Pintér Béla Anyám orra címû színházi elõadása csupa erõs elembõl áll: erõsen dübög a padló a tánclépések alatt, erõsen feltûnõ parókák-szakállak ékítik az együttes tagjait, erõsek az ötletek, erõs a humor. Még a forgó is erõsen félrebillen - és persze ez sem jelentés nélküli. Románok és magyar cigányok, készülõ színházi elõadás, álsámán és "igazi" vesebeteg - van itt minden, akár egy (lidércnyomásos) álomban. Ott vagyunk. Egy ideig kapkodjuk a fejünket, próbálnánk összerakni a kettõt a kettõvel, de míg négy lesz belõle, egyre több a röhögés.
Várom, mikor fordul lidércnyomásba az egész, ahogy Pintér Bélánál szokott azért elõbb vagy utóbb, de addig követem nevetgélve a beszomorodó párkapcsolatokat, a fiútlan apát és a sámán oldalán a nagyon kimért és komoly, éppen ezért ellenállhatatlanul vicces nõimitátort, a soha el nem készülõ jótékonysági produkciót, míg világossá válik: nem lesz lidércnyomás.
El lehet engedni magunkat, és élvezni a muzsikusokat, Darvas Benedek ismét remek zenéjét, a röhejes recitativókat, Pintér Béla és a többiek rezzenetlen "fapofáját" és áhítatát, amellyel ezt a monumentális zûrzavart közvetítik. És akkor látni, hogy az összeszokott csapat összeszo-kott játékába milyen remekül pasz-szol Szamosi Zsófia; éppen azzal passzol, hogy annyira elüt, szõke és elegáns, igazi és paródia egyszerre. Duettjük Enyedi Évával egyenesen frenetikus - nehogy már leessünk a röhögéstõl a zsugorított amfiteátrum körpadjairólÉ Szintén szellemes libikókapárost hoz Deák Tamás és Pintér Béla, verhetetlen csaló és verhetetlen sátán Bencze Sándor, akinek van miért betegesen féltékenynek lenni a Quitt László játszotta bombanõre. Az anyja orrát pedig Thuróczy Szabolcs véli fölismerni az elkábított Pintér Béla arcánÉ
Aztán fölébredünk. Esküvõn vagyunk, ahol senki nem az, aki eddig, de kicsit mindenki mégis. Van valami boldogvég-féleség, és ebben, talán ebben volt pici baljós komorság. De szerintem ez is csak viccbõl.
- ki -
Pintér Béla és Társulata, Szkéné, október 4.
****
Fényfestmény a Kiskör-úton Amolyan "még egy utolsó" szép õszi hétvége volt amúgy is, jól illettek hozzá a szabadtéri rendezvények Budapest-szerte, a Mátyás téren vagy a Teréz-templom körül. Árusok és mûsorok mindenütt. Látványosságból azonban a Városháza mögött, a lebontott bazársor (Mignon presszó, Azúr és Ápisz, hal-madár szakbolt, rövidáru-lakástextil, még emlékszünk) helyén lehetett megbámulni a legnagyobbat, mihelyt leszállt az est, és az hamar leszállt. Játékos, színes figurák és nonfigurák a Merlin Színház tûz-falától a Városháza ablaksorain át a Deák téri evangélikus templom hátáig és lent, a földön, elõttünk, rajtunk. A tarka képeken meg, ha ügyesen helyezkedtünk a fénysu-garak útjába, ha elég lendületesen ugrottunk vagy integettünk, a saját kontúrjaink. De Berkes Dóra és Kozma Péter fényfestmény-panorámája önmagában is épp elég jókedvû és játékos volt - kizárt, hogy megközelítse a közvetlen élmény erejét bármiféle reprodukció.
A nagy ötlet a lépcsõ volt, az építési terület kerítése fölé emelt át-járó. Ez - a megismerhetõ rejtély könnyed izgalma - segítette, hogy a tömeg türelmesen végigvárja a végtelen sort. Föllépdelve ki is tárult a teljes, addig félig rejtett látvány, bebocsáttattunk a színfodros tágasságba, és lelkesen szállhattunk alá az ideiglenesen, nyersen elplanírozott munkaterületre. Katarzist, emelkedettséget nem itt kellett keresni, de azt az érzést talán igen, hogy a magunk laza kötõdésû módján mégiscsak ide, ehhez a városhoz tartozunk. És türelmes derûvel térhettünk vissza kívülre, a - kétségkívül jobbféle - hangerõörvénybe, a - kétségkívül egzotikus - konyhaszagok közé.
