Véget ért Schiff András háromrészes koncertsorozata, melynek műsorán Haydn, Beethoven és Schubert utolsó szonátái szerepeltek. Olyan zenei és nem zenei történések szem- és fültanúi lehettünk, melyek megerősítettek hitünkben: érdemes hangversenyre járni. Aki ott volt, azzal a jó érzéssel mehetett haza a koncert után, hogy amit látott, hallott, az még a kérlelhetetlen optimisták szerint is csak száz évben egyszer fordul elő.Ami a sorozat második koncertjén (Zeneakadémia, december 3.) történt, arról még azok is értesülhettek, akik egyébként ritkán vagy soha nem járnak hangversenyre. A koncerten jelen volt Kertész Imre, és Schiff az ő tiszteletére ráadásként eljátszotta Beethoven c-moll szonátáját (op. 111). A történtek hírértéke erős, hiszen gondoljunk csak bele: ritkán fordul elő, hogy egy magyar irodalmi Nobel-díjast nyilvánosan megszólítanak egy koncerten, mint ahogy az is, hogy ráadásként egy ilyen formátumú és ilyen nehézségű darabot hallhatunk. Erről az eseményről higgadt kritikai beszámolót az ünneprontás vádja nélkül nehéz lesz írni - gondoltam. Ennek ellenére elhatároztam, hogy a koncert hevült légkörétől, borzongató hangulatától, minden emocionális pozitívumától függetlenítem magam, és gondolataimat a hagyományos koncertkritikák medrébe terelem. Pillanatnyi benyomásaim közt kutakodva kerestem mindazt, ami egyáltalán bírálat tárgya lehet, és eközben rá kellett jönnöm, hogy ami kimondhatatlanul feszélyezett zenehallgatás közben, az idővel veszített súlyából, jelentősége egyre zsugorodott, s ezzel párhuzamosan mind élesebben rajzolódott ki egy olyan originális Beethoven- és Schubert-portré, mely tudatosan lemondott arról, hogy grandiózus és esszenciális legyen. Szebb kihívást, mint szembenézni ezzel a két arcképpel, kritikus nem is kívánhat magának.
Két arcképről beszélek
Haydn utolsó szonátáit nem terhelte meg sem az utókor, sem maga a szerző az utolsó művekre aggatható értelmezési toposzokkal. ´ csak egy műfajtól vett búcsút 1795-ben, hogy hátralévő 14 évét más műfajok művelésének szentelje. Sem a koncertek előtt, sem a koncertek után nem éreztem különösebben találónak azt a programszerkesztői elgondolást, mely Haydn szonátáit Beethoven és Schubert szonátái mellé sorolta. Nem mintha nem lenne Schiffnek mondanivalója Haydn remekeiről. Hiszen lehet azt elfelejteni, ahogy a D-dúr szonátában egy-egy villanás erejéig bepillantott a kompozíció legmélyére, s ezzel újragondoltatta mindazt, amit a haydni meglepetések hatásmechanizmusáról eddig tudni véltünk. S emlékezetes maradt a vasárnap délelőtti koncert (december 8.) nyitó száma is. Haydn Esz-dúr szonátája a Schifftől megszokott eleven ritmikus pulzálással szólalt meg.
De a beethoveni és schuberti utolsó szonátákban kitáruló világ egészen más. Más mélységei és magasságai, meredekebb kaptatói és rémisztőbb szakadékai vannak.
Úgy tűnik azonban, hogy Schiff nem e táj magányos hőseit keresi. A boldogság hangját hallja ki ezekből a művekből. E hang keresése, megtalálása és felmutatása a Beethoven-művek esetében komoly meglepetést tartogatott. Az Asz-dúr szonáta (op. 110) rendszerint harapósan játszott scherzója ezúttal kifejezetten lágyan és számomra szokatlanul mérsékelt tempóban hangzott el. A harmadik tételt indító Arioso (a szonáta transzparensen operai fogantatású részlete) visszafogottan és olyannyira lefojtott gesztusokkal csendült fel, hogy szinte meg is szűnt a hely operai légköre. Schiff egyértelműen el kívánta kerülni, hogy a színpadias gesztust őszintétlenségként értelmezzük. Persze ezzel lemondott a zongorairodalom egyik legnagyobb jelenetéről. A tétel két fúgáját viszont - amit általában gyötrelmes, de
nemes küzdelemként
hallatnak - a gyermeki boldogság naivitásával indította el és merült el hullámaiban. Megejtő és megrendítő volt. Egy ilyen pillanat elfeledteti az első tétel néhány pontatlanságát is.
A kedden ráadásként adott c-moll szonáta már a vasárnapi koncertet előlegezte. Érdekes volt megfigyelni, hogy mi az, ami a pillanat műve, s mi az, ami koncepcionális, így mindkét előadásban tetten érhető. Kedden és vasárnap az Asz-dúr szonáta háttérbe szorított Ariosójának mintájára a nyitótétel sem súlyos, sem grandiózus, sem kimért nem volt. Schiff nem az Allegro száguldásához komponált drámai felütésként szólaltatta meg. Helyette kedden is és vasárnap is tempósan haladt a legmélyebb regiszter dübörgő, amorf trillái felé, ahonnan rakétaként indította a szonáta főtémáját. A boldogság hangjait a C-dúr Ariettában és változataiban szólaltatta meg. Vasárnap eszményien és makulátlanul.
Schiff Schubert-játéka hasonlíthatatlan és leírhatatlan. Alkalmatlannak tűnik a nyelv e játék jellemzésére, ha sikerülne, az Schiff művészetének lényegére világítana rá. Ha sikerülne, az Schubert zenéjének lényegére világítana rá. A B-dúr szonáta cisz-moll Andantéjában sejtettem meg valamit ebből a művészetből. Úgy tűnt, hogy a játékra való állandó nyitottság, az eufónia nem dionüszoszi mámora, a feloldódás és eltűnés boldogsága jellemzi Schiff Schubert-zongorázását.
Napokkal a koncert után sem tudom kiverni a fejemből: talán így játszhatta Schubert Beethoven szonátáit.
Molnár Szabolcs
