Nem igazán értem Paul McCartneyt: mintha a szólólemezeivel gátlásos volna, a koncertjein főleg a Beatles- és a Wings-korabeli számait játssza. A Beatles még csak oké, annak én sem tudnék ellenállni, de azért a Wingsnél súlyosabb ügyeket is elkövetett a későbbiekben. Persze nem a klasszikus zenei vagy a technós kísérleteire gondolok (Liverpool Oratorio, Fireman etc.), inkább a '97-es Flaming Pie albumra, amin jó pár Beatles-nagyságrendű dal hallható (The World Tonight, Somedays, Heaven On A Sunday), vagy a 2001-es Driving Rainre, ami ha hullámzik is, az erősebb pillanataiban (About You, She's Given Up Talking, Riding Into Jaipur) elképesztő frissességről tanúskodik. Ezekről a lemezekről valahogy nem nagyon lehetett hallani, pedig izgalmasabbnak tűnnek, mint a most jóval kedvezőbb fogadtatású Chaos And Creation In The Backyard.
Ezt most McCartney tök egye-dül vette fel, a la "one-man-band", ahogy anno a McCartney és a McCartney II számait. Az ő dolga, mondhatni, de azért ez nem ilyen egyszerű, hiszen éppen annak a közös lendületnek a hiánya érződik rajta, amit a Driving Rain McCartney társaitól (is) kapott. Már legalábbis, én úgy hiszem, velük többet bírt volna kihozni a szerzeményeiből. Hogy is mondjam, mennek a számok, a legtöbbjükön érezni, hogy az a bizonyos zseniális pali írta, mégsem történik semmi sokáig, csak a derekán az A Certain Softness vagy a Riding to Vanity Fair nyűgöz le - na igen, tudják, azt a férfias szomorkásságot, azt az édes mérget csak McCartney tudja így. Persze minden jó, ha a vége jó - és ha a ChaosÉ nem is a csúcs, azért a közelében sertepertél.
*
Na de a Rolling Stones, az jócskán meglepett. Egyrészt azzal, hogy nem okozott meglepetést: ha azt mondják, hogy ez a "nagyobbacska durranása" már vagy harmincéves, simán elhiszem. Másrészt meg azzal lepett meg, amilyen klasszra sikeredett - nem is tudom, hogy utoljára mikor csinált ennyire élvezhető lemezt. Illetve tudom: régen.
Ja. Ez az anyag éppen úgy fest, mint Jagger, Richard, Watts és Wood is: a csávók egy grammot sem híztak negyven év alatt, s mintha a lelkük is megúszta volna az időt. De tényleg, tessenek csak belegondolni. Mögöttük van negyvenhárom munkás év, abban immár huszonnégy soralbum, és jó negyedszázada, mondjuk a '78-as Some Girls vagy a '81-es Tattoo You óta nem jött össze így. Pedig ezúttal semmi "rendkívüli ambíció": nem kellettek menő vendégek, nem kellettek menő trendek, mondom, annyi történt csak, mint a fénykorukban. Velük éppúgy, mint a blueszal meg a rock 'n' rollal. Nézzék ezt a Dangerous Beautyt - mintha a Honky Tonk Woman kezdődne újra, s a balladák közül is egy csomó, megint. És szerintem ez pontosan így oké. Egy igazi Rolling Stones-album született újfent, végre egyik szám sem ciki, viszont egy csomóba bele lehet zúgni. Én most épp a Laugh, I Nearly Dieddal kerültem ilyen közelibb kapcsolatba, de aligha fogok ennél leragadni. Legfeljebb a Stonesnál, mint kölyökkoromban.
EMI, 2005
