Így tekintettünk húsz éve az Európai Unióra, így nézett ránk az EU - de mi változott azóta?

A szerk.

Itt a tejjel-mézzel folyó Kánaán? Jönnek a suttyó kelet-európaiak, és tönkreteszik a vívmányainkat? Egyáltalán: hogyan láttuk a történelmi bővítés jövőjét? Az alábbi írás 2004. április 29-én jelent meg a Magyar Narancsban. Ezzel idézzük fel az akkori korhangulatot a csatlakozás 20. évfordulója kapcsán.

Most még jelentős tömegek hiszik úgy, hogy miután álomba merülnek a péntek esti, Gáspár Lacival, mazsorettekkel, Uniteddel, óvodásokkal, plusz tűzijátékkal kísért utcadiszkót követően, eljön közénk a tündér, s reggel szemüket kinyitván egy másik, szebb világra ébrednek. Eltűnik majd a szemhatárról Miskolc, Tatabánya, Komló, Ózd vagy Gyoma (elnézést a lokálpatriótáktól) sziluettje, s helyette valami csodálatos, jancsiszöggel kivert, csokival leöntött álomvilág lesz lakhelyük, ahol málnás fröccs folyik a szökőkútból, és mindenkinek lesz három-öt saját mazsorettje/csippendélje. Azután jön a keserű ébredés, majd a jól ismert másnapos kiábrándulás: dejszen maradt minden a régiben, legfeljebb most már rajta a stempli: Ez itt Európa! Erről pedig a magyarnak rögvest eszébe jut majd, mindig is tudtam, hogy Európa egy nagy rakás szar. Ezt a hitét erősítheti a tetszőleges, szemétből kiemelt reklámújság: az egyikben például a cég saját áruit társítani próbálja leendő testvérországainkkal. Francia étel lesz így a mirelit Cordon bleu és a helyben gyártott dijoni mustár, angol az angolszalonna, német a frankfurti virsli, ír a skót whisky, és egy hiányos földrajzi műveltségű marketinges jóvoltából spanyol a veronai.

De magunkról sem tudunk különb bizonyítványt kiállítani. E logika szerint a magyarság az obligát és kitűnő Pick szalámi, gyulai, tokaji, egri bikavér mellett tv-paprikával, tarhonyával, gyíkhússal, mirelit parasztreggelivel, WU2 samponnal, magyaros ízű csipsszel, Erős Pistával, háztartási keksszel indul az unióba - ideális túlélőkészlet az átlagos pusztai nomád számára, aki fémfűrésszel a tarsolyában vág neki, hogy rövid úton a magáévá tegye Európát. S ne higgyük, hogy ez valamiféle lázálom: számos EU-tagállamban - a tévécsatornákon frekventáltan vetített negatív propagandafilmek hatására - oly színben tűnnek fel a mieink (k.-európaiak), mint ízléstelenül öltözködő, piszkos, büdös, Billa-szatyorral felfegyverkezett barbárok, aki folyamatos szemetelés és hepatitises köpetek hátrahagyása mellett törnek előre, hogy meggyalázzák a brit (belga stb.) szüzekkel borított ősgyepet.

Ez persze marhaság, pánikkeltés, látszat, hazug és hamis illúzió, bad trip, ahogy doktor Funk mondaná, hamarosan elmúlik, mint a cukorka hatása, amikor odaát is kiderül, hogy nem, a kelet-európai munkavállalók nem fogják elvenni az ottaniak munkáját, nem kizárólag bűnözni mennek Nyugatra, és igénytelenségükkel meg az olcsó dolgok iránti beteges vonzalmukkal nem okvetlenül fogják leverni mindennek az árát, és tönkretenni ezzel a hosszú évszázadok alatt kimunkált általános üzletmenetet.

