Nézni elõször is ott a díszlet: El Kazovszkij a játéktér egyik csücskét kiugratta a nézõtérre, és onnan sugarasan táblákkal fedte a színpadot, hátrafelé alaposan megemelve. A táblák színe felvonásról felvonásra változik, fehér, zöld és piros; a táblák száma pedig felvonásról felvonásra fogy, a végén majdnem teljes egészében "kilátszik" a színpad. Lufik odafönt, nagy "cseresznyék". Bútor szinte semmi - ami van, abból is hiányzik egy dimenzió. Akárcsak a lakókból.
Bánki Róza jelmeztervezõ a szereplõk - fõleg a nõk - ruháinak színét váltja ugyanígy, mígnem a végére mindenki feketét visel. Valló Péter szokása szerint ügyel a részletek összetartására meg gazdagságára is; nincs ez másképp az alakításokkal sem. Ki-ki mélyre ásott a saját figurájában; hogy ez a mély mennyire mély - nos, ez határozza meg az alakítások minõségét.
Valló a szereplõk közös nevezõjét - így látszik - az érdeklõdés hiányában találta meg: soha ennyi magában lézengõ alakÉ A testvérek - Ranyevszkaja és Gajev - mintha idegenek lennének; nemhogy szeretetnek, de még holmi nosztalgikus összefonódásnak sincs nyoma. Gajev - Bálint András hosszú ideje legjobb alakítása - önzõ és felületes hólyag, aki teljesen belesüppedt saját manírjaiba: a szónoklásba, a cukorkaevésbe és a biliárdszlogenekbe; de ez is mind szenvedélytelen, üres fecsegés, tevés-vevés. Cseresznyéskert? Semmi nem érdekli kevésbé.
Épp így a hiány, valaminek (a lényegnek, a súlynak) a nemléte jellemzi Ranyevszkaja lányát, Ányát és Trofimovot, külön és együtt. Valló kemény velük, a nevetségességig: szép kis új nemzedék, mit mondjunk. Kovalik Ágnes színtelenül, Mészáros Tamás ironikusan domborítja a szánalmas könnyûséget. Sarlotta Ivanovna, a magányos mutatványosnõ szerepében Martin Márta elsõ jelenete remek - a magány tragikus-melankolikus dimenzióit mutató zárt monológ -, aztán elsápad a figura és az alakítás. Szimeonov-Piscsik elsõsorban arra való, hogy a fecsegõ közönyt mutassa: Szombathy Gyula kidolgozott alakításában az a pillanat a legjobb, amely ennek épp az ellenpontja, amikor a pénzét keresi halálra váltan.
Két figura tûnik ki azzal, hogy szenved ettõl a totális önzéstõl: Varja és Lopahin. Varja kevésbé; õ mintha beleszáradt volna örökös mellõzöttségébe, szeretetgesztusai inkább motorikusak. Wéber Kata játékában a vágyakozás a legerõsebb, kifejezõ némajátékkal kíséri Lopahin minden megszólalását, remélve, hogy lesz tán egyetlen olyan is, amely örökre megszabadítja õt ettõl az "álcsaládtól". Schneider Zoltán lassan fölfutó Lopahinja is jó; kapaszkodása énjének legkifejezõbb tárgyába, a vastag bukszába s az ezt kísérõ folyamatos értetlenség ("hogyan is lett mindez így") igen erõs sorvezetõje alakításának. Akárcsak a Ranyevszkaja iránti reflektálatlan szerelem, amely a cseresznyéskert megszerzésében teljesedik ki, no meg abban, hogy az asszony kimondott parancsa (vegye feleségül Varját) és ki nem mondott parancsa (ne vegye feleségül, csak õt szeresse) közül ez utóbbinak engedelmeskedik.
Az elõadás legszebb jelenete talán Varja és Lopahin meghiúsult összeborulása; a megindult és elakadt szavak és mozdulatok kitartott balettje. De erõs és szép jelenet sok van még - ilyen az is, amikor Lopahin, az újdonsült tulajdonos Ranyevszkaja ölébe kuporodik, vagy ahogy kaszabolja a lufikat és a hely szellemét -, mindazonáltal az elõadásból egyre jobban hiányzik valami. Talán az, hogy a számtalan erõs hiány, redukció és fosztóképzõ összerendezõdjék valamiben vagy valakiben.
