Megjelent magyarul Salman Rushdie Kés című könyve, amely az őt ért merényletről és felépüléséről szól – írja a Telex, amely részletet közöl a műből.
A könyvet a Helikon Kiadó jelentette meg Greskovits Endre fordításában.
Az idén hetvenhat éves indiai származású brit író 2022. augusztus 12-én az Egyesült Államokban, New York államban, a Chautauqua Institution vendégeként a művészi szabadságról tartott előadást, amikor felrohant a színpadra egy férfi, és késsel tizenötször megszúrta.
A tettes iszlám fundamentalista volt, a helyszínen elfogták.
Valószínűleg azt a halálos ítéletet akarta végrehajtani Rushdie-n, amelyet még 1989-ben mondott ki rá Irán vallási vezetője, Homeini ajatollah, mert istenkáromlónak ítélte az író Sátáni versek című könyvét. Az ajatollah minden muszlimot felszólított, öljék meg az írót, később hárommillió dollár vérdíjat is kitűzött a fejére. A felhívás borzalmas következménnyel járt. Az Egyesült Államokban bombamerénylet ért egy könyvesboltot, ahol a regényt árulták. A mű japán fordítóját halálra késelték, az olasz fordítót megverték és megszúrták, a norvég fordítás kiadójára rálőttek. Egy török hotelben pedig harmincheten haltak meg, mert felgyújtotta valaki, tudomást szerezve arról, hogy a Sátáni versek török fordítója épp ott szállt meg.
A két évvel ezelőtti merényletben Rushdie több maradandó következménnyel járó sérülést szenvedett, egyik szemére megvakult.
A közzé tett részlet arról szól, erre hogyan ébredt rá:
„Amikor visszanyertem az eszméletem, látomásaim támadtak. Építészetiek. Fenséges palotákat és más, nagyszerű épületeket láttam, amelyek mind az ábécéből épültek. E fantasztikus struktúrák építőkövei betűk voltak, mintha a világ szavakból állna, ugyanabból az alapanyagból, amelyből a nyelv és a költészet. Nincs lényeges különbség a betűkből készült dolgok és a történetek között, amelyek ugyanabból az anyagból vannak. A lényegük ugyanaz. A látomások külső falakat, nagy csarnokokat, magas kupolákat mutattak, fényűzőket és egyszerűeket, hol egy tükörcsempés mogul Sís Mahalt, hol egy kőfalú helyet apró, rácsos ablakokkal. Az isztambuli Hagia Szophiát tárta elém zaklatott elmém, aztán az Alhambrát és Versailles-t; Fatéhpur Szíkrít, az ágrái Vörös erődöt és az udajpuri Tópalotát; de a spanyol Escorial sötétebb változatát is fenyegetően, puritánul, inkább lidércnyomásként, mint álomként. Amikor alaposabban megnéztem, a betűk mindig ott voltak, tükörszerűen csillogtak és zord kövekként meredtek rám, tégla- és kincsbetűk gyémántból és aranyból. Egy idő után megértettem, hogy csukva van a két szemem. Még páros szervként gondoltam rá.
Kinyitottam – de csak a bal szemem, mint félig-meddig megértettem; a jobb szememet puha kötés borította –, és a látomások nem eltűntek, hanem kísértetiesebbek, áttetszőbbek lettek, s én kezdtem felfogni valódi helyzetemet.”
