Zene

Akilencvenes évek közepére, mikor is a rezeszenék reneszánsza világszerte kulminált, két jellegzetes csoportot képeztek az ilyen bandák. Az egyikben "apáról fiúra szállva" a maga bevett útját járta e tradíció, míg a másik azzal tűnt ki, hogy más műfajokból - így például a dzsesszből vagy a rockból - "rácsodálkozva" nyergeltek át az előadói. Ily módon, vagyis a műfaji és geográfiai határokon felülemelkedve született meg Kölnben a Schäl Sick Brass Band, New Yorkban a Frank London´s Klezmer Brass Allstars, Londonban a Bollywood Brass Band, Beninben a Gangbé Brass Band - azokat említve csak, akik az utóbbi években megfordultak Magyarországon.

Ha vigyázó szemünket Párizsra vetjük, ott mindjárt nagyszerű magyar zenészeket (is) találunk. De ha csupán a dzsesszre korlátozódik a látókörünk, Tűzkő Csaba és Szelevényi Ákos akkor is kitűnhet azok közül, akik a fény városát választották székhelyül. Gadó Gábor is itt él az utóbbi időben, és francia zenészekkel dolgozik - ezt dokumentálja ez az album. S hogy mi jut eszébe egy hazánkfiának, miután Nyugatra szakadt? Mi más: a Kelet. A szellemi muníciót Dosztojevszkij, Bergyajev, Tarkovszkij, Brodszkij, Szibéria tágas hómezői, de legalábbis a Balkán jelenti. Veszélyes terep ez, hiszen a gondolatok, az eszmék nehezen fordíthatók le a zenei absztrakció nyelvére, de itt, úgy tűnik, sikerült. Semmi sablon, semmi direkt utalás (a számok címén kívül), inkább csak a hozzáállás - a viszony a világhoz, a művészethez, a zenéhez.

Rákosi Mátyás, a magyar történelmi legendárium hírhedett zombija némely dolgokban kétségtelenül hasonlít ránk: őt is anya szülte, volt családja, ifjúkora, majd felnőtt lett belőle - igaz, ebben már nem volt sok köszönet. Ennél viszont valószínűleg lényegesebbek a releváns eltérések: mi általában még nem voltunk hadifoglyok, KMP-alapítótagok, népbiztosok, Vörös ´rség-parancsnokok, utazó Komintern-ügynökök, majd jutalmul tizenöt évig politikai foglyok (sőt ávós gyilkosok sem). Rákosi esete és személye persze nem igazán a korai évek miatt oly fontos az utókor számára: sokkal inkább a 45 utáni politikai szerep, a látszólagos (éppen csak a mindenható Gazda által korlátozott) teljhatalom, a terror, a párját ritkítóan paranoid diktatúra, mely - a keleti blokkban példátlanul - 1956-ban úgy omlott össze, mintha sosem lett volna. Rákosi ez utóbbit már emigrációban érte meg: 1956 nyarán kezdődő szovjet

Legjobb nem várni semmit, és akkor majdnem mindig kellemesen csalódik az ember; de a várakozást úgy hívják, színházi tapasztalat, és nem lehet fölfüggeszteni. Mark Ravenhill Shopping and fucking című darabja afféle rendezői krédó, szerte Európában.

Daniel Spoerri-műveket Budapesten - ha jól emlékszem - először és eddig utoljára több mint tíz éve, a Nemzeti Galériában rendezett kortárs francia képzőművészeti kiállításon lehetett látni. Akkor úgy tetszett, talán a válogatók szándéka nyomán is, hogy (a tűnt idők lassú szellemében) a "posztmodernizálódott" Spoerrit akarták bemutatni, pedig inkább az lephette meg a nézőt, hogy miként klasszicizálódott az avantgardizmus, milyen formát öltött a nyerseség - bonbon gyanánt csomagolva. Spoerri akkor vitrintárgy maradt Pesten saját legendájához képest: paszszénak látszott a francia új realizmusban és az egyetemes fluxusban játszott szerepe; opálos messzeségbe tűntek a rá szignálszerűen jellemző eat-art művek, az 1960-tól készített, nagy zabálások romjait rögzítő csapdaképek.

Etnodzsessz és repetitív zene, kelet-európai, közel- és távol-keleti folklór - ezeket a "hívószavakat" jó párszor leírhattuk már, ha éppen a Makám zenekarnál időztünk. Kicsit már kínos is az ismétlésük, de nincs mit tenni: a Makám - immár tizennyolcadik éve - egy ilyen "önazonos" zenekar.