Lehetne ilyen Ranyevszkaja - Kováts Adél tehetségébõl biztosan futná rá -, ez a könnyelmû és végtelenül önzõ asszony, aki amúgy egyik meghatározó tulajdonságával sincsen jóban. De Ranyevszkaja alakja pasztell, kevéssé középpont, jelenetei hullámzóak. A múlttal, a házzal, a kerttel, a többiekkel szemben nemcsak közömbös, hanem erõtlenül, mintegy mellékesen az. Ebbõl viszont képtelen kinõni egy jelentékeny, nagy formátumú asszony. Nem hiszem, hogy pusztán elhibázott színészi visszafogottságról lenne szó, a rendezõ is felelõs azért, hogy így alakult.
Megengedem: egyelõre. Az elõadás oly egyenletesen, nagy kiugrások és nagy esések nélkül halad elõre, hogy elõfordulhat: még nem találta meg saját íveit, középpontját. Lehet várni kicsit a megnézéssel: mindenki jól jár.
Nagy kár még, hogy Firsz, ez a minden Cseresznyéskertek emblematikus zárványa, a két lábon járó családtörténet - és nem mellékesen az egyik legjobb idõs színészszerep - vesztesége ennek az elõadásnak, és aligha Miklósy György hibájából. Valló kitalálta neki ezt az "igazi" motyogást, a szó szoros értelmében vett érthetet-lenséget, ami igen rossz színpadi eszköz. Jasa rosszul indul, de javít; Csányi Sándor kezdetben ficsúrparódiára vett alakítása késõbb elmélyül és baljós üzenettel gazdagodik: ezeké a talpnyaló, kikent-kifent, érzéketlen, vacak alakoké a jövõ.
Csáki Judit
Radnóti Színház, 2005. január 23.
Nézni elõször is ott a díszlet: El Kazovszkij a játéktér egyik csücskét kiugratta a nézõtérre, és onnan sugarasan táblákkal fedte a színpadot, hátrafelé alaposan megemelve. A táblák színe felvonásról felvonásra változik, fehér, zöld és piros; a táblák száma pedig felvonásról felvonásra fogy, a végén majdnem teljes egészében "kilátszik" a színpad. Lufik odafönt, nagy "cseresznyék". Bútor szinte semmi - ami van, abból is hiányzik egy dimenzió. Akárcsak a lakókból.
Bánki Róza jelmeztervezõ a szereplõk - fõleg a nõk - ruháinak színét váltja ugyanígy, mígnem a végére mindenki feketét visel. Valló Péter szokása szerint ügyel a részletek összetartására meg gazdagságára is; nincs ez másképp az alakításokkal sem. Ki-ki mélyre ásott a saját figurájában; hogy ez a mély mennyire mély - nos, ez határozza meg az alakítások minõségét.
Valló a szereplõk közös nevezõjét - így látszik - az érdeklõdés hiányában találta meg: soha ennyi magában lézengõ alakÉ A testvérek - Ranyevszkaja és Gajev - mintha idegenek lennének; nemhogy szeretetnek, de még holmi nosztalgikus összefonódásnak sincs nyoma. Gajev - Bálint András hosszú ideje legjobb alakítása - önzõ és felületes hólyag, aki teljesen belesüppedt saját manírjaiba: a szónoklásba, a cukorkaevésbe és a biliárdszlogenekbe; de ez is mind szenvedélytelen, üres fecsegés, tevés-vevés. Cseresznyéskert? Semmi nem érdekli kevésbé.
