A terem közepén elhelyezett széksorokból ülve a látogató megtekinthetné õket szimultán, de hát miért nézzen egyszerre öt filmet, inkább áthúzódik a jobb oldalra. Ott további két képernyõ néz egymással szembe, méretük a többi öttel egyezõ. Teremõr lép mellé a sötétben, barátságosan elmagyarázza, hogy kérem, itt ön tetszése szerint a monitorra varázsolhatja a komputerbõl, majd megállíthatja és újraindíthatja a felinstallált József Attila-dokumentumokat. Például a költõ könyvtárát. Nem, a könyvek nem olvashatók, csak a címük. Vagy elolvashatja szépséges nagyításban a költõ összes versét. Vagy megnézheti az öt videofilmet. A látogató eltölt nagyjából tíz percet a költõ gyerekkorával, tízet az abbáziai nyaraltatással, tízet a költõ múzsáival, tízet az írótársaival,
tízet a verseivel,
végül osztott képmezõben láthatja mind az ötöt egy hatodik videoalkotáson. Mindegyik film az Eszmélet címet viseli, mindegyik vonatfüttyel indul, sejtetvén a kezdetben a véget, de ha ez kevés lenne, a mindenütt-egy mottó tudatja velünk, hogy a költõ "a jövendõ emberei közül" csöppent az akkori jelenbe, és az ilyenek sorsa sejthetõen a biztos pusztulás. A kisfilm idõtartamú videók (alkotóik nevét jótékony homály fedi) a kép nyelvén tolmácsolják a költõ életének forgószínpadát, fotórészletek váltogatják egymást kéziratrészletekkel, idõnként korabeli mozgóképek is feltûnnek a látogató szeme elõtt, például delegáció rohan át a Siesta szanatóriumon. Összekötõ szöveg nincs, a képeket Bartók zaklatottan fájdalmas, helyenként dobhártyaszaggató zenéje, drámaian kemény billentései kísérik a túl hangosra állított fülhallgatóból. Bartók elmondja mindazt, amit az alkotó nem kíván a szánkba rágni. Amit amúgy is tudunk, úgymond. Decensen mûvészi megoldás, állapítja meg a látogató, noha például a J. A. szerelmeirõl készített összeállítás közben nem biztos, hogy rájön: az a gyönyörû tizenéves lány, akinek arca egy bõrfoteles polgári enteriõrbõl úszik elé a képernyõn, történetesen a makói gimnáziumigazgató leánykája, és az sem biztos, hogy a Gyermekké tettél címzettjének kicsit mackós nõarcában felismeri az imádva gyûlölt pszichoanalitikust. Ha nem ismeri fel, magára vessen. Mert az alkotó a gyengébb felfogású látogatóra is gondolt, amikor az egyértelmûen tragikus zene mellett az emlékezés-feledés-elmúlás fogalmi hármasát idézõ mélabús vízfelületeket úsztatott a képek alá, Tiszát, Dunát, Marost; hol víz cseperészik a folyóba, hol meg hullámzik a víztükör, fodrok és gyûrûk futnak át és szerte, vagy csillámlik a fény (miközben "az a szép régi asszony a fényben elmegy"). És telihold úszik a felhõk mögött. Errõl a népszerûnél is olcsóbb mûvészi eszközrõl a látogatónak eszébe jut az ötvenes évek Jancsó Miklósa, aki ugyancsak vonatfüstszusszanásokkal, felhõ mögött vonuló holdakkal operálva készített keményen szocreál képkölteményt a Külvárosi éj versvilágáról. A kiállítás alkotói azonban odáig nem merészkedtek, hogy az éjben röpcédulákkal iramló elvtársat, netán fülelõ macskát is megjelenítsenek videóikon.
Ugyanakkor ami technikailag kézenfekvõ - az osztott képernyõ segítségével összevetni J. A. fotó-arcait, azok részleteit, a kézírás, a szignó változását, egy-egy alkönyvtárban kitérni a múzsák és a kollégák (barátok-ellenségek) életútjára, szemelvények bemutatásával eligazítani az egyszeri látogatót a népies-urbánus vagy a kommunista-szociáldemokrata skizma hazai útvesztõiben, ugyanazt a verset többféle elõadásban tálalni -, eszébe sem jutott az alkotóknak. Igaz, ez nem is lett volna "mûvészet", csak kreatív szolgáltatás.
De kinek szól ez az egész? Ki akar múzeumba menni azért, hogy szótlan demókat nézegessen a sötétben, nagy képernyõn J. A.-összest olvasson, vagy verset hallgasson fülhallgatóból? Hiszen ezt
az egész hóbelevancot
föl lehetne tenni a netre is, rá lehetne keresni és kész. Ismeretet nem kap a látogató, csak fölvezetést ahhoz, ami se kiállítva, se bemutatva. Mindezt magazin-modorban. Íme, a nagy költõ, a szegény, a rövid életû. Vegyétek, egyétek: emitt egy kicsit narancsosabb, amott citromszínû képárnyalatban. Milyen nyüzsgõ világ volt az is, nem? Ni, milyen meseszép, rózsás tapéta! Hát ezek között a falak között mozgott '! És nem úgy ül-e hordozható Remington írógépénél, akár egy írófejedelem? És tényleg: ott van a nagy Kosztolányi, a nagy Móricz, a nagy Illyés, a nagy Tamási, a nagy Bartók, a nagy Thomas Mann társaságában! Fönt van ' is a Parnasszuson! És mi, alkotók-látogatók együtt bámuljuk az ' gyönyörûségesen nehéz életét, nézzük báván, mert arra mi, alkotók nem irányítjuk a ti, látogatók figyelmét, hogy ' mitõl is éhezte-nyomorogta ezt végig (ki nem tudja?), vagy hogy nemcsak viccbõl gondolta... dönteni a tõkét stb.; mindezt nem rágjuk a fületekbe, hiszen ez közhely, és mi az idén nem a közhelyeket, hanem a Nagy Embert ünnepeljük, ugyebár. Mi, alkotók nem a problémára tereljük a figyelmet, hiszen van probléma elég, oldják meg a szaktudósok, ha tudják! Mi Évet nyitunk, jubileumot, csak nem fogunk ünneprontani!
Halasi Zoltán
Petõfi Irodalmi Múzeum; megtekinthetõ 2005. február 27-ig
