"A végén mindenki rosszul érzi magát" (Örkény Antal és Sík Endre szociológusok az állampolgársági népszavazásról)

  • Bugyinszki György
  • 2004. november 18.

Belpol

A kettõs állampolgárságról szóló népszavazás körüli viták abban látszanak kicsúcsosodni, hogy pozitív döntés esetén vajon megindulnak-e jelentõs tömegek az anyaország felé, és ha igen, akkor ennek milyen gazdasági és politikai hatásai lehetnek. Sík Endre a határon túli magyarság migrációs hajlandóságát és itteni munkavállalási szokásait, Örkény Antal pedig a magyarok nemzettudatát kutatja hosszú ideje.

Örkény Antal és Sík Endre szociológusok az állampolgársági népszavazásról

Magyar Narancs: Létezik-e olyan tudományos módszer, amely segítségével belõhetõ a várható áttelepülések mértéke?

Sík Endre: A "mennyien jönnek?" kérdése nem most merül fel elõször, ennek komoly hagyományai vannak. Már a 90-es években is azzal riogatták magukat a keleti blokk országai, hogy a határok könnyebb átjárhatóságával nagy tömegek fognak megmozdulni. A kedvezménytörvény idején is sokan arról beszéltek, hogy kelet felõl a határon túli magyarok, románok és cigányok tömeges bevándorlása várható. Tudományos vizsgálatok is készültek, ezekben mi is részt vettünk, és felmértük, hogy menynyien akarnának jönni - ehhez képest végül nem jött senki. Mi persze mindig tudtuk, hogy a migrációs potenciál mérése csak a kínálati oldalt térképezi fel, egy valamirevaló migrációs elmélet viszont a keresletre is figyel, hisz az az egész folyamat fõ szabályozója. A befogadói oldalon figyelembe kell venni például, hogy az ország hogyan ellenõrzi határait és miként ösztönzi a munkahelyeket a bevándorlók foglalkoztatására, valamint hogy mennyire képes felszámolni a különbözõ jogtalan alkalmazási formákat. Az itt dolgozó határon túliak zöme ugyanis illegális munkavállaló. A hajlandóságot tehát felmértük, de az, hogy végül nem jöttek, nem róható fel a kutatás hibájául. Miért is jöttek volna? A kedvezménytörvény eleve úgy volt kitalálva, hogy munkaerõ-piaci hatásai ne legyenek, ráadásul egyik politikai párt sem bátorította az áttelepülést. A mai helyzetrõl több okból sem mondható, hogy az a 800 ezer határon túli, aki magyariga-zolvánnyal rendelkezik, potenciális bevándorló lenne. Jó részük való-színûleg csak keresztülmenne Magyarországon. Ehhez képest egyszerre hallunk olyan félelmeket, hogy csökken majd a kinti magyarság, illetve hogy itthon hirtelen felduzzad a munkaerõ-állomány, ami feszültséget okoz, a hazai demográfiai helyzet viszont emiatt javulni fog. Holott ez a kettõ nem így függ össze. Megeshet, hogy elvándorolnak a határon túli magyarok a jelenlegi lakhelyükrõl, de a magyar munkaerõpiacon nem jelennek meg. Az eddig tulajdonképpen egyfajta oktatási voucherként szolgáló magyarigazolvány mesterséges felértékelésével viszont könnyen bekövetkezhet mindaz, ami minden mesterségesen felértékelt igazolvánnyal történni szokott. Elsõsorban, hogy hamisítani kezdik, úgy, mint a nagy címletû dollárt. Másodszor: nõni fog a korrupció. Ma Magyarországon senkinek sincs fogalma arról, hogyan zajlik a magyarigazolványok megszerzése és szétosztása. De akárhogyan is folyik mindez jelenleg, egy "igen" döntés után másként lesz. Az identitás ráadásul változékony és változtatható, vagyis ha ily mértékben megnõnek az egyikkel járó elõnyök, akkor sok bizonytalan identitású egyén hirtelen fölfedezheti a magyart magában. Így statisztikailag megnõhet a magyarság aránya például Erdélyben, de õk már biztosan nem Magyarországra, hanem inkább Párizsba vagy Olaszországba mennek. Vajon akik magyarság-alapon érvelnek a kettõs állampolgárság megadása mellett, gondolnak-e arra, hogy akár a határon túli cigányság is tömegesen ráébredhet saját magyarságára, és hogy erre miként reagálna a cigányellenes magyar érzelem?

MN: Az Örkény Antal készítette nemzetiidentitás-kutatás egyik megállapítása jut errõl eszembe. E szerint az erdélyi magyarok azért is vallják magukat magyarnak, mert Erdélyben a magyarok társadalmi státusa magasabb, mint a románoké - tehát megéri nem asszimilálódni, és magyar családba házasodni.

