Az első három - The Art Of The Trio néven megjelent - albuma egyszerűen tökéletes. Klasszikus dzsessztrió, zongora, bőgő, dob; Bill Evans negyven évvel később, a Beatlesen felnőtt nemzedék szemszögéből. Hanem a további lemezeken önismétlés és némi elbizonytalanodás volt tapasztalható - főleg a zene ritmikai alapjaiban -, ami már jelezte, hogy előbb-utóbb váltani kell.
A Largo című új album az eddigiekhez képest több irányba mozdul. Masszív ritmusalapok kerültek a meditatív kamarazene alá - fölé, ha tetszik -, amit egyszerre akár több dobos is szolgál. A klasszicizáló hangszerelés szigorú minimalizmusát oboák, fuvolák, fagottok, klarinétok, illetve kürtök és pozaunok oldják finom akkordokkal, s egyben bővítve azokat a harmóniai lehetőségeket, melyeket a zeneszerző Mehldau maximálisan ki is használ. Decens hangminták és gitáreffektek formájában az elektronika is felbukkan, sőt, Mehldau olykor a zongora hangját is tranzisztorokon engedi át.
Az új társak ugyancsak inspirálják a zenészeket - kivált a dobos Matt Chamberlaint, aki egy számon belül képes eljutni a primitív ritmusoktól a teljes őrületig. Mehldau, ez a klasszikus iskolázottságú zongorista pedig vibrafonon is bemutatkozik két darabban, nem is akárhogy.
Az új elemek ugyanakkor nem változtatták meg a Mehldau-zenék karakterét, csak feszesebbé, gazdagabbá tették. Ezen a mélyen ihletett, különös szerkesztésű albumon finoman keveredik az érzelgősség a keményen kiütött ritmusokkal, a csillogás az elborulással, a koncepció az invencióval. Változatos, mégis egynemű, hipnotikus hatású anyag született, és nagyon izgató, hogy merre vezet tovább.
Nálam a Largo az év lemeze; semmilyen trendhez nem kapcsolódik, mégis nagyon aktuális.
Czabán György Galagonya
Warner, 2002
