B. Gy.
Papp László Aréna, február 17.
JJJJJ
színház
Weöres Sándor Gilgames címû költõi opusa szolgál nyersanyagul a Katona József Színház ifjú színészei beszédtréningjének, melybõl színház született, remélhetõleg repertoárdarab. A Kamra ezúttal tágas térnek tûnik: lapos lépcsõsoron üldögélnek a színészek. Van, aki fura cserépdobot tart az ölében, más jókora papírdobozt püföl ritmusra. Valamennyien mintha civil ruhában lennének; itt a hang, a beszéd, a szöveg teremti az elõadást. A mozgások többnyire átkötések, olykor - például Gilgames és Enkidu összecsapásakor - a táncszerû mozdulatsor illusztrál, a zenét hozzá a többiek keltette beszédzene adja.
Van Gilgames, a "kétharmad rész isten, egyharmad rész ember", a halhatatlanság, az örök élet megszállottja, és van Enkidu, a vadember, akit "civilizál" a szerelem. Ezernyi hangon, suttogva, szótagokat törve, mássalhangzókat egymásra futtatva kel életre kettejük párbaja, a döntetlenre futtatott mérkõzés. Hangsorok, "emberi zörejek", Weöres feldarabolt sorai, szavai mutatják meg a két férfi szövetségét, barátságát is, majd Enkidu halála után Gilgames alászállását a földbe, "hogy testvérét újra lássa", hogy a "résen át" kifaggassa Enkidu árnyát a halálról.
Weöres Sándor 1937-ben írott Gilgamese a költõ szerint kísérlet a Gilgames-eposz magyar nyelven való megteremtésére. A Katona József Színház feldolgozása - a beszéd-tanár-színészkolléga Illés Györgyi vezetésével - kísérlet a Gilgames-történet egy rövidke epizódjának megérzékítésére, legfõképp a hang mint olyan segítségével. Hihetetlen, mire képes a társulat akkor is, ha kifejezési eszközeit redukálni kénytelen; hogyan válik a mesterség elsajátításához és karbantartásához szükséges gyakorlás játékká, a játék meg színházzá. Összhang és egymás-ra figyelés, pontosság, koncentrálás és hatás van: Elek Ferenc, Hajduk Károly, Keresztes Tamás, Kocsis Gergely, Mészáros Béla, Nagy Ervin, "nodi Eszter, Pelsõczy Réka, Rezes Judit, Szantner Anna és Tóth Anita színházból tart bemutató órát.
- ki -
Kamra, február 15.
JJJJJ
lemez
Jesu: Jesu Magyarországon talán keveseknek ismerõs a Godflesh neve, noha egy egész zenészgeneráció példaképe a brit banda, amely a nyolcvanas évek végén megújította az indusztriális rockot. A Jesu valójában a Godflesh reinkarnációja, egy új idõszámítás kezdete 2005-ben - nem egy újabb Godflesh-lemez a sorban, hanem egy saját lábon álló, precízen átgondolt terv megvalósulása. A hetvenhat percnyi kinyilatkoztatásban visszaszorul a Godflesh idõnként önismétlésbe fulladó gépiessége, konkrétsága, és átadja a helyét egy kiegyensúlyozottabb szerkesztési elvnek, ami ezúttal a minimalizmus felé fordul. Justin Broadrick lassan két évtizede járja körül ugyanazt a témát: a vallási szimbólumok provokatív felhasználásával átszõtt útkeresést az ipari társadalomban, pontosabban ennek a bonyolult metszetét. A Jesu hosszú, átlagosan tízperces téte-leinek magasztos érzésvilága sze-rencsére nem válik üres pátosszá: gondoskodnak errõl a csörlõszerû basszusok és a "beélesített" üveghangok. A technikai bravúrjaiért már annyiszor megcsodált Ted Parsons (korábban: Swans, Prong) dobjátéka is aláveti magát a nagy közös célnak és a dobgép társaságának: ide mindenféle díszítés szükségtelen. A dalszövegek továbbra is a zene monotonitásához illeszkednek, Justin számonként néhány sort ismételget. Egészen addig, amíg ez az egész hangmassza valószerûtlenül súlyos lassúságával és furcsa dallamaival mindent betemet maga körül.
