Összeadott bánatok, alacsony rezgésszám, bõkezû adagolás, mimóza-elégiák: László Noémi negyedik kötete nem módosítja, legfeljebb árnyalja azt a rokonszenvet, amely eddigi teljesítményének kijárt. Mit ismertünk fel eddig? Melankolikus, még nem tragikussá érett alkatát, reflexív szemléletének meggyõzõ erejét, inkább filhallásra, mintsem tudatos formakezelésre alapozott kézmûvességi erényeit, klasszikus versízlését és nyugodt, nem ég-vívó igyekezetét. (Éppen ez az igyekezet tette õt alkalmassá arra, hogy nagyotmondás helyett jó verset írjon.) Harmadik, karcsú kötete, az Esés után (2000) számos kis remekkel gyarapította verses emlékezetünket.