Örkény Antal: Az erdélyi magyarok folyamatosan "köztes" etnikai csoportként definiálják önmagukat. Magyarországtól is távolságot tartanak, és attól az országtól is, amelyhez tartoznak. Amikor azt kérdezzük, hogy a nem önszántukból határon kívülre került magyarok hogyan élvezhetnének más státust, mint az itt élõk, akkor tudnunk kell, hogy ma már nem azokról az emberekrõl beszélünk, akik személyesen megélték ezt a tragédiát - mert ez kétségtelenül tragédia volt. Ma a gyerekeik és unokáik élnek már ott, vagyis a leszármazottak helyzetérõl beszélünk. Mélyen egyetértek az Endre által vázoltakkal, de a történetnek van egy másik aspektusa is. A politikai diskurzus most a migrációról folyik, mert abból lehet politikai tõkét kovácsolni pró és kontra, miközben a népszavazás körüli kérdések alapvetõen politikai természetûek. Nevezetesen arról a korántsem szimbolikus kérdésrõl döntünk, hogy a magyar politikai közösséget milyen elvek mentén szervezzük. A kérdés egyszerûen átfogalmazható: ki lehet a magyar politikai közösség tagja? Az állampolgárság ugyanis egy politikai közösséghez tartozást definiál. Ha ez így van, akkor viszont ez egy súlyosan alkotmányos kérdés - hisz az igen szavazatok többsége esetén kiterjesztenénk a politikai közösség határait egy bizonyos, ebben az esetben etnikai szempont szerint. Ezután tehát mindenki, aki etnikai alapon a magyarsághoz tartozik, része lehetne a magyar politikai közösségnek is. Migrációs szempontból ez szerintem súlyosan diszkriminatív, hiszen azt üzeni, hogy a magyar politikai közösséghez etnikai alapon be lehet csatlakozni, más módon viszont - mondjuk munkaerõhiány miatt - még akkor sem, ha egyébként szükség volna rá. Kérdés, hogy az emberek a mostani népszavazáskor végiggondolják-e azt a kérdést, hogy kiket és milyen alapon engednének be a magyar politikai közösségbe. Egy 2003-as nemzetiidentitás-vizsgálatban megnéztük, hogy Magyarországon kiket és milyen alapon tartanak magyarnak az emberek. Kiderült, hogy a nemzetközi trendekhez hasonlóan 76 százalék mondja azt, hogy az a magyar, aki magyar állampolgár, 70 százalék tartja fontosnak azt, hogy itt is szülessen az illetõ és 75 százalék szerint itt is kell élnie. Mindez az állampolgárság klasszikus, politikai és területi elven való felfogását tükrözi. Ugyanakkor 74 százalék a leszármazást is lényeges szempontnak tartja, szemben a világátlag 52 százalékával. Ez egy kettõsségre utal; egyrészt ugyanúgy gondolkodik a többség, mint bárhol másutt a világon, és ebbe szüremlik be az etnikai nézõpont - de nem a többi kritérium ellenében. Az idegengyûlölettel kapcsolatos vizsgálatok számtalanszor bizonyították továbbá, hogy a magyarok a bevándorlás kérdésében "hozzák a formájukat". Arra az egyszerû kérdésre például, hogy "egyetért-e azzal, hogy a legális bevándorlókat is ugyanolyan jogok illessék meg, mint a magyar állampolgárokat?", csupán 29 százalék válaszolt igennel 2003-ban, szemben a világátlag 42 százalékával. Ez egy bezárkózó stratégia, a közhangulat tehát ennek a zárt politikai közösségnek a fenntartását kívánja. Ezt lehet szeretni vagy nem, de ettõl még tény. És most ezt a közösséget egy olyan kérdéssel bombázzák meg, amely eredményeként a politikai közösséget etnikai alapon kiterjeszthetik. Ez a munkaerõpiac mellett a szociális és az iskolarendszerre, sõt még a születési statisztikákra is hatással lesz, megváltoztathatja a társadalmi viszonyokat és módosíthatja az ország politikai tagoltságát. Aki azt mondja, hogy nem lesz ilyen hatása, az különbséget akar tenni állampolgár és állampolgár között. Pedig szerintem ez így nem megy. Aki állampolgár, az mindenre jogosult, ami ezzel jár, ideértve a választójogot is. De hogy is van ez? Megállapodtunk a játékszabályokban a rendszerváltáskor, és a politikai közösség tagjai felosztották egymás között az autoritást - és most ezt kiterjesztenénk olyanokra, akik nem itt élnek? Ebbõl az következik, hogy lassan az RMDSZ is elindulhat a magyar választásokon. Ha a kettõs állampolgárságra igent mondunk, akkor ez egy logikus következmény.