Most olyat teszek, hogy magam is megbánom: egy olyan lemezről kell azt írnom, hogy lapos, amelyen egyébként kimondottan jó számok hallhatók. S amelynek az előadója - ráadásul - a kedvenceim közül való.

Akortárs magyar szintetikus tánczene egyik legizgalmasabb vállalkozása, a Chi-Recordings még 2000-ben alakult azzal a nyilvánvaló céllal, hogy fórumot biztosítson mindazoknak, akik nem csupán hallgatni és játszani szerették volna az efféle zenéket, de szaporítani is számukat - s nem is akármilyen szinten. A kiadó első vállalkozása a két alapító, Naga és Amb közös lemeze (Styledrop), erre következett tavaly a (lapunk által is méltatott) Dub Local válogatás, közben számtalan, vinilen beszerezhető maxi a dj-k nagy örömére, s hozzá még idén a Crash & Carry válogatáslemez, rajta 13 szám, melyek egytől egyik a breakbeatre (F. Zsófia halhatatlan szavai szerint a botolós zenékre) koncentrálnak. Már első hallgatásra is nyilvánvaló, hogy az alkotók egytől egyik precíziós munkát végeztek: olyan gazdagon megmunkált számokat hallunk sorjában, melyek nem csak a dj-k keze alá valók: amellett, hogy remekül táncolhatók, azért az otthoni hallgatáshoz is marad elég muníció bennük. A sok előadó közül érdemes kiemelni Ambot, akinek számait a lehető legkülönfélébb variációkban lelhetjük fel: itt a zseniálisan összerakott Romeo az eredeti feldolgozásban, a Moxa című korábbi darab Raster-remixe, egy Loes Lee & Meneater-szám, amelyet közösen kevertek át a szintén alapembernek számító Kevinnel (alias Fine Cut Bodies) és végül ott a WhereRya Chris Cartertől eredő, zseniális feldolgozása (ez utóbbi, az Amb-féle eredetivel és az Around-verziókkal egyetemben bakeliten is hozzáférhető). Emellett a Neo Diskheadjét Anorganik (Deutsch Gábor) alakította át egy különösen meleg és érzéki breakbeatdarabbá, ott figyel az alapító DJ Naga Fraid című dub-beütésű opusa, a Fine Cut Bodies lendületes remixei, továbbá Modul és MC Busha közös műve, a Boomstickie, amelytől leszakadnak az ember lazább végtagjai. A korábban ismeretlen fantázianevű alkotók (Cord, Audiotool, Frizbi vagy a brit Ferocious Mullet) pályaművei nem kevésbé érdemdúsak, így azután legjobb lekiismerettel sem tudunk mást ajánlani, mint beszerezni ezt a lemezt, és telibeküldeni vele a Télapót, hogy végre leszakadjon fejéről a ráragadt hazug és hamis álarc.

ANightmares On Wax az elektronikus tánczene egyik nagy és örök legendája: immáron több mint tizenhárom éve készítik lemezeiket állandó magas színvonalon, már a kilencvenes évek közepére ők lettek a nagy előfutárok (mindenekelőtt az akkor bontakozó downtempo/triphop vonulat számára), miközben sorra adják ki immáron klasszikusnak számító albumaikat (időrendi sorrendben: A Word Of Science, Smokers Delight, Carboot Soul). A Nightmares On Wax gyakorlatilag egyetlen ember, bizonyos George Evelyn (alias E.A.S.E.) műve (az igazság kedvéért azért tegyük hozzá: mindig voltak bűntársai, ám a csapat összetétele lemezről lemezre változott), aki zenéit hűségesen rendre a londoni Warp kiadónál publikálta. Ha valaki, hát éppen George Evelyn volt az, aki kompozíciós technikájában s legfőként inspirációit tekintve jócskán elütött a Warpra jellemző, inkább kísérleti-elektronikus hangzástól: zenéiben mindig erősebb volt a soul, a funk, a hiphop, a jazz hatása, s e tekintetben az új lemez (Mind Elevation) is mintaértékű. Gondosan kidolgozott, mondhatni polírozott alapok, ravaszul finom hangminták és mindenekelőtt érzéki soul énekhang - egy bizonyos Chyna B jóvoltából. A zenékért persze most sem egyedül Evelyn volt felelős: alkotótársát ezúttal Robin Taylor-Firthnek hívják, kollaborációjuk eredménye pedig egy végtelenül finom, egyszerű (ám zsíros) hiphopalapokon ringatózó, mégis megunhatatlan zene - felhasználása korántsem csak esős délutánokon javallott. Az olyan bombákra, mint az Environment vagy a 70s 80s, úgyis elindul az ember feje, s mint a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg.

