Ahhoz, hogy megértsük, ki és mire használja fel a rovásírás hagyományát, nem árt, ha pontosan tisztában vagyunk az eredetével. A jelenleg élõ legtekintélyesebb rovásszakértõ, Forrai Sándor Küskarácsontól Sülvester estig címû könyvében még a (horribile dictu) mezopotámiai sumer képírást, az írástörténet legõsibb elemét is rokoníthatónak tartja a rovásírással. Hiszen természetes, hogy a minél könnyebben karcolható-véshetõ alakzatok váltak legkorábban írássá. A sumer képírás, majd a durván másfél ezer évvel késõbb kialakuló babilóniai ékírás tekinthetõ általában az írás õsének. A székely rovásírás eredetének eddig érvényes hipotéziseit kérdésünkre Erdélyi István régész-történész, az Eleink címû folyóirat szerkesztõje foglalta össze. Az egyik, székelyeredet-párti hipotézis szerint a székelyeket a 11. században telepítették Erdélybe a Dunántúlról, tehát a székely írás még a Dunántúlon alakult volna ki. Egy másik elmélet szerint a honfoglalás elõtti magyar törzsek importálták a rovásírást: az Erdélyi István által feltárt 7. századi avar emlékek tanúskodnak arról, hogy eleink a honfoglalás idején - és az azt megelõzõ évszázadokban - türk jelekkel kevert nyelven róttak.
Mindebbõl a honfoglaló magyar törzseknek vagy legalábbis azok nagy részének türk eredetére lehet következtetni. Noha az ezzel kapcsolatos tudományos álláspontok finoman szólva is eltérõk, mint arra cikksorozatunk elsõ részében utaltunk, ez az elképzelés korántsem zárja ki a finnugor nyelvészeti örökséget. Az a tény, hogy néhány õsi rovásírásemlék ótörök nyelven íródott, akár közvetett bizonyíték is lehet. A László Gyula-féle "kettõs honfoglalás" elmélet egyébként Vámbéry Ármin 19. századi orientalista és kortársa, Nagy Géza akadémikus elképzeléseire vezethetõ vissza: szerintük Árpád magyarjai törökül beszéltek. Erdélyi István úgy véli, már a kettõs honfoglalás sem megfelelõ kifejezés: volt ugyan, ha igaz, egy honfog-lalás i. sz. 670 körül, de ennek semmi köze a késõbbi, 895-ös bevonuláshoz.
Feliratok
Az évezredes emlékekbõl jelrendszerük és megfeleltetéseik azonosítása alapján merõben eltérõ következtetésekre jutnak a kutatók. Általában türk nyelvû, de nehezen megfejthetõ értelmû olvasatok készültek a nagyszentmiklósi aranyedények felirataiból, amelyek eredete a 6-7. századra tehetõ. Vannak olyan, magyarul olvasható székely rovásírásos emlékeink, amelyeknek az összes kutató hitelt ad: ezek a honfoglalás utáni középkorban keletkeztek. Ilyen a bolognai rovásírásos emlék a 13-14. század fordulójáról. A rovásbotot Luigi Ferdinando Marsigli gróf találta Erdélyben, a Habsburg-had-járatok idején, 1690 körül. A bot, mely a bolognai egyetemi könyvtárban található, a középkori állandó ünnepeket (például névünnepeket) tartalmazza. A 15. századból több emlék maradt fent, köztük a nikolsburgi ábécé 1483-ból.
Hosszú Gábor írásszakértõ fontosnak tartja, hogy a középkori székelyek nem a latin betûs írás helyett, hanem annak kiegészítéseképpen, mintegy alternatívaként használták a rovásírást. Persze mindenki úgy írt, ahogy tudott; mégis, a reneszánsz kor idején az írástudók mintegy titkosírásként használták. Ezt a képet némileg árnyalja könyvében Forrai Sándor, aki szerint "a magyar nyelvet latin betûs írással jegyezni csak nagy torzítás árán vagy egyáltalán nem volt lehetséges". A magyar fonetikus helyesírást csak a 18-19. század fordulóján alkotta meg a nyelvújító mozgalom.
A 15. századtól kezdve tehát a rovásírás mûvelése egyfajta írástudói mûkedvelésnek tekinthetõ. Ennek talán legismertebb emléke Telegdi János úgynevezett Rudimentája, amely 1598-ban keletkezett. Ez a korabeli tankönyv részletesen ismerteti "a hunok régi nyelvének elemeit" (ahogy akkoriban hitték), latin betûs megfeleltetéssel, a ligatúra (betûösszevonás) szabályaival, a magánhangzó-használat szisztémájával.
