiszen itt a kedvenc tanítvány szerepét átvett "utód" készségesen osztozik Freud mózesi haragjában a "keresztényi türelmet" igénylő különutas renegáttal szemben. A levelezők célzásai arra utalnak, hogy Jung esetében talán a keresztény-zsidó ellentét is szerepet játszhatott a kapcsolat megromlásában. Akkor lehetne teljesebb a szövetség és az elhidegülés folyamatára naprakészen kíváncsi olvasó ez irányú ismerete, ha a Scolar Kiadó a Freud és Jung közti levelezés teljes anyagát is beiktatná az életműsorozatba.
Az utókor tisztánlátását óhatatlanul torzítja ugyanis az a többlet-tudás, amelyet onnan nyer, hogy pontos képet alkothat a lezárt-kielemzett életművekről, s olyasmit is hajlamos visszavetíteni, ami a Freud köpönyegéből előbújt analitikusok tudatában a maga idejében még gondolatcsíraként sem lehetett jelen.
Igazságtalanság volna például a nyolcvanhat évet megélt Junggal szemben arra asszociálni, hogy parttalanná tágított misztikus fantáziája révén halála előtt már az ufók létezésének lehetőségét sem zárta ki. Ugyanakkor az is igaz, hogy ez a feltételezés nem vetődhetett volna föl benne, ha eredendően nem hisz a természetfölötti jelenségekben. De hát erre - már ezt is tudjuk - gyermekkori élményei predesztinálták, hiszen édesanyja gyakran transzba esett, ilyenkor különös hangokat hallatott, később pedig nem emlékezett semmire. Nyilván ezért végzett a rejtély titkára kíváncsi Jung később maga is
spiritiszta kísérleteket
- akárcsak a Miskolcon cseperedő majdani orvos, Ferenczi Sándor, aki a Gyógyászat című folyóiratban közre is adta ezoterikus tapasztalatait -, Jung pedig ezért írt 1902-ben olyan "tudománytalan" témáról doktori disszertációt a Zürichi Egyetemen, mint Az úgynevezett okkult jelenségek pszichológiája és patológiája.
Hogy miért fontos mindezt racionalista szkepszissel tudatosítani a 21. század elején? Nos, azért, mert a tudománya jó hírét mindennél előbbre tartó Freud jóindulatú, bátorító kíváncsisággal, sőt együttműködési hajlandósággal kísérte mind Jung, mind Ferenczi ilyen irányú érdeklődését. Tudott arról is, hogy Jung horoszkópokat tanulmányoz, a bolygómozgások számítási eredményeivel egészítve ki bizonytalan pszichológusi benyomásait. Freud csak arra kérte - nem egyidejűleg, de hasonló aggodalomtól indíttatva - két kedvencét, hogy ne publikálják kísérleteik eredményeit. Valójában féltésből, szellemi "fiai" tudományos hitelének védelmében alkalmazta a tiltást. Jungot a miszticizmus fenyegető vádjától akarta megkímélni - nem minden alap nélkül -, a sokkal engedelmesebb Ferenczit (aki időközben leszokott a spiritiszta kísérletezésről, viszont kölcsönös analízissel próbálkozott) immár a komolytalanság esetleges vádjától szerette volna megmenteni. A lázadó tanítványok azonban nem "fogadtak szót".
Híveinek elvesztése gyászreakciót váltott ki Freudból. A hatvanéves korában, vészes vérszegénységben elhunyt Ferenczi temetésére írt beszédében - 1933 májusában - meghajtotta fejét kedvenc magyarja előtt. "Tanítványává tett minden analitikust" - mondta, s e kegyes gesztussal feloldozta az ellene elkövetett "bűnök" alól az elhunytat. Jung viszont jócskán túlélte Freudot - és ha nem is lehetett ott a temetésén, hiszen egykori mestere a hitleri diktatúra elől menekülve londoni emigrációban hunyt el -, emlékcikkében megtalálta a módját a végső tiszteletadásnak.
Aki mindezek alapján nem tudná eldönteni, hogyan foglaljon állást a Freud és Jung közötti, elhúzódó szakmai párviadalban, olvassa el Harry Mulisch holland író vélekedését (aki a Lettre Internationale 1997. őszi, 26. számában jungiánus szellemben értelmezte Freud szerepfelfogását saját iskoláján belül). Véleménye szerint "Freudnak nem volt szüksége Jungra ahhoz, hogy Freud legyen (még akkor sem, ha saját állítása szerint Jung nélkül nem írta volna meg a Totem és tabut), míg Jung Freud nélkül elképzelhetetlen".
Nehéz lenne megcáfolni ezt a logikus és megfellebbezhetetlen okfejtést. Az apai minta - még akkor is, ha úgy hisszük, örökre kiradíroztuk magunkból - belénk vésődik, és nyíltan vagy rejtetten továbbra is "bensőnkből vezérel", amíg csak élünk.
Scolar Kiadó, Budapest, 2006, 384 oldal, 4950 Ft
