Hazugság lenne azzal kezdeni, hogy soha az életben nem hallgattam volna Paramore-t, ha most nem teszi elém valaki ezt a lemezt. Ha egy kicsit később vagyok fiatal, és a Green Dayjel meg a Blink-182-val nem maxolom ki a poppunk vonalat 2007-re, lehet, hogy elkapott volna, és nem gondolnám azt, hogy a Grammy-díj és a slágerek ellenére is ez csak egy középszerű zenekar. Most azonban többfelől is azt lehetett olvasni, hogy a narancssárga helyett most szőkére festett hajú Hayley Williams énekesnőből, Taylor York gitárosból és a hét év szünet után visszatérő Zac Farro dobosból álló bandának sikerült úgy újragondolnia magát, hogy az a világ fájdalmát igazán megélő tiniken túl is érdekelhet valakit.
Pedig ez történt. Az önmarcangoló szövegeket ugyan megtartották, ám az ezekhez közhelyesen illeszkedő emo/poppunkot lecserélték szintipopra, new wave-re, diszkóra, de még afrobeates hatások is kimutathatóak. A lemez első három száma (Hard Times, Rose-Colored Boy, Told You So) akkorát szól, hogy simán számolni lehet velük majd az év végi listáknál, és ez manapság nem kis dolog. Igaz, hogy a bombaerős nyitány után kicsit leül a lemez, van régi időket idéző power ballada (Fake Happy), egy amúgy szép, de kevéssé illeszkedő akusztikus darab (26), és persze további, az első háromnál egy szinttel gyengébb, de azért elég jól táncolható számokkal. Úgy tűnik, a Paramore-nak sikerült korábbi önmagát nem megtagadva felnőnie, ilyet sem látunk túl gyakran.
FueledByRamen, 2017
