Zene

Aszerző első magyarul megjelent regénye a mélyír irodalom körébe vág. Látszólag. A könyvben minden megvan, ami a több évszázados ír nyomorúság és szomorúság kelléke. A különféle szervezetek (jellemzőjük, hogy mindegyikük rövidítése hárombetűs) egyre csak robbantgatják a várost, terror terror hátán, ütésre kész öklök, rúgásra lendülő lábak minden utcasarkon. Archaikus világállapot a modernség kellős közepén. Ír sör, ír viszki, ír szűkagyúság. Ebből kiszállni lehetetlennek tűnik.

Nagyjából az első ezredforduló táján, midőn a magyarok eleinek cselekedeteiről szóló hősi énekek, az ősvallás szertartásszövegei és a törzsi hírességekhez fűződő anekdoták, egyszóval az élő szájhagyomány zöme Atlantiszként süllyedt el a kereszténység tengerében, a muszlim kultúra virágzó városi szigetein - a "komoly" kultúrjavak, a teológia és a tudomány kincsei mellett - már javában gyűjtögették "az éjszakai történetmondók" és a "bohóckodva szórakoztatók" kitalált történeteit is. Fennmaradt olyan papirusztekercs-töredék, melynek tanúsága szerint a Közel-Keleten már a IX. század második felében forgalomban volt az ezer kitalált mesét tartalmazó perzsa gyűjteményből készült arab nyelvű válogatás. Akadt olyan X. századi arab író, aki - korai folkloristaként - mesemondókat hívott magához, átvette tőlük a legszebb történeteket, hogy az előbb említett válogatás, valamint egyéb könyvek és az általa lejegyzettek alapján megszerkessze a saját Ezer éjszakáját. Törekvése, amelyből - mások hasonló szerkesztői nekirugaszkodása nyomán - a későbbi Ezeregyéjszaka kinőtt, a távoli múltban gyökerezett: a hagyomány szerint Nagy Sándor volt az első, aki efféle históriákat meséltetett magának. Nagy Sándor utódai között pedig ezentúl még az a szokás is dívott a hagyomány szerint, hogy a részfejedelmek megoldhatatlan kérdéseket, furfangos fejtörőket adtak fel egymásnak, és aki az észjátékban győzött, az kerekedett felül a politikában is.

Panasz, ingerültség, vád - legfeljebb, ha visszafogott udvariasság, a szeretet egy-egy ügyetlenül döccenő gesztusa tűnik elő ebből a majdnem másfél ezer levélből. Közben meg a vágy az élet teljességének a befogadására és a mélyülő keserűség a betegségek miatt, amely betegségek lehettek éppen akár egérutak is a felsőfok, a mindenség önmaga állította mércéje elől, amelynek a műveiben megpróbált, életében mint műegészben azonban nem tudhatott, mert nem lehet megfelelni.

Kormos István: A Pincérfrakk utcai cicák; Háy János: Alfabéta és a negyvennégy rabló

Az írásjel nélküli mondat - a Mikulás is ember - azt sugallja, hogy kijelentéssel (megállapítással) van dolgunk, ám a kiállítás egyértelműen bizonyítja: nem, a Mikulás nem ember, a Mikulás hitvány, gyönge báb, melyre ha némelyikünk férfilelkét föltevé, az megcsalattatik és elhágyódik, amennyiben más a nőit teszi rá, akkor meg a verítékes aggállyal kiszámított aberrációját mégiscsak nehézkesen domesztikáló szakszervezeti aktivista üti ki fejét belőle, vagy - szelídebb megoldás gyanánt - feminista pupettá változtatja hívét. Ám elég a viccből, miután a tárlat - kifejezett szándéka ellenére - sem mulatságos, inkább csak olyan, mintha valaki az alsóbb kategóriás malackás és szőke nős történeteket vegyítené össze, hogy aztán matériát adva nekik, piros ezüstpapírba csomagolva igyekezzen velük villantani.

Ha azt mondom, hogy karácsonyi vásár (év végi kiárusítás) van az Új Budapest Filmstúdió háza táján, semmiképpen sem tévedek, legfeljebb igazságtalan vagyok, nem ezt érdemelnék, hisz az őszön pár különösen figyelemreméltó darabbal bizonyították, hogy félreeső vetítőtermekben is eshetnek néha csodák (Fény hull arcodra vagy egy kellemes kis Triffonova). Mindemellett letagadhatatlan, hogy utóbbi premierfilmjeik eddig valamiért nem voltak Pesten moziban, noha egyik sem egy mai darab. A rövidfilmjéért épp idén Cannesban díjazott Mészáros Péter Tifliszre néz (A bolond gránátalmafa), Mészáros Márta pedig

Véget ért Schiff András háromrészes koncertsorozata, melynek műsorán Haydn, Beethoven és Schubert utolsó szonátái szerepeltek. Olyan zenei és nem zenei történések szem- és fültanúi lehettünk, melyek megerősítettek hitünkben: érdemes hangversenyre járni. Aki ott volt, azzal a jó érzéssel mehetett haza a koncert után, hogy amit látott, hallott, az még a kérlelhetetlen optimisták szerint is csak száz évben egyszer fordul elő.