"Alegfontosabb kérdés, amire e könyv megírása közben a választ kerestem: milyen befolyást gyakorolt Magyarország saját történelme alakítására a második világháború után" - e sokat ígérő gondolattal indít Földesi Margit az előszóban. Csakugyan, alapvető kérdés, hogy az ország politikai elitje mennyire maradt független, és milyen válaszokat tudott adni abban a korban, amelyben egymás után szélsőjobb- és szélsőbaloldali eszmék befolyásolták az eseményeket.

Ahol Csehov halk és fojtott, Verebes üvölt. Ahol Csehov üvölt, ott már az üvöltés a norma - majdnem csönd. Ez mind nem baj - ettől a Három nővér még nemcsak érdekes, hanem már jó is lehetne. De három nővér helyett istenigazából csak egy van - ez már, mondjuk, baj picit.

Az előadás maga a mű. Ez különösen igaz egy új darab esetén. Nincs viszonyítási pont, nincs lehetőség arra, hogy a néző mást és másképpen képzeljen, mint amit hall, lát. Fekete Gyula operája, Eörsi István szövegkönyve és Halász Péter rendezése oly módon adekvát, hogy egész biztosan bajban lesznek a jövendő rendezők, jövendő előadók. Már ha lesznek. Az igen csekély - és részben a szakmára korlátozódó - érdeklődés alapján szkepticizmusom talán nem alaptalan. Pedig több mint izgalmas játék ez a darab. Játék a zene szintjén, és játék az előadás szintjén. Fekete Gyula fölényes profizmussal keveri a stílusokat, zeneszerzési technikákat a belcantótól a Sprechgesangig, a clusterektől a csembaló kísérte recitativo seccóig. Nem hagy ki egyetlen zenei poént, egyetlen zenetörténeti utalást sem. Egyfelvonásos operájában összesűríti a zenetörténet valamennyi manírját, de ezt sohasem dogmatikusan teszi, hanem lazán, mondhatni visszakézből, csak úgy mellékesen. Gegjei előre nem, vagy csak ritkán kiszámíthatóak; a hallgató úgy érzi, hogy inkább a pillanat sugallta csábításnak enged csupán. Ahogy a szereplő helyzete, a szövege megengedi. Márpedig sokat megenged. Eörsi 1964-ben írt (eredetileg háromfelvonásos) komitragédiája bőséges teret enged a paródiának is, amit Fekete és Halász azonnal ki is használ. A középkorban játszódó, az ötvenes évek zsarnoksága ellen íródott, a zeneszerzővel egyidős dráma 2002-ben éppúgy aktuális, mint negyven éve vagy negyven év múlva. A hatalom, a hatalomvágy, az egyéni érdekből elkövetett gazemberség, a rosszindulat és a határtalan emberi butaság - ne is reménykedjünk - időtlen. Ülünk a nézőtéren és

Ha egy filmet az artkinohálózatban kezdenek forgalmazni, az nagyjából pályára is van állítva: világos a célközönség, belőhető a nézettség, s ilyen-olyan hibaszázalékkal a műsoron tartás időtartama is megkockáztatható. Ugyanakkor a művészmozik látogatóinak is jobb résen lenniük, hiszen még a Művész mozin túl is van élet, no, nem az a kimondott zsibvásár. Ha egy film például a Bem moziban indul, arról nyugodt lelkiismerettel kijelenthetjük, nem túl hosszú magyarországi pályafutása alatt ki sem teszi onnan a lábát. Lehet, hogy ez rossz, lehet, hogy ez mindegy, tudja a fene, hogy (hogyan) lehetne-e másként. Mert én például hajlamos vagyok belátni, hogy ha azt mondom, Triffonova munkája az utóbbi négy-öt év bulgáriai termésének nyilvánvalóan legnépszerűbb, legsikeresebb darabja, nos az kétségtelenül nem egy tömegmozgósító erejű felszólalás. Ám értékítéletet sem tartalmaz, akkor se lenne semmi se másként, ha tartalmazna.

Vajdasági film, ehhez nem vagyunk szokva. Magam - régről - Vicsek Károly egyik, jugoszláv gyártású filmjét tudnám fölidézni, nem sok értelme lenne: jugoszláv filmgyártásról ma nem lehet beszélni, de abban is biztosak lehetünk, hogy az a világ, ahol az a húsz évvel ezelőtti darab játszódott, mit mondjak, eltűnt a föld színéről. De ha nem tűnt is el, ráismerni nem lehet. Pedig ugyanott vagyunk, ahol akkor: Palicson és Szabadkán, s Tolnai Szabolcs éppen azt mutatja, amire nem lehet ráismerni.