A rovásírás kutatása kimeríti az ördögi kör fogalmát: eredete csak részlegesen feltárt, ezért gyanakvással fogadják, és nem oktatják az egyetemeken, hovatovább feltárása egyéb akadályokba is ütközik. Vékony Gábor, a nemrég elhunyt régész-történész-nyelvész azon kevesek közé tartozott, aki akadémiai szinten kutatta az írásemlékeken keresztül a magyar nép õstörténetét; az általunk megkérdezettek õt nevezik meg a rovásírás legnagyobb és legelszántabb szakértõjeként. A székely írás története címû könyve, mely 2004. november végén jelenik meg a Nap Kiadónál, a terület gyakorlatilag elsõ teljes monográfiája - lenne, ha a szerzõnek lett volna ideje befejezni és kiegészíteni. A könyv elõszavában maga is megjegyzi, hogy "A székely írással való foglalkozás már a 16. században is fejcsóválásra adott okot tudóskörökben, ahogy egyébként ez ma is így van." Vékony tanulmányait csak a 90-es évektõl kezdve jelentették meg tudományos szaklapokban, sõt, egy egyiptomi héber íráson talált rovásfelirat megfejtését is csak egy helyi egyiptológiai periodika közölte. Erdélyi István szerint akadémiai körökben "autodidaktának" tartották Vékonyt, de, mint hozzátette, nehéz nem annak lenni egy ilyen kevéssé dokumentált területen. Már csak az írástörténet mint tudományág interdiszciplináris kihívásai miatt is: ez nemcsak alapos régészeti, történeti és nyelvészeti ismereteket igényel, hanem néhány élõ és holt nyelv ismeretét is. Vékony Gábor könyvét óriási érdeklõdéssel várja a szakmai közvélemény, újabb szövegolvasatai minden bizonnyal nem kis csetepaté forrásai lesznek. Többek között új hipotézist állít fel a nagyszentmiklósi kincs feliratainak értelmezésére: e szerint a feliratok elõbb török, majd magyar, azután szláv nyelven keletkeztek 850 és 950 között. Erdélyi István egyetért Vékony állításával, aki a nagyszentmiklósi ábécét a késõ ókori arámi írásra vezeti vissza, amely Mongólián és Belsõ-Ázsián keresztül - lévén általában kereskedelmi funkciója - jutott el Kelet-Európába, különbözõ, például török beütésekkel.
Ingovány
A rovásírás 20. századi megújítói közül sokan megkísérelték összekapcsolni a magyar ábécé hiteles hagyományát különbözõ délibábos eredetmítoszokkal. Az írás modernizációjáért vitathatatlanul nagyon sokat tevõ Magyar Adorján például mindenféle ázsiai származáselméletet elutasított, és a rovásírást Európa legõsibb ábécéjének tartotta, mely a magyarság Kárpát-medencei eredetének cáfolhatatlan bizonyítéka. Az Olaszországban élõ kutató messzemenõ következtetéseket vont le abból, hogy Szicília õslakóinak neve (sicul) nagyon hasonlít a székely szóra. Szerinte a dunántúli székelyek egy kis csoportja költözött át Itáliába még a római kor elõtt. A magyarságot õseurópai kultúrnépnek tartó tézis tulajdonképpen békésen megfért a finn és észt rokonsággal: északi testvéreink hozzánk hasonlóan a kereszténységnek legtovább ellenálló, az évezredes hagyományokat megõrzõ néptöredékek lehetnének.
A rovásírást kisajátító mai csoportok mitológiái kevésbé rokonszenvesek: az ábécé terjesztéséért talán legtöbbet tevõ Szakács Gábor - Friedrich Klára házaspár 2003-ban, Attila születésének 1600. évfordulójára megjelent könyvének elõszava felszólít az õsmagyar Boldogasszony-valláshoz való visszatérésre, alattomos erõket emleget, akik szántszándékkal elzárják az õsi kultúra tiszta forrását a gyerekek elõl, és némi EU-ellenes retorikát is megcsillogtat. Nem hiányozhat egy gyors oldalvágás az "internetes zavarkeltõk" felé, akik félrevezetik az embereket, és nem átallnak balról jobbra írni, valamint a 13. századra datálják az elsõ hiteles emlékeket.
Ilyen bevezetõ után nem csoda, hogy a szerzõk a Kárpát-medencei szkíta-hun-avar-magyar folyamatosság hívõi, s dühösen tagadják a finnugor eredetet és a honfoglalást; Szent Istvánt az õsi, rovásírásos kultúrát kiirtó, erõszakos nyugatosítónak tartják, akivel szemben Koppány képviseli az igazi magyarságot. Friedrich Klára a 6500 éves újkõkori tatárlakai agyagkorongot tartja a magyar rovásírás elsõ hiteles emlékének, de rovásírásos jeleket ismer fel a párthus feliratokon, a közép-ázsiai szkíta ötvösmunkákon, a hun övcsatokon és az avar csontfaragványokon is.
Mindez egyáltalán nem mellékes annak a fényében, hogy a ma kapható legnépszerûbb rovásírástankönyv Friedrich Klára munkája. Szakáccsal együtt 2000 óta minden évben megszervezi gyerekeknek szóló országos rovásírásversenyét, amelyen több mint száz magyarországi és határon túli általános és középiskolás diák vesz részt. Erdélyben és a Felvidéken elõdöntõket is szerveznek, hogy a legjobbakat küldhessék ki a magas presztízsû rendezvényre. A Szakácsék által alapított Marosz (Magyar Rovók és Rovásírók Országos Szövetsége) a tanárok körében népszerûsíti az ügyet, mivel a rovásírás nem került be a Nemzeti alaptantervbe, így csak akkor szerepelhet a közoktatásban, ha elég lelkes pedagógust sikerül meggyõzni verseny-elõkészítõ szakkörök indításáról. A szervezet örökös elnökének az agg Forrai Sándort kérték fel, de a tiszteletbeli tagok között találjuk Makovecz Imrét és Bencsik Andrást is.