George Harrison egy bizonyos Beatles nevű angol zenekar gitárosaként vált ismertté a hatvanas években, nagyjából akkoriban, amikor az Orchestra Baobab is befutott Dakarban. A Beatlesnek azonban inkább a Rolling Stones osztotta meg a táborát; jó ideig magam is oda húztam, de ezt most hagynám. Hiszen előbb-utóbb (úgyis) mindenki megvallani kényszerül, hogy a klasszikusok közül már csak Beatlest hallgat, azt viszont egyre lázasabban, már-már odáig ragadtatva magát, hogy kijelentse: a gitárzenékben azóta sem hallott olyan hangot, amire ne lett volna példa valamelyik Beatles-számban.

Aberlini Asphalt Tango kutatói újabb királyságra bukkantak a Balkánon, s mint a romániai Taraf de Haidouks és Fanfare Ciocarlia esetében, megint egy porfészekben. Csak éppen most Bulgáriában járunk. Ahol, ha jobban megnézzük, a Szófiától délnyugatra fekvő Kjusztendil nem is olyan aprócska város, húszezren lakják a cigánynegyedét, s mint Jony Iliev mondja: "Amikor esik az eső, ez a legszomorúbb hely a Földön, hanem ha kisüt a Nap, kétségtelenül ez a Paradicsom."

Napjaink kétségtelenül dj/parti orientálta zenéjében mondhatni oázis az élő (no jó, legalább részben élő) zene, de ez csak a látszat: gitár, basszus, énekesnő, énekes, s egyéb, rég elavultnak tűnt csacskaságok, vidám és borús hangulatok, klasszikus dalok, bennük versszakok és refrének - ez valami olyan, ami soha nem pusztul el, legyen bár a sebesség 140 bpm felett, kedélyünk pedig mélyen fagypont alatt.

Kitüntetett figyelemmel követtem végig Mehldau munkásságát. Az első lemezétől látszott, hogy zsenivel van dolgunk, aki pontosan öntötte formába heroinba áztatott metafizikus szomorúságát, miközben esszéket írt a német írók és filozófusok idevágó munkáiról. Elképzeltem, amint egy fiatalember az Ifjú Werther szenvedéseit olvassa egy füstös manhattani klub előterében, és arra gondoltam, hogy egy új generáció lépett színre a dzsesszben.

Megpróbáltam előre elképzelni, milyen tárgyakkal lehet megjeleníteni ezt a kérdést egy kiállításon. Korabeli (Emergé) kotonosdoboz, vetkőzős toll, kártyanaptár, homályos, kisméretű fényképsorozat, amelyben egy kalapos úriember először csak előzékenyen elveszi az utcán egy hölgy cekkerét, aztán a konyhában mindenféle elvetemültségek zajlanak gyors egymásutánban, esetleg egy idevonatkozó bejegyzés az általános iskolai ellenőrző könyvben, miszerint "gyermekük a tanórán pornográf képeket mutogatott". Rózsaszín női fehérneműk, kemény tapintású bikinik, netán életkép egy kerületi bőr- és nemibeteg-gondozó váróhelyiségéből.

Ha nem tudnám, amit tudok, azt hinném, egy, a posztmodernből frissen kigyógyult drámaszerző tegnap, legföljebb tegnapelőtt vetette papírra - netán egyenest a Madách Kamara megrendelésére - ezt a Borisz Godunovot. A lábadozás jeleit mutatja még a töredezettség, a figurák poszt-brechtiánus eltartottsága, a huszonegyedik század elejét bízvást jól jellemző rezignáció, enyhe undorral vegyes spleen.

"Miért áll meg a vonatunk mindig ugyanazokon az állomásokon? Miért tűnik a csomagunk ennyire viseltesnek, mikor voltaképpen nem is megyünk sehova?" - kérdi Chris Eckman, a Walkabouts zenekar szerzőpárosának férfi tagja két évvel ezelőtti lemezük fülszövegében. Nos, meglehet, a közel két évtizede működő együttes "utazóbőröndje" kívülről már kissé ütött-kopott, ám amit magukban cipelnek, az egyre tisztább és fényesebb zenei formát ölt.