- kyt -
Bp. V., Károly körút, október 14-16.
*****
Eörsi László: A széna tériek - 1956 Aligha van jobb mód-ja a megemlékezésnek a nemzeti ünnepen, mint a történtek minél pontosabb felemlítése. Eörsi László már vagy másfél évtizede mûveli ezt, konok kitartással, kerületrõl kerületre, ellenállási gócról ellenállási gócra haladva. A Budán zajló harcok eddig legrészletesebb bemutatására ezzel a kötetével kerít sort.
A módszertan az eddigiekhez képest változatlan: a forradalom bukását követõ megtorlás idõszakából származó kihallgatási jegyzõkönyvekbõl, a vallomások összevetésébõl, az ellentmondások okainak felderítésébõl áll össze, lényegé-ben óráról órára a harcok története. Eközben szinte észrevétlenül rajzolódik ki a konkrét miliõ az ellenál-lás "logisztikájától", "hadtápjától" kezdve a szabadságharcosok - természetesen igen sokféle - mentalitásáig. Újra és újra megdöbbenti az olvasót a forradalmi napok lenyûgözõ többarcúsága: egyrészt az eset-legesség a történésekben, az egyes résztvevõk szerepvállalásában; másrészt a lelkesült, reményteljes bátorság; harmadrészt a magasztos pillanatokban is kibukó emberi gyengeségek; végül pedig az eljövendõ és elkerülhetetlen tragédia folyamatos fenyegetése, amely minden hûvössége és tárgyszerûsége mellett szomorúan emelkedetté teszi az önmagukban kevéssé jelentõs akciókat, a meghiúsult elgondolásokat is. Az életrajzi ismertetõkbõl pedig kitûnik, milyen sokféle nehéz tapasztalat alakította 1956 fegyveres forradalmárait.
- csyt -
56-os Intézet - Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2004, 369 oldal, 3500 Ft
*****
Sokkoló Wes Craven nagy mókamester. Régebben horrorfilm-gyártóként aposztrofálták, pedig már a Sikoly-filmek óta kacagtatni akar. A turistákra vadászó nagycsaládos kannibáloknál vagy a brooklyni szerelmes vérszopónál nincs is viccesebb alakzat a világon. Craven gyilkolászóinak beteges humora a rendezõ gyermekkori éveire nyú-lik vissza. Utálta padtársát, Freddy Kruegert (aki biztos távirányítóval ütötte a fejét, és elvette a párizsis szendvicsét), ezért róla nevezte el az Elm utcai gyerekölõt. E nemes bosszú késõbb több részen keresztül sújtotta szegény fiút, aki igazi népmesei héroszhoz illõen mindig ép bõrrel - vagy csíkos pulcsival, karmokkal - élt túl minden kalandot. Jelen mû fõszereplõjének nevét ugyan nem tudom felidézni (még egy folytatás sem készült), de gyanúsan rokon koncepció szerint gyakorolja az emberaprítást. Tiniket csontoz, hogy miért, az titok marad. Persze vígjátékról lévén szó, a történet annyira nem is fontos. Mert ha az lenne, be kellene tiltani a rémfilmeket: kivégzett sorozatgyilkos tévészerelõ irtja a jónépet, ha lemerül, a legközelebbi konnektorból feltölti magát, csakhogy a tévébõl a valóságba, kihasznált testbõl az ép fizikumba vándorolhasson. Kábelen terjed a vizuális halál, jobb nem elaludni (a tévé elõtt), ezt Freud olvasói után Wes Craven rajongói tudják a legjobban. De jó lesz másra is vigyázni, én példul halálra röhögtem magam.
Balázs Áron
Forgalmazza az InterCom
*
LA Dance Company: Alice B., henriette a vonaton Ladányi Andrea és Jorma Votinen finn koreográfus együttmûködése igen régóta teremt sikeres és kevésbé sikeres elõadásokat. Az Alice B. címû szólót a nyelvrokon készítette a magyar táncpaletta egyik legkülönlegesebb táncosnõjének. Ladányi Andrea egyike azon keveseknek, akik töké-letesen uralják testüket. Inas, szikár alakjának minden egyes porcikája kontrollált és tudatos. S egyike azon keveseknek is, akiknek színpadi jelenléte önmagában esemény. Nincs ez másként ebben a darabban sem - egymagában kitölti, bemozogja a teret. Pláne, hogy olyan markáns zenei aláfestésre táncolhat, amilyet csak az Apocalyptica kínálhat.