A radikális jobbos szubkultúrával való összefonódást elõsegíti, hogy Szakács maga is a Magyar Demokrata munkatársa, aki 1999-ben antiszemita felhangoktól sem mentes, Komoróczy professzort gyalázó interjút jelentetett meg a Buenos Aires-i sumerológus Badiny Jós Ferenccel. A Marosz tagjai a 2001-es frankfurti könyvvásáron különbözõ "hazafias" és sumerista könyvekkel képviseltették magukat. A székely rovásírás terjesztésének és népszerûsítésének alapvetõen rokonszenves ügye így könnyen átcsúszhat egy olyan csoport kezébe, mely képtelen a hiteles történelmi hagyományt és megõrzendõ kulturális értéket elválasztani az agresszív monomániáktól. Ahogy egy általunk megkérdezett szakértõ fogalmaz: "Az írástörténet egzakt tudomány, melynek a módszereit tiszteletben kell tartani. A megalapozatlan eredetteóriák talán még a tudatlanságból fakadó elõítéleteknél is veszélyesebbek, mivel aki nem ért egyet velük, arra könnyen rásütik a nemzetietlenség bélyegét."
Eörsi Sarolta
Zsuppán András
Pont, vesszõcske
Kis túlzással azt mondhatnánk, ahány szakértõ, annyi ábécé - a rovásírásnak tucatnyi különbözõ változatát dolgozták ki a 20. században. A legnépszerûbb közülük a Magyar Adorján-féle az 1930-as évekbõl, illetve annak átdolgozott, harmadik változata. Magyar Adorján a régi írásjelek grafikai egységesítése mellett igyekezett a rovásírást alkalmassá tenni bármilyen modern magyar szöveg lejegyzésére. A korszerûsítés új jelek megalkotásával járt, mivel a hosszú magánhangzókat a régiek nem jelezték, ezen felül az általa használt "o" és "m" betû is eltér a hagyományos változattól.
Forrai Sándor szintén létrehozta saját ábécéjét, amit hosszú élete folyamán többször is megváltoztatott. A Friedrich Klára - Szakács Gábor házaspár ennek az irányzatnak a híve, és Libisch Gyõzõ is Forrai rendszerét vette alapul a saját ábécéje kidolgozásakor. Az "magyar Kultúra Baráti Társasága (melynek tankönyve 1998-ban jelent meg) is a Libisch által korrigált változatot propagálja.
Bár a sok különbözõ rovásírás-variácó gondot okozhat a kiolvasás során, a különbözõ ábécék legfeljebb négy-öt betûben térnek el egymástól, így végsõ soron az egyik elsajátítása után a többivel is könnyen boldogulunk. Súlyosabb háborúság folyik a balról jobbra írás kérdésében: a többség ezt modern kreációnak tartja, és ragaszkodik a hiteles hagyományhoz, de vannak, akik azt állítják, hogy ez az alternatíva a múltban is létezett, így szabadon dönthetünk, hogy melyiket szeretnénk használni. Az általunk megkérdezett szakértõk közül Hosszú Gábor volt ezen a véleményen, elsõsorban a 15. századi, ún. konstantinápolyi feliratra hivatkozva, Libisch viszont úgy véli, ez az emlék egyszeri kivételt jelent, s nem elég ok arra, hogy eltekintsünk az általános szabálytól. Ráadásul balról jobbra írva a sorvégi betûket szerencsétlen módon tükrözni kell, ami teljesen idegen a rovásírás szellemiségétõl: a jobbról balra haladás szép, folyamatos írásképet eredményez, és ez a megoldás következik a botok négy oldalára való vésés technikájából is.
A történelmi rovásírásban gyakran kimaradnak a magánhangzók, legalábbis ha a kihagyás nem zavarja meg a szöveg értelmét. A Péter név például hagyományosan "Petr"-ként írható le: a hosszú magánhangzót jeleznünk kell, mivel "é" hangról van szó (ennek természetesen nincs külön jele), a második "e" viszont gond nélkül elhagyható. Ez alól csak a szóvégi ragok kivételek, a "feje" szónál például nem hagyhatjuk el a birtokjelet. Az olvasást nehezíti, hogy egyáltalán nincsenek nagybetûk, a szorosan összeírt szavakat pontok választják el, és szívesen használtak összevonásokat, például a "go", "le", "lo" szótagok esetében. Hosszabb szövegeknél természetesen könnyen kitalálható az eredeti értelem, de ha csak néhány betûrõl van szó, vagy az emlék erõsen károsodott, a megfejtés nagyon bizonytalanná válik - érdemes erre gondolni, amikor valaki regéket olvas ki egy kora Árpád-kori kövön felfedezett három karcolásból.