- kisstibor -
Hydrahead Records, 2005
JJJJJ
koncert
Leonidas Kavakos és Charles Dutoit személyében két világsztár lépett fel a Budapesti Fesztiválzenekarral. Az elsõ számra (Berlioz: Római karnevál) nem le-hetett panasz: a gyönyörû angol-kürtszólóval nyitó, aztán pregnáns ritmikával kibontakozó és végül orgiasztikus hejehujába torkolló zene nagy mozgási energiával bontakozott ki Dutoit pontos pálcája alatt. Ám Csajkovszkij populáris Hegedûversenyében már korántsem mentek rendben a dolgok. A pódiumjelenségként roppant szimpatikus Kavakos hangja nem nevezhetõ túlzottan kiegyenlítettnek, a középsõ regiszterben szépen, már-már túl édesen szól, az üveghangjai is majdnem makulátlanok, ám az alsó lágéban meglehetõsen nyers a tónus. Nem sok mondanivalója volt a darabról, amely persze elsõsorban cirkuszi mutatvány, annak viszont pazar. De a második tételben elvártam volna némi finom költészetet, igaz, itt a zenekar is csõdöt mondott, Dutoit minden igyekezete ellenére a fafúvók elõtérbe léptek, és megint nem lehetett tudni, hogy miféle is az akusztika voltaképpen. Három Fesztiválzenekar-koncert után kezdem nem érteni ezt a termet. Stravinsky Petruskájának elõadásáról a fiatal Lukács tézise jutott eszembe: nincs nagyobb különbség, mint a "majdnem" és a "végigvitel" különbsége. A zenekar energiáit majdnem teljesen lekötötte a számolás, a rettegés a hibázástól. Színgazdag és temperamen-tumos, ám a szorongás miatt csak majdnem kirobbanó muzsikálás lett a végeredmény.
- csonta -
Nemzeti Hangversenyterem, február 20.
JJJJ
színház
A nõ szerepében A Szárnyak Színháza majd' húsz éve teszi a dolgát. Nagyjából ugyanazt, változatlanul. Az alapítók (Csetneki Gábor és Deák Varga Rita) "szárnyai" alatt felnõtt néhány, ma már sikeres ember, filmrendezõ, táncos, számítógép-programozó; lelkesítettek közönséget határvidékeken, külkerületekben, külhonban is. 1987 óta van mûsoron az Aisa címû mozgás-rítus beavatás produkciójuk Deák Varga Rita elõadásában, utaznak vele, itthon is jutnak fellépési lehetõséghez évente párszor, nagyon pénztelenek, de ez utóbbi, mintha erényévé válna, szerves része lenne a produkcióiknak. Aki szereti az úgynevezett szegény színházat, az tudja, mire gondolok. Nemcsak tánc, nemcsak színészet, nemcsak mozgásmûvészet, amit tesznek, de lélekvezetés, útmutatás is, minimális díszletek között, jelzésszerû jelmezekben, éppen szükséges menynyiségû, "rontott" szöveggel.
A nõ szerepében címû darab, amelyet ugyancsak Deák Varga Rita játszik egyedül, teljesen más karakterû produkció, mint a közismert Aisa, de ugyanúgy felfedezhetõ benne az egyént (ez esetben a nõt) nyomasztó társadalmi elvárások elleni lázadás, és hasonlóképp beavatásszerû, bár itt konkrétan a visszaemlékezés, a nõi önvizsgálat, a lehetséges szerepek sora a kiindulópont. Feltûnhet egy színésznõ a teljesen felejthetõ csalfa nõ szerepében, a sokat látott érett értelmiségi nõ szerepében, az elhagyott, középkorú, lestrapált vagy az érzékiséget, magabiztosságot sugárzó nõ szerepében. A groteszk dráma fõszereplõje egyiket sem juttatja eszünkbe, mégis minden lehetõség benne van. A Gelsomina-szerû lény a maga megtört tisztaságával, zárt világával, rigolyáival, félelmeivel nem az azonosulást ajánlja fel nézõinek, hanem az önmaguk felõl való elgondolkodást, a saját nõiségük - vagy ennek tükrében férfiasságuk - leglényegének megtalá-lását sürgeti. A nem kifejezetten kényelmes elõadás végére minden megszépül, a létra, a nõ, a béna kalap, a retikül és a közönség.
- sisso -
Mu Színház, február 19.
JJJJJ
lopás
Derrida-interjú a Kritikában A Kritika címû folyóirat tavaly decemberi számában Pogonyi Lajos faggatja Orbán Jolán irodalomtudóst a 2004 októ-berében elhunyt Jacques Derridáról. A professzor asszony nemzetközileg el-ismert kutatója a francia filozófus munkásságának (tanítványa és személyes jó barátja is volt, emellett egy remek Derrida-könyv szerzõje), ezért megszólaltatása teljességgel indokolt. A kérdezõ Pogonyi viszont való-di meglepetést okoz felkészültségével. Egy helyen például így sommázza Derrida filozófiáját - állító módban feltett kvázikérdésében: "Derrida nem hitt a szabályokban, tagadta a mûfajok létét. Derrida azt állította, hogy minden új szó egy kitaposatlan ösvény. Szerinte a jeleket éppen az a különbözés teszi jelekké, mely köztük és a jelölni hivatott dolgok között fennáll. Szerinte az irodalmi alkotásoknak nem lehet egyetlen, végsõ olvasatuk, és ezért nem kaphatunk sosem kielégítõ válaszokat az élet és a filozófia nagy kérdéseire. Szerinte minden meghatározás csak átmeneti, minden beszéd csak idézõ-jeles lehet."
