Tanulmányait az Egyesült Államokban végezte, amerikai állampolgár lett, a 90-es években családjával visszatelepült Jeruzsálembe, majd Kairóba. Irodalmár, orientalista. Nincs értelme e két ember etnikumára vagy identitásá-ra jelzõt keresnünk, az ember érzi: Barenboimot és Saidot világok választják el egymástól, miközben sorsuk valahol a megfoghatatlan messzeségben végérvényesen és kibogozhatatlanul összefonódott. Aki elolvassa a könyvet, az érteni fog-ja a hasonlatot: a három a Norna (Wagner: Az istenek alkonya) rendesen összegubancolta a szálakat.
A két ember rendszeresen ta-lálkozott - nyilvánosan vagy csak négyszemközt -, és hosszan elbeszélgettek Beethovenrõl, Wagnerrõl, az antiszemitizmusról, a nácizmusról, Izraelrõl és az újra és újra zátonyra futó közel-keleti rendezési próbálkozásokról. Kettõjük
dialóguskészségét és barátságát
példaként állítva az olvasó elé (a kötet alcíme: Daniel Barenboim és Edward W Said beszélgetései zenérõl és társadalomról) a könyv idealista módon azt sugallja, hogy a problémák egyedüli rendezési módja maga a dialógus. Szép gondolat, szép közhely, de egy egész könyvet ezzel megtölteni nem lehet. A kötetet valószínûleg nem is erre az üzenetre kiéhezve vesszük le a könyvesbolt polcáról.
Hanem Barenboim miatt. Korunk legnagyobbjai közé tarto-zik, ráadásul tavasszal jön a Soroksári útra, hogy két koncertet adjon. A zongorista-karmester neve en-gem is felvillanyoz, annak ellenére, hogy engem sem Wagner-, sem Beethoven-karmesterként eddig nem tudott felizgatni. Ráadásul csak CD-rõl ismerhetem. Hogy miért éppen e két szerzõt említem? Aki csak a könyv alapján tájéko-zódik Barenboim mûvészetérõl, könnyen hiheti, hogy a maestro elsõsorban Beethoven- és Wagner-dirigensként szerzett múlhatatlan érdemeket az európai zene inter-pretációtörténetében. Ezért az egyoldalú képért nem a karmester és nem is a kötet szerkesztõje, hanem Said - zenei kérdésekben az átlagosnál nagyobb intelligenciá-ról árulkodó, de gyakran felületes - érdeklõdése tehetõ felelõssé. 't eszmetörténészként - érthetõ módon - ez a két szerzõ izgatja. És Barenboim tõle telhetõen elmond mindent, amit e két szerzõrõl fontosnak tart. Gyakran ugyanazt, háromszor. Ritkán érdektelen, de háromszori ismétlést egyik tézise sem bír el.
A könyvvel komoly problémák vannak. Kezdjük talán magyar részrõl. Szerencsétlen a Parallels and Paradoxies cím átfordítása Kánon és ellenpontra. A címmel nyilván a kötet zenei tartalmára kívánt utalni a fordító vagy a szerkesztõ, de sajnos
nem vette figyelembe,
hogy a kánon és az ellenpont ugyanabból az - egyébként nem sok elemet számláló - fogalmi halmazból származik, így az eredeti címben rejlõ ellentét kifejezésére teljesen alkalmatlan. "Van még egy párhuzam aközött, amit te játszol és vezényelsz, meg aközött, amit én olvasok és elõadok" - mondja egy helyütt Said (62. oldal). Az ilyen megfogalmazásokból nem egy akad. A beszélgetések moderátora például így zárta az egyik eszmecserét: "Ébeszélgetésetek egyik érdekes vonása, ahogy mind az eltérésekért, mind a párhuzamokért megküzdötök." Oly didaktikus és a címre utal ez a megfogalmazás, hogy csodálom, az adott hely (38. oldal) fordításában miért nem az "ellentmondásos" szó szerepel az "eltérések" helyett. Nem állítom, hogy az eredeti cím különösebben fantáziadús, de legalább megragadja e két ember dialógusainak esszenciáját, és nyilván ezért tették a címoldalra.
Van néhány látszat-alaposságra utaló fordítói jegyzet, a 44. oldalon például teljesen feleslegesen. Ke-vés zenemû magyar címével kellett bajlódni, Stravinsky Tavaszünnepe helyett azonban szívesebben olvasnám a hibás, de bevett Tavaszi áldozat vagy esetleg a Tavasz megszentelése címet. Nem könnyû szerkesztõi és fordítói feladat az élõ-beszéd rögzítése és visszaadása, elképzelhetõ, hogy az angol változat sem sikerült tökéletesen. A magyar szöveg általában jó.
Rendkívül félrevezetõ a "tartalomjegyzék", mely (gondolom) már a New York-i szerkesztõség munkáját "dicséri". A különbözõ idõpontokban lefolytatott eszmecserék alkotnak egy-egy, római számmal jelzett fõ fejezetet. Az oldalszámozás e beszélgetések elsõ oldalára utal. A római számok alatt, felsorolásszerûen a beszélgetés fõ témáit találjuk, értelemszerûen oldalszám nélkül, mint pl. a IV. fejezetnél A tempó rugalmassága - A hang színe és súlya - A nyitott zenekari árok és Bayreuth - Adorno és Wagner - A nemzetiszocializmus és Wagner és így tovább. E fejezetben mindössze egy utalást találunk Adorno Wagner-értelmezésére (ti. hogy Adorno egy korai könyvében felvetette Wagner zsidóellenességét), ami enyhén szólva is csalódást keltõ. És ennél van cifrább is. A II. beszélgetés egyik témája - legalábbis a tartalomjegyzék szerint - Mûvészet és cenzúra. Ebben a fejezetben aztán egy árva szó nem esik cenzúráról.
A könyv javára írható, amit Said is gondol róla: "Ami itt papírra került, sem a mûvészet és az élet természetének szakirodalmát, sem az elõadómûvészekrõl és a zenei üzletrõl szóló pletykák tömegét nem kívánja gyarapítani." Hátránya, hogy a kötet összefoglalásaként is olvasható Barenboim-szöveg (A németek, a zsidók és a zene) a felület kapirgálásánál nem megy tovább, igaz, olyan mélyen és tisztán gondolkodó elõdökkel hasonlítom össze, mint Scholem vagy Buber.
Végül egy találó gondolat Barenboimtól: "Nagy ellentmondás, hogy olyan korban élünk, amely nagyon kritikusnak tartja magát, de nem kívánja meg az egyéntõl, hogy ehhez meglegyen a felkészültsége."
Molnár Szabolcs
Európa Könyvkiadó, 2004, 207 oldal, fordította Szilágyi Mihály, 2500 Ft
