Jóllehet 1970-ben feloszlott az a zenekar.
Harrison éppolyan visszafogottan éldegélt utána, mint Paul és Ringo és - még tíz évig - John nevű kollégája is, mindazonáltal nem átallott olyan kirívó sikereket alkotni, mint még 70-ben az All Things Must Past, egy év múlva a The Concert For Bangla Desh, vagy 87-ben a Cloud Nine - mely egyszersmind az utolsó dobása is volt, tavaly novemberi haláláig.
Az azt követő hetekben Jools Holland nagyzenekarának Rhythm & Blues albumán hallhattuk az utolsó számot, amit - velük egy nótáig kollaborálva októberben - felvett, s bizony, az a Horse To The Water nemcsak a Holland-lemez csúcsa volt, de Beatles-mércével is extra magasságig jutott; ilyetén módon nem lepett meg, hogy azt Harrison nem szárnyalta túl a Brainwashed című posztumusz-új anyaggal.
Sőt. Az első hallásra némi csalódottságot is keltett, hogy semmi "különöset" nem mutat fel, más kérdés, hogy aztán fordult a kocka, s már éppen azt kellett gondolni: milyen jó, hogy bár nincs benne semmi különös, mégis olyan jó. Lényegében csak két-három gitár és dob, mögöttük a fia, Dhani, aztán a veterán Jeff Lynne és (többnyire) Jim Keltner. Harrison bizonyára egészen pontosan tudta, hogy a rák hova vezet, de hogy ez nyomasztotta volna, annak nincs nyoma ezen az albumon. Sem összegzési, sem bizonyítási vágy, annál inkább a könnyedség és az elegancia, a gyengédség és a derű. Ha nem volna disznóság, azt mondhatnám: utoljára még halálosan jókedvű dalokkal (is) kedveskedett nekünk.
Szívem szerint beülnék velük egy autóba, s úgy tépné(n)k valahová nagyon messzire, ahol még az is megtörténhet, hogy valami vár.
Marton László Távolodó
Parlaphone/EMI, 2002