Okos fiú ez a Lajos, de vajon honnan tud ilyeneket? Az élet eme nagy kérdésére, Derridát meghazudtoló módon, igenis létezik kielégítõ válasz - elegendõ csupán felütni a Magyar Narancs 2004. október 14-i számát, annak is a 36-37. oldalát. Itt Nincs igazság címmel egy Derrida-nekrológot olvashatunk a Narancs egyik munkatársának (Bugyinszki György) tollából, aki így jellemzi Derridát: "Nem hitt a szabályokban, tagadta a mûfajok létét." (Pogonyinak annyira megtetszett e mondat, hogy a következõ kérdésében még egyszer elsüti. Ez a húzás valószínûleg azt hivatott megmutatni, hogy a kér-dezõ érti is a saját szavait, hiszen két különbözõ szövegkörnyezetbe is képes beilleszteni ugyanazon állítását.) Majd néhány sorral lejjebb: "Minden új szó egy kitaposatlan ösvény - állította (É)" - mármint Derrida. Tovább haladva a Narancs szövegében ezt olvashatjuk: "Mert Derrida szerint a jeleket éppen az a különbözés teszi jelekké, mely köztük és a jelölni hivatott dolgok között fennáll." Ennek a mondatnak az átemelésekor már Pogonyi kreativitása is megmutatkozik, bizonyítván, hogy ismeri a függõ beszéd stilisztikai variánsait. A következõ Bugyinszki-féle sorral is lehetett munkája bõven, hisz változtatott a szórenden, kiiktatott egy többes számot, és még egy zárójelet is elhagyott - íme az eredeti szövegrészlet: "Ezért nem lehet az irodalmi alkotásoknak egyetlen, végsõ olvasata, és ezért nem kaphatunk sosem kielégítõ válaszokat az élet (és a filozófia) nagy kérdéseire." Pogonyi "kérdésének" zárómondatában szintén kiebrudalt két teljes szót a Narancs szövegébõl (amelyre persze sehol sem utal), de látván, hogy úgy nem stimmel valami, gigászi módon még egy "e" betût beleírt eredeti kontribúcióként. Az originális verzió így hangzott: "Derrida szerint viszont minden meghatározás csak átmeneti, minden beszéd csak idézõjeles lehet." Az idézõjel ez esetben leginkább hiányában létezik.
Miként arra a Narancs a késõbb részben lenyúlt cikkében rámutat, Derrida azt vallotta, hogy "a szerzõ nem ura saját szövegeinek, mert azok keletkezésük után a saját életüket kezdik élni". Innen nézve Pogonyi rendesen átélte Derridát - az kurvaélet.
A szerk.
Lopásból: JJJJJ
film
Hölgyválasz Elgondolták már, milyen lenne a Dirty dancing és a Szomszédok keresztezése? Ilyen. Richard Gere, arcában a legmodernebb izombénítókkal, nekilát kiteljesíteni énjét, oldalán a felejt-hetetlen Jennifer Lopezzel - szigorúan PC-alapokon.
Amerikában a film nemcsak mûvészeti ág, szórakoztatóipari termék, hanem a társadalmi kommunikáció eszköze. Idõrõl idõre felmond egy mítoszt, amit mindenki ismer, azzal a szándékkal, hogy a hagyományos amerikai értékeket továbbvigye, elfogadtassa a fiatalabb generációkkal, hogy újrafogalmazza a helyi középosztály öndefinícióját.
Gere éli hétköznapi életét, középboldogan, középunalmasan. Ám egyszer csak megérzi: valami nem mûködik. Feleségével már egy szót sem tud váltani, rohanó élet, blabla. Megcsapja a polgári unalom állott szaga, azonkívül a férfiklimax. Gere mindezt csak jelzi, mivel színészi játékra nem képes: hûséges kutya-tekintet, Harrison Ford-os mosoly, Fantomas-szerû arcjáték - ennyi. De feltûnik egy lekoszlott, izgalmas tánciskola a downtownban - már a helyszín is egzotikus, sok izgalmat ígér egy savanyú középosztálybelinek. Hát még az ablakban álló, melankolikusan nézõ Jennifer Lopez! A titokzatos díva lesz a végsõ csábítás: Gere táncolni tanul!
A tánc remek téma, könnyedén köthetõ hozzá minden szükséges tömegkulturális mitológiai mozzanat: szereplés, önmagunk leküzdése, munka, verejték, csüggedés, verseny, dicsõség, eltérés az átlagostól, szépség (ami persze kényes téma, egy Antal Imre-közvetítéssel tûzdelt szombathelyi táncfesztivál túlfestett arcokkal, rikító ruhákkal vaskos idézõjelek közé teszi az esztétikumot, de a mozgás alapvetõ-en szép) és persze az erotika. A kellõen megzabolázott, társadalmiasított szexualitás, ami még az ilyen Gere-félékbõl is kihozza az állatot. Vagy mégsem?
A Hölgyválaszt tehát elsõsorban kanonizáló oldaláról érdemes nézni. Az, hogy filmként pocsék, másodlagos.
Dercsényi Dávid
Forgalmazza az SPI