A kockázatok más természetűek: politikaiak. Ha végighordozzuk szemünket a most csatlakozó országokon, a kép kevés kivétellel meglehetősen ijesztő. Lengyelország politikai establishmentje lényegében összeomlott: egy leginkább a búzaégető und úttorlaszoló Zsikla Győzőre emlékeztető figura áll közel 30 százalékon; Szlovákiában a disztingváltabb jobboldali kormánypártok szinte a nullára írták magukat, és Vlado Meciar a maga 22 százalékával mégiscsak megnyerte az első fordulót; Litvániában a most lemondásra kényszerített államelnökről, Paksasról kiderült, hogy az orosz maffia és/vagy a KGB alkalmazottja, ám népszerűsége ettől mit sem lohadt; és valami nagyon büszkék arra, ami Magyarországon politika, urambocsá' népképviselet címén folyik, mi sem lehetünk. A most csatlakozó 75 millió kelet-európai lakos legalább 20-30 százaléka gyanakodva, de inkább ellenségesen figyeli az uniót s mindazt, amit az unió a nyakára hoz: az Idegent, a Másikat.

Imádja az összeesküvés-elméleteket és a fedezetlen ígéreteket, nem nagyon szereti a szabad versenyt, és azt meg végképp utálja, ha valakinek sok pénze van, minélfogva nem rajong a kapitalizmusért sem. Politikai világlátásának alapja az okkultizmus.

Általános létállapota a betojtság, és e betojtságában védtelen a politikai irracionalizmussal szemben, amit mindenféle rendű és rangú politikai kalandorok és nacionalista káoszlovagok előszeretettel igyekeznek is kihasználni. Választói tömegként képes a mainstream pártok, a kormányzás befolyásolására; de akár hatalomra is kerülhet. És félreértés ne essék: még mindig ők, mi vagyunk a sínek jó oldalán. A mostani bővítés ugyanis Kelet-Európának csak a kisebbik részét veszi be a tutiba. Kimaradnak a beloruszok, az ukránok, a románok, a bolgárok, kis híján a komplett Balkán: szerény számítások szerint is vagy 130 millió ember, akiknek pedig, vélnénk, szintén alanyi jogon járna a jólét és a biztonság.

Az unió a bővítés után így, ezzel a teherrel vesekszik neki páratlan történelmi feladatának: a nemzetállam pacifikálásának és feloldásának az európai föderációban. De más választása nincs. Hiszen a népet fel kell szabadítani, különben nem lehet kibírni - fogalmazott egykoron az ismeretlen cinikus értelmiségi, s máig sem enyészett el e mondat örök igazsága. Üzenjük tehát, rezignált kőbányai aufkléristák, annak, akit illet: nem pánikba esni, nem beszarni, még akkor sem, ha minden ok megvan rá. Dolgozni. Tovább föderálni. Tovább bővíteni.

Maradjanak velünk!


Mi a Magyar Narancsnál nem mondunk le az igazságról, nem mondunk le a tájékozódásról és a tájékoztatás jogáról. Nem mondunk le a szórakoztatásról és a szórakozásról sem. A szeretet helyét nem engedjük át a gyűlöletnek – a Narancs ezután is a jó emberek lapja lesz. Mi pedig még többet fogunk dolgozni azért, hogy ne vesszen el végleg a magyar igazság. S közben még szórakozzunk is egy kicsit.

Ön se mondjon le ezekről! Ne mondjon le a Magyar Narancsról!

Vásárolja, olvassa, terjessze, támogassa a lapot!

Figyelmébe ajánljuk

Már több mint 240 iskolában van bombariadó országszerte

  • narancs.hu

Budapesten és vidéken is több iskola kapott fenyegető emailt csütörtök reggel. A rendőrség átvizsgálja az érintett iskolákat, az oktatás folytatásáról, illetve a tanulók hazaküldéséről az intézmények saját hatáskörben döntenek.

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Zöld és fekete

A többszörös hozzáférhetetlenség határozza meg Nanna Frank Møller és Zlatko Pranjić frusztráló dokumentumfilmjét. Első ránézésre a téma filmes-antropológiai eszközökkel könnyedén megragadhatónak tetszik. Zenica egy Szarajevótól nem messze lévő kisebbecske város, amelynek határában a világ egyik legnagyobb acélgyárának, az ArcelorMittalnak a kokszolóüzeme terpeszkedik.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.