Különös mûsort állított össze Kocsis Zoltán a Nemzeti Filharmonikusok élén. Két népszerû szám (Dukas: A bûvészinas, Debussy: A tenger) közé két alig ismertet (Richard Strauss: Burleszk zongorára és zenekarra; Gabriel Fauré: Ballada zongorára és zenekarra) rakott a szendvicsbe. Töltelékként a francia zongorista, Michel Dalberto köszönte szépen, de vacakul érezte magát: már az elsõ akkordoknál látszott, hogy beteg, ha éppen akadt szabad keze, kétségbeesetten kapaszkodott a hangszerbe, miközben folyamatosan törölgette verejtékezõ homlokát. A szünetben a fürge újdondász megtudta, hogy a mûvész délután még negyvenfokos lázzal küszködött, és csak egy injekció hozta koncertképes állapotba. Dalberto hálás betegnek bizonyult, fantasztikusan zongorázott, kötésletépõ energiával, hihetetlen virtuozitással, gyakorlatilag hibátlanul. Strauss huszonegy évesen írt, meglehetõsen iránytalan, viszont hajmeresztõen nehéz magánszólammal megáldott darabjából elõvarázsolt minden színt, minden érzelmet, hangulatot. Dalberto zongorahangja fényes, a pattanásig hangolt hangszert mesés zengésre vezérelte hatalmas kezeivel, melyek különösen alkalmasak az oktávmenetek abszolválására, e téren valami egészen egyedülálló géppuskaropogást produkált. A szünet után játszott Fauré-darabban aztán bemutatta finom, de soha nem finomkodó, érzelmes, de nem gejl mûvészetét is; a ráadásként csodálatosan kikevert színekkel elõadott mûvel (Ravel: Ondine címû etûdje a Gaspard de la nuit ciklusból) meg gálánsnak is mutatkozott: aki ebben a fizikai állapotban ilyen nehéz darabot választ, az valóban udvarias. Summa: Dalberto mégiscsak egy "klavírhuszár" (J. S. Bach szava), tanulságos volt látni az egy hete fellépett Alfred Brendel után (lásd: Múzeumi alkalmazott, Magyar Narancs, 2005. február 10.). Brendel nagy mûvész, Dalberto "csak" egy pianista, igaz, annak lenyûgözõen tehetséges.
Kocsis Zoltán viszont már kamaszkorában több volt, mint puszta billentyûhajcsár, és újabban karmesterként is egyre jelentõsebb. Hogy minden kottafejet halálosan komolyan vesz, az Dukas pofás szalonzenének tartott mûvénél világlott ki élesen. A zene már-már démonikus lett, olykor elõrevetítette bizonyos bartóki hajszák árnyékát. A tenger pedig egészen magasrendû elõadásban hangzott el, a második részben (A hullámok játéka) kiderült, mennyire groteszk tud lenni ez a nagy impresszionista, a harmadikban pedig (A szél és a tenger párbeszéde) az, hogy ezek az elemek bizony fenyegetõek, mit több, néha gyilkosak. Ezzel a remek koncerttel búcsúztunk el egy idõre a tatarozásra váró Zeneakadémiától.
Beethoven-ciklus
A Valentin-napra nem sok utalt a Mûvészetek Palotájában gyülekezõ tömegben, viszont mindenki izgatottan várta, hogyan fognak szólni a klasszikus repertoár alapmûvei Fischer Iván vezényletével. Legutóbbi koncertjükön úgy éreztem, hogy a kisebb együttest mozgató Beethoven-mû (II. szimfónia) nem a legideálisabb akusztikai viszonyok közt hangzott el, és az elõadás is vérszegény volt kissé. Ám most Fischerék már a nyitó számban (I. szimfónia) eloszlatták a félelem felhõit. A terem hangzása csodálatosan szép és plasztikus, a pianók szinte haraphatóak, minden hang kereken és megmunkáltan érkezik a fülbe, ha mégsem, az sokkal jobban zavar, mint a Zeneakadémián - igen, itt nem lehet hibázni. De a rezesek kisebb megingásaitól eltekintve a Fesztiválzenekar csodálatos formában muzsikálta végig az estét. A második tétel vonósnégyesszerûen arányos és intim indítása, a harmadik tétel triójában a fafúvók és a vonóskar párbeszéde felejthetetlen volt. Jól hallatszott, Beethoven I. szimfóniája messze több mint zseniális zsenge, nagy stílusparódia is, mindenekelõtt Haydn fogásainak bámulatosan pimasz kiforgatása. A negyedik tétel beinduló és folyvást el-elakadó skálamenete a hegedûkön Fischer humorát dicsérte, aki a két belsõ tétel táncos, ugyanakkor scherzóba hajló hangulatát is mesteri iróniával formálta meg. Az V. szimfónia kezdete persze távol áll bármiféle iróniától, noha a démoni humor nem idegen tõle, mely már a kortársakat is tiszteletteljes borzadállyal töltötte el. Nagyszabású elõadást hallottunk, a bevezetõ, kopogós mottót Fischer szinte fermata nélkül dirigálta, így a két apró "sors"-motívum szinte egybefolyt, ám ez csak fokozta a darab zabolátlan romantikáját. A harmadik tétel pizzicatós szakaszában kiderült, milyen hihetetlen súlya van ebben a teremben a csendnek, a félelmetesen surranó-lopakodó zene észbontó fokozással rohant bele a zárótétel apoteózisába. Fischer a negyedik tétel diadalmas fanfárját intonáló harsonákat (valamint a kontrafagottot és pikolót) felrakta a második emeletre, és ez mindaddig jó húzásnak tetszett, míg a rezek a fõdallamot játszották. Ám amikor õk is beleolvadtak a nagy egészbe, akkor töltelék akkordjaik bántóan elõtérbe kerültek, a hangzási arányok egészségtelenül megbomlottak; ráadásul az emeleti fúvósok és a lenti zenészek között néha megszûnt a kommunikáció: a zenekar szétcsúszott. Egyszóval a frappáns ültetési ötlet végeredményben rosszul sült el, nagy kár, hiszen megakadályozta egy igazán jelentõs interpretáció megszületését.
A szünet után játszott III. ("Eroica") szimfónia a karmesteri elemzés diadalát hozta. Különösen a negyedik tétel variációiban látszott a munka, itt minden egyes szólam, minden egyes apró hangszerelési ötlet, minden nüansz, az aggasztóan zseniális beethoveni képzelõerõ minden mozzanata megszólalt. Az egész elõadásból talán csak a hõsies jelleg, a fausti elánnal küzdõ és végül diadalmaskodó világszellem hiányzott. Ám egészében nagyszerû hangverseny volt: Beethoven aranyhintóján behajtottunk az új koncertterembe.
Csont András
Zeneakadémia, február 10.; Nemzeti Hangversenyterem, február 14.
