Az 1984-ben Seattle-ben alakult bandának nemigazán hozott szerencsét a városukból kiinduló grunge-hullám. Kezdeti, folkinspirált rockzenéjüket maximum a country-grunge kategóriába sorolhatnánk, s így sem az idő, sem a hely nem kedvezett számukra, hogy befussanak a kiadójuk (Sub Pop) soundjánál meglehetősen érzékenyebb gitármuzsikájukkal.
A zenekar magját alkotó Chris Eckman és Carla Torgerson énekes-gitáros-szövegíró duó szerzeményei idővel aztán ki is léptek az amerikai alternatív rock színteréről, és egyre álomszerűbb, melankolikusabb, "hajnali hármas" dalaik révén az öreg kontinens "depisebb" közönsége fogadta be őket. A Virginnel kötött szerződésük két remek albumot (Devil´s road ´96, Nighttown ´97), multinacionális terjesztést, intenzív európai turnézást és slágerlistás helyezéseket hozott a konyhára, a lassuló tempó s az édes-bús hangvétel azonban sajnos a piacon is mindinkább megmutatkozott, így kiadójuk lapátra tette őket, amiként egyikük négyéves kislánya is megjegyezte: "Mondd, Chris, miért szól minden dalod szellemvárosokról meg temetőkről?"
Ezek után az 1999-es Trail of stars album már a német Glitterhouse-nál látott napvilágot, s mivel basszusgitárosuk drogtúladagolás okozta halála közvetlenül a lemezfelvétel előtt következett be, Eckman szerint ez lett pályafutásuk leghidegebb, ugyanakkor talán legatmoszferikusabb anyaga. A következő év megjelenése a Train leaves at eight az 1993-as Satisfied mind testvéralbuma; míg ez utóbbi a számukra meghatározó amerikai dalok átiratait tartalmazza, addig a Train... tizennégy feldolgozása kizárólag európai szerzők előtt hajt fejet, Skandináviától Portugáliáig.
Az idei év különösen bőkezűnek bizonyult a Walkabouts-hívek számára, hiszen a zenekarnak három CD-je is megjelent. A Watermarks amerikai piacra készült válogatás az utóbbi tíz év már megjelent felvételeiből, a Drunken Soundtracks 1995- 2001 dupla gyűjtemény eddig kiadatlan számokkal, illetve kislemez B oldalakkal, az Ended up a stranger pedig az új sorlemez. S noha mindkét kompilációt nyugodt szívvel ajánlom, mégis inkább az utóbbi CD-t forszíroznám, elvégre velem együtt nem egy méltatójuk ezt tartja karrierjük eddigi csúcsának.
"Furcsa dolog a stílus, végül gyakorta válik börtönné az, amit korábban a legnagyobb szabadságként éltél meg" - utal Eckman arra a folyamatra, ahogy a korábban meghatározó, sötét tónusú, mozizós hangulat ezúttal javarészt felengedni látszik, a számos vendégmuzsikus mellett vonósnégyes és fúvósszekció színesíti a hangzást, továbbá a mixelésre, hangzásbeli nüanszokra fordított rengeteg energia nagyon is hallatszik az előző lemezek összképénél jóval eklektikusabb végeredményen.
A szövegek terén pedig a szokásos kiábrándultság helyett most inkább a vigasztaláson van a hangsúly, hiszen "a hajsza hevében is akadnak kegyelmi pillanatok". Ugyanezt erősíti a lemezt azért kissé szomorkásan záró, a címadó számhoz fűzött Eckman-kommentár, mely szerint az Idegenként végeztem ugyanúgy vonatkozik a szívbéli veszteségeire, mint az otthonától való elhidegülésére, rádöbbenve, hogy mindenki életében eljöhet a nap, amikor többé már nem ismeri fel az álmot, ami valójában ő maga. "Ezzel együtt nem minden veszteség tragikus. Kifejezetten örülök, hogy ez alatt a sok év alatt fokozatosan idegenné vált számunkra az a zenei közeg, amelyben útnak indultunk."
- Bogi -
Glitterhouse, 2002