Kár, hogy e sok kitûnõ adottság valamiért mégis elvész. A színpadkép gyönyörû, Fésûs Zsolt fényeinél szebbet még nem láttam a MU-ban. De az Alice B. Toklasra, Gertrude Stein nevezetes partnerére utaló darab összetettsége mégis elrontja a hatást. Ladányi ugyanis nagy szerepében, kurtizánként tûnik fel. Van sztriptízbáros kötele is - ezen lógva, pörögve egy diszkógömb forgása mellett csodálatos öt percet mutat be. A szóló végén egy képernyõn pornófilm szelídített képsorai láthatóak. A súlyos barokk metálzenére letolt bugyival mozog tovább. A dramaturgia mégse egyenletes, ezért az olykor felvillanyozó élõképek nem tudnak kibontakozni.
Az est második felében a henriette a vonaton (így, kisbetûvel) címû alkotás premierjét láthattuk. A Heinrich von Kleist-szövegekre épülõ mozgásszínházban a tánc voltaképpen csak illusztráció. Miklós Marcell ifjú színésznövendék mondja a töredékeket, miközben a színpad jobb oldalán egy letakart fejû, spanyol dámának öltözött lény áll egy oszlop mögött, háttal. Aránylag unalmas fél óra után megmozdul, és kibonta-kozik Ladányi, levetkõzik, majd egy olajszerû zselével felöntött, ám vérszínû csíkon végigkúszik. A háttérben vergõdnek a táncosok. Sajnos Henriette Vogel, akivel Kleist öngyilkos lett, ezt már nem érhette meg. Talán nem is olyan nagy baj.
- mama -
MU Színház, 2005. október 8.
***
Jeff Noon: Vurt Philip K. Dick nem támadt fel Jeff Noon testében, ahogy azt többen, egyebek közt a Times kritikusa, látni vélték. Nehéz is lenne, a dicki kozmosz olyan eredeti, hogy szinte írásvédett. Ez Noon szempontjából nem tragédia, sõt. Az efféle párhuzam könnyen az epigonlét látszatának gettójába zárhatja a szerzõt. Piaci szempontból ügyes húzás a magyar kiadónak ilyen citátumokkal boltokba küldeni Noon elsõ könyvét. Nyilván az összes Dick-rajongó futott, hogy megvegye. De ha már feltétlen analógiákra szomjazunk, inkább a Meztelen ebéd cyberpunk verziójának nevezhetjük a könyvet. A jövõ társadalmában kis, színes tollacskák juttatnak el egy másik dimenzióba. Ez lenne a Vurt. A regény futurisztikus acid-trip, skizoid belsõ víziók, manifesztálódó párhuzamos világ(ok), csörgedezõ szolipszizmus és féktelen szex kavalkádja. Hõse, Firka egy utazás során elveszti lánytestvérét, akihez incesztuózus kapcsolat fûzi. De a Vurt törvénye, a Horbart-szabály miatt kap egy idegen életformát. Így hát barátaival akcióba lép, hogy a "fura sárga" toll révén az õ univerzumában ragadt nyálkás izét visszacserélhesse a hugicára. Noon ügyesen mossa egybe a kezdeti "realitást" a tollak kreálta világegyetemmel. Nem tudjuk kibogozni, hol a fizikai lét és a Vurt határa. A mû aligha az Egri csillagok morálját tükrözi, sokkal inkább sci-fibe csomagolt "könyv noir". Drogosok zsarukat ölnek benne, ámbár Noon betûóceánjának hullámain a testvérek közti vérfertõzés is bocsánatos csínnyé szelídül. Részlet: "Vénusz ajkaira élveztem. Zöld haj keresztezte tejfehér arcát, szeme úgy ragyogott, szinte vakított. Mintha csillagokat spricceltem volna szét egy istennõ szájába. Ahol az ondó az éj kendõjére fröccsent, csillagok bújtak ki. Bolygókat csöpögtettem a farkammal, kivertem, akár egy isten. Hat éjjel alatt megvolt az egész világegyetem. A hetedik éjszakán megpihentem."
