Sõt. Még elõbbrõl, ha lehet.
Startoljunk inkább a polgárháború végétõl, ami nemcsak a feketék felszabadításával járt, hanem azzal is, hogy a katonazenekarok fúvós hangszereihez könnyen hozzá lehetett jutni. Ehhez passzintsunk egy liberális-multikulturális várost, de legalábbis a legendás szórakoztatónegyedét, Storyville-t, továbbá az állandósuló karneváli felvonulásokat, minden lépésnyire egy fúvósegyüttessel. Azt hallani, akkoriban ott nagyon tudtak élni, és most ne csak arra gondoljanak, hogy a millió kupi. Hanem hogy a fúvósegyüttesekre anélkül ropták a népek, hogy rákérdeztek volna: menyegzõre vagy temetésre menetelnek éppen.
Volt már egy korszak, volt már egy banda, amelyik nagyon szívesen rugózott ezeken az emlékeken. A hetvenes évek közepén, amikor is a néhai Dirty Dozen Social and Pleasure Club nyomán létrejött a Dirty Dozen Brass Band. Ennek a társaságnak a dzsesszes-funkys tánczenéje majd kicsattant, annyi tudással és örömmel fújta a magáét, nem is nagyon akadt méltó követõje, csak egyetlen: a Rebirth Brass Band.
Nos, annak az alapítója volt a trombitás-énekes Kermit Ruffins, hogy végre a tárgyra térjünk. 't azonban a Dirty Dozené mellett egy másik csapás, a negyvenes-ötvenes évekbeli big bandek játékmódja is vonzotta, úgy a mókás Cab Calloway, mint a torokszorító Armstrong szvingje. Pontosabban: ez izgatta úgy istenigazán, ezért szállt ki a Rebirth Brass Bandbõl, s kanyarodott szólópályára.
Ahol nagyon megy neki. 1994 óta hét albummal jelentkezett, azokból állt össze ez a nyolcadik, hogy elmondhassuk: a (különben másféle válogatásokban utazó) Putumayo kiadó jó érzékkel szimatolta ki, hogy valami terjeng a levegõben a csávó körül. Nyúljon tradicionálisokhoz, nyúljon klasszikusokhoz vagy önmagához, baromi jóízûeket fúj, és a hangja is jó eséllyel pályázhatna egy Armstrong-hasonmásversenyen. Meg amúgy is. Az olyan klassz, amikor újra behálózhat egy ilyen régi vágású muzsika, és fel nem merül közben, hogy idõutaznánk, vagy hatvan évre hibernáltak volna.
Kermit Ruffins New Orleansa igazán az elemében van.
Most nálunk a kártya.
Hogy tudunk-e élni benne.
m. l. t.
Putumayo/IndieGo, 2005