Épp így a hiány, valaminek (a lényegnek, a súlynak) a nemléte jellemzi Ranyevszkaja lányát, Ányát és Trofimovot, külön és együtt. Valló kemény velük, a nevetségességig: szép kis új nemzedék, mit mondjunk. Kovalik Ágnes színtelenül, Mészáros Tamás ironikusan domborítja a szánalmas könnyûséget. Sarlotta Ivanovna, a magányos mutatványosnõ szerepében Martin Márta elsõ jelenete remek - a magány tragikus-melankolikus dimenzióit mutató zárt monológ -, aztán elsápad a figura és az alakítás. Szimeonov-Piscsik elsõsorban arra való, hogy a fecsegõ közönyt mutassa: Szombathy Gyula kidolgozott alakításában az a pillanat a legjobb, amely ennek épp az ellenpontja, amikor a pénzét keresi halálra váltan.
Két figura tûnik ki azzal, hogy szenved ettõl a totális önzéstõl: Varja és Lopahin. Varja kevésbé; õ mintha beleszáradt volna örökös mellõzöttségébe, szeretetgesztusai inkább motorikusak. Wéber Kata játékában a vágyakozás a legerõsebb, kifejezõ némajátékkal kíséri Lopahin minden megszólalását, remélve, hogy lesz tán egyetlen olyan is, amely örökre megszabadítja õt ettõl az "álcsaládtól". Schneider Zoltán lassan fölfutó Lopahinja is jó; kapaszkodása énjének legkifejezõbb tárgyába, a vastag bukszába s az ezt kísérõ folyamatos értetlenség ("hogyan is lett mindez így") igen erõs sorvezetõje alakításának. Akárcsak a Ranyevszkaja iránti reflektálatlan szerelem, amely a cseresznyéskert megszerzésében teljesedik ki, no meg abban, hogy az asszony kimondott parancsa (vegye feleségül Varját) és ki nem mondott parancsa (ne vegye feleségül, csak õt szeresse) közül ez utóbbinak engedelmeskedik.
Az elõadás legszebb jelenete talán Varja és Lopahin meghiúsult összeborulása; a megindult és elakadt szavak és mozdulatok kitartott balettje. De erõs és szép jelenet sok van még - ilyen az is, amikor Lopahin, az újdonsült tulajdonos Ranyevszkaja ölébe kuporodik, vagy ahogy kaszabolja a lufikat és a hely szellemét -, mindazonáltal az elõadásból egyre jobban hiányzik valami. Talán az, hogy a számtalan erõs hiány, redukció és fosztóképzõ összerendezõdjék valamiben vagy valakiben.
Lehetne ilyen Ranyevszkaja - Kováts Adél tehetségébõl biztosan futná rá -, ez a könnyelmû és végtelenül önzõ asszony, aki amúgy egyik meghatározó tulajdonságával sincsen jóban. De Ranyevszkaja alakja pasztell, kevéssé középpont, jelenetei hullámzóak. A múlttal, a házzal, a kerttel, a többiekkel szemben nemcsak közömbös, hanem erõtlenül, mintegy mellékesen az. Ebbõl viszont képtelen kinõni egy jelentékeny, nagy formátumú asszony. Nem hiszem, hogy pusztán elhibázott színészi visszafogottságról lenne szó, a rendezõ is felelõs azért, hogy így alakult.
Megengedem: egyelõre. Az elõadás oly egyenletesen, nagy kiugrások és nagy esések nélkül halad elõre, hogy elõfordulhat: még nem találta meg saját íveit, középpontját. Lehet várni kicsit a megnézéssel: mindenki jól jár.
Nagy kár még, hogy Firsz, ez a minden Cseresznyéskertek emblematikus zárványa, a két lábon járó családtörténet - és nem mellékesen az egyik legjobb idõs színészszerep - vesztesége ennek az elõadásnak, és aligha Miklósy György hibájából. Valló kitalálta neki ezt az "igazi" motyogást, a szó szoros értelmében vett érthetet-lenséget, ami igen rossz színpadi eszköz. Jasa rosszul indul, de javít; Csányi Sándor kezdetben ficsúrparódiára vett alakítása késõbb elmélyül és baljós üzenettel gazdagodik: ezeké a talpnyaló, kikent-kifent, érzéketlen, vacak alakoké a jövõ.
Csáki Judit
Radnóti Színház, 2005. január 23.