- plt -
Agave Kiadó, 2005, 265 oldal, 2280 Ft
****
KOVÁTS KRISZTA: KOVÁTSMÛHELY Lelkes rajongója vagyok Kováts Krisztának a Rockszínház óta, aminek alapító tagja volt. Nagyon tudom tisztelni azokat a mûvészeket, akik a nehézségek, sõt méltánytalanságok (kirúgás a Madáchból) ellenére panaszkodás nélkül, makacsul és kitartóan teszik a dolgukat. Nem szerepelnek szappanoperákban és bulvárlapokban, nem tudunk rólunk intimitásokat, viszont idõnként, többévi kemény munka után elõállnak valamivel, ami elképesztõen jó.
Ilyen a Kovátsmûhely címû lemez is. Na persze, a szerzõk közt ott találjuk a legkiválóbbakat, így Bornai Tibort, Bródy Jánost, Gerendás Pétert, Horváth Attilát, Szakcsi Lakatos Bélát, s már az elsõ Kováts Kriszta-lemezt, a Ringlispílt is jegyzõ nagyszerû párost, Gallai Pétert és Fábri Pétert - a sok szerzõ ellenére a lemez nagyon is egységes. Kováts Kriszta Kovátsmûhely címû sorozata 2001 szeptemberében indult a Komédiumban. Elsõsorban természetesen kollégákat hív meg egy beszélgetésre és egy kis örömzenére. Az állandó zenekar is a Kovátsmûhely nevet viseli: Dörnyei Gábor, Erõs Csaba, Horváth György és Szirtes Edina Mókus. A CD-n szereplõ dalok mintegy a vendégek ajándékai sokoldalú házigazdájuknak. Melankolikus CD, milyen is lenne, bár nem idegen tõle a gyengéd líra és a játék sem. "Hol vannak már a fényes eszmék?" - kérdi Bornai; hát elég messze. "Tél van" - mondja Bródy; hát az. A lemezt hallgatva azonban kicsit megmelegedhetünk abban az elvarázsolt kávéházban, amelyrõl Fábri Péter írt, s amely kicsit emlékeztet a régi Balettcipõre, ami eltûnt, mint annyi más.
d. magyari
Etnofon Records, 2005
*****
Dogora - Ázsia arcai Nagy-nagy csapda: képek zene alá szerkesztve. Patrice Leconte meghall egy zenekari szvitet, Étienne Perruchon mûvét, majd ellátogat Kambodzsába, és ott szíven üti a lét alapvetõ mássága. Ezt az élményt pedig filmbe kell álmodni. De nem véletlenül intette Tonio Kröger Lizavetát az önreflexióra: az érintettség nem jó esztétikai tanácsadó. Képek jönnek, értõ és érzõ kéz termékei, szemek, mozdulatok. Nem többek egy igen szenzitív turista élményeinél, de sokszor telibe trafálnak: egy lassan elfogyó, folyóvá veszõ földnyelven hosszan gyalogló kislány, egy esti felvétel, ahogy a sziluettek közt csak a szem gyûjt egybe, s villant fel némi fényt, egy folyós orrú, elbambuló kisfiú, egy szenzációs vágással megoldott képsor keringõzõkrõl és egy biciklizésbe fogó, szakadt ingû munkás leheletfinom vállmozgásáról. De jaj, a zene, ez a szocreálba hajló, hõsiességen és drámán túl minden másra süket, úgymond sodró lendületû, mozgalmi szvit, ami mindent elront, elgiccsesít, idegesít. Eredetileg a mû csak huszonöt percet számlált, ezt kellett nyolcvanra felduzzasztani, azaz nem, egyáltalán nem kellett volna. Leconte szépen feláldozta képeit a zene érdekében, és ez csak szerénységét dicséri, rendezõi kvalitásait már kevésbé: az így kialakult, a munka diadalát zengõ, az élet ereje mellett kiálló propagandafilm inkább idézi az ötvenes évek sematizmusát, mint az érzékeny líraiságot, a hõn áhított valódi humanizmust. Nem lehet véletlen, hogy a szerelem témája alig bukkan fel a képek között: ezt már nem bírta volna el a harsogó gyerekkórus és a harcba hívó fortissimók.
- dercsényi -
A Budapest Film bemutatója
**