SE: A politikai közösség valóban félti azt, amit megtermelt: ezt jóléti sovinizmusnak szokás nevezni. Akik rákényszerítik, hogy osztozzon meg velük az általa megtermelt javakon, azokat nem szereti. Ez - tetszik vagy sem - egy jól leírható jellemzõje a magyar társadalomnak. Ezt az attitûdöt akarják most hirtelen megerõszakolni ezzel a kérdésfeltevéssel. Ebbõl csak az jöhet ki, hogy a végén mindenki rosszul fogja érezni magát, sõt, ez részben már meg is történt. Én azért beszéltem csak a 800 ezer magyarigazolványról, mert már ebben is tetten érhetõ, hogy ez az egész nincsen végiggondolva. Már maga a 800 ezres szám sem egy végleges, befejezett tény, hisz magyarigazolványt ezután is lehet majd kérni, és ki tudja, hányan kérik majd meg, éppen a kettõs állampolgárság miatt. Hisz minden becslési eljárásnak az az alfája és ómegája, hogy csak akkor lehet egy számot a jövõre kivetíteni, ha nem változik semmi, vagy ha tudjuk, hogy mi és hogyan változik. Itt pedig nagy változás történhet, és nem tudjuk, milyen hatásokkal jár.

ÖA: Arról nem is beszélve, hogy az uniós csatlakozás egyik feltétele éppen az volt: olyan konszolidált, jóléti állam legyünk, amelynek nagy a megtartóképessége. Garantáljuk, hogy a migrációs rémhírek ellenére a magyarok nem fognak tömegesen más országokba költözni. Ha a jelenlegi politikai közösségbe beemelünk egy olyan csoportot, amely - nyilván nem véletlenül - még nem tagja az uniónak, akkor azt is számításba kell venni, hogy a határon túliak ezzel egy másik, az uniós közösség részévé is válnak egyben. Ez pedig jelenleg még meg nem jósolható folyamatokat indíthat be, mint például a menekülthullám, csak éppen tovább, Nyugatra. A kettõs állampolgárság támogatóinak éppen azért nem érdekük a politikai közösséget érintõ kérdésként tematizálni ezt az ügyet, mert akkor az unió felé is el kellene számolniuk a magatartásukkal.

SE: Én inkább abban látom a problémát, hogy egy olyan csoportról beszélünk, amelynek nem ismerjük a nagyságát. De úgy látom, ez radikálisan nõni fog - éppen az intézkedés hatására. Erre van példa: a 90-es évek elején az oroszországi népszámláláskor a németek és a zsidók számának jelentõs növekedését tapasztalták. A történelemben elõször ugyanis akkor érte meg ott ezekhez a csoportokhoz tartozni. Ez a lépés egyszersmind a munkaerõ szabad áramlását késleltetõ derogáció megszüntetését is a lehetõ legtávolabbi idõpontra tolhatja.

MN: A kormánypártok egyértelmûen nemet mondanak a kettõs állampolgárságra, az ellenzék pedig minden alkalommal nyilvánvalóvá teszi: a nagy ellátórendszerek kapacitásának kérdése sehogyan sem függ össze ezzel a népszavazással, és a szavazati joggal is csak a baloldal riogat. Elvben tehát elképzelhetõ, hogy az igenek gyõzelme esetén nem nõnek az ország gazdasági terhei, és a politikai közösség kiterjesztése sem valósul meg. Az egész pusztán szimbolikus tett marad.

ÖA: Ezt hívom én politikai cinizmusnak, hisz az állampolgárságnak mégiscsak van egy alkotmányos tartalma, amivel nem lehet játszani, nem lehet értelmezgetni a politikai erõviszonyok állása szerint.

SE: Ha a szabályozás továbbra is azt mondja majd ki, hogy az állampolgárság és az itteni lakóhely egyszerre biztosít csak szavazati jogot, akkor a kérdés meg van oldva. Leszámítva persze azt az apróságot, hogy egy év múlva jöhet egy parlamenti kezdeményezés, hogy az állandó magyarországi lakhellyel nem rendelkezõk is szavazhassanak.

ÖA: A szavazati jog lakóhelyhez kapcsolása már önmagában is problémás dolog. Egyre több olyan magyar állampolgár van, a számuk több tíz ezerre tehetõ, akiknek Magyarországon van a lakóhelyük, de nem itt élnek, hanem a világ különbözõ pontjain. 'k jogosan kapnak szavazati jogot, szemben azzal a - mondjuk Erdélyben élõ - magyar állampolgárral, aki szintúgy nem itt él, és bejelentett lakása sincsen? Hisz mindkettõ állampolgár, és egyik sem él itt. Szerintem a politikai participáció az állampolgárság függvénye, és nem a lakóhelyé. Ez most sem így van, de ez ettõl még alapvetõ kérdés. Az, hogy a politikai elit jelenleg a legolcsóbb megoldást keresi, az maga a cinizmus, ráadásul kilúgozhatja azt a rendszerváltozással megszerzett jogunkat is, amely szerint az állampolgárság végre egy politikai értelemben vett részvételt jelent a közös dolgaink intézésében.

MN: Lehetséges-e, hogy a jobboldal csak azért, hogy lépcsõzetesen választójogot adjon a határon túliaknak, elsõ körben akár még azok számára is hozzáférhetõvé tenné a jóléti juttatásokat, akik nem Magyarországon adóznak?

SE: Nehéz érveket találni ennek az ellenkezõjére. Azt is sanda dolog hangsúlyozni, hogy a lényegi kérdések majd úgyis csak a népszavazást követõ érdemi szabályozás során dõlnek el. Vagyis lesznek elsõ- és másodrendû állampolgárok. Elképzelhetõ, hogy nem is az állampolgárság szabályozásán keresztül, hanem alacsonyabb szinteken játsszák majd ki a végrehajtást. Amikor a szocialisták azzal riogattak a választások idején a jóléti sovinizmus érzésére rájátszva, hogy 1 millió román lepi majd el az országot, akkor a Fidesz-kormány is úgy reagált, hogy a kedvezménytörvény alapján ugyan valóban jöhetnének akár ennyien is, de majd más kritériumokkal megakadályozzák ezt. Mondjuk úgy, hogy az egészségpénztáron vagy a határõrségen keresztül akadályozzák meg a kedvezménytörvény nyújtotta lehetõségek érvényesítését. Akkor viszont a különbözõ szintû jogszabályok diszfunkcionalitásával kapcsolatos - amúgy is igen magas fokú - rosszkedv nõ majd tovább.

ÖA: Nagyon egyetértek a rosszkedv kifejezéssel. Érthetetlen, hogy miért van szükség egy ilyen rosszkedvû helyzetre, amikor az ország hosszú idõ után végre jókedvre próbál derülni. Hisz az uniós csatlakozás kínálta távlatok az elsõ pozitív lépést jelentik a trianoni trauma óta, és történelmi perspektívában mérve nagyon rövid idõ alatt eljutunk oda, hogy állampolgárságtól függetlenül minden magyar egyetlen politikai közösség tagjává váljék. Semmi értelme a mostani akciónak, mivel pár év múlva úgyis gyökeresen megváltozik a helyzet, mint ahogyan a státustörvénynek sem volt semmi értelme Szlovákia esetében. Nem is értem, hogy miért kell a jövõ helyett a múltba tekinteni - ez csak a rosszkedvet, a viszályokat prolongálja.

SE: Talán éppen ezért. Ráadásul mindenki, aki ebben a kérdésben megszólal, egységes, homogén tömbként beszél a határon túli magyarságról - miközben az egy igen sokszínû csoport. Nemcsak a racionálitást, hanem a társadalom-tudósok hitelét is kikezdi, hiszen mint már mondtam, képtelenség elõre megjósolni a jövõt. Ehhez képest a legkülönfélébb számok repkednek.

MN: Mintha az volna az egyetlen dolog, amit december 5-én jó lelkiismerettel tehetünk, hogy otthon maradunk.

ÖA: Ha viszont nem megyünk el szavazni, az saját politikai státusunk megcsúfolása volna, hiszen lemondunk a demokratikus participáció, a közügyekben való szabad megnyilvánulás és döntés épp csak megszerzett jogáról.

SE: Szégyelli magát az ember, ha nem megy el, hacsak nem tudja ezt valamiképpen igazolni. Például ha azt mondja, hogy az így feltett kérdésre nem hajlandó válaszolni.

MN: Vagy hogy nem hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy egy ilyen horderejû kérdést a pártok beáldozzanak a politikai csörtéik érdekében.

SE: Ez egy elfogadható magyarázat a távolmaradásra.

ÖA: De van itt még valami, ami rosszkedvre ad okot. Az uniós népszavazás elõtt oly módon változott a vonatkozó törvény, hogy már 25 százalék plusz egy fõ azonos szavazata is elegendõ az eredményességhez. A törvényalkotók abból indultak ki, hogy az emberek úgysem mennek el népszavazni, legyen szó akár a legsúlyosabb politikai kér-désekrõl. Így viszont 2 millió igen szavazat is elég lehet az eredményességhez, függetlenül attól, hogy aki ellenzi a kérdést, az elmegy-e voksolni vagy sem. Ez pedig nagyon gyenge legitimáció.

Bugyinszki György

Figyelmébe ajánljuk