"Az áprilisi országgyűlési választás valójában az egészségügyről szóló népszavazás is lesz. Szeretném lezárni azt a korszakot, amely megnyomorította a magyar egészségügyet, amely miatt az orvosok és az ápolónők tömegesen hagyják el Magyarországot, és nem a tapasztalatszerzés szándékával mennek el, hanem a kényszer űzi el őket, hogy jobban fizetett állásokat keressenek külföldön" - fejtette ki az egészségügy témakörében mindmáig legkonkrétabbnak számító nézeteit Orbán Viktor tavaly márciusban, midőn megtekintett egy valódi rendelőintézetet. "A helyzet megoldásához pénzügyi eszközöket kell mozgósítani" - oszlatott el egyúttal minden kételyt. Több mint egyévnyi kormányzás után az egyetlen bizonyosság, hogy mégsem megy az ágazatba több költségvetési forrás - sőt kevesebb megy. Noha a kormány valami fura logika folytán a gyógyszertámogatások drasztikus csökkentését az egészségügytől leválasztva, egyfajta multiellenes szabadságharc részeként tálalja, annak hatása természetesen az egész szektoron végig fog söpörni. A gyógyszergyártóktól érkező szponzorációs, valamint "szponzorációs" pénzek csökkentését az orvosok nagyon is megérzik majd (lásd: Zsákutcában, Magyar Narancs, 2011. március 24.), a gyógyszerforgalom visszaesése pedig a patikák és a gyógyszer-nagykereskedők profitabilitását is befolyásolja - és akkor a többi érintett munkavállalóról vagy a "lánc" végén álló betegekről még nem is beszéltünk.
Szócska Miklós egészségügyi államtitkár mostanában mind gyakrabban kénytelen elmondani, hogy a változtatások előkészítése folyamatban van, a menetrend még májusban a kormány elé kerül, év végén a konkrét átalakítások is megkezdődnek.
Csak ki kell számolni
Az egészségügyi dolgozók türelme azonban mára elfogyott, és nem tudni, hogy mekkora részük nem várja ki az egyébként is kétséges javulást. A külföldi munkavállaláshoz szükséges igazolásokat minden évben egyre többen kérik, egy-két éven belül a legóvatosabb becslések is három-négyezerre teszik a hiányzó orvosok számát. Pedig több orvosszakmában már ma is kritikus a helyzet: sok kórházi osztály bezárására csak a minimumfeltételek elnéző hatósági kezelése miatt nem kerül sor. Érthető módon a rezidensek elégedetlensége és távozási szándéka a legerősebb; a fiatalok inkább beszélnek nyelveket, máshogy is szocializálódtak, ezért számukra nem perspektíva, hogy komolyabb feladatokat ellátni és (hála)pénzt keresni csak 10-15 év megaláztatás után van esélyük (már akinek) - és akkor is értelemszerűen csak az utánuk jövők kárára. Legutóbb a Magyar Nemzet számolt be arról, hogy orvosok egy csoportja ügyvédi letétbe kívánja helyezni a lemondását, amely akkor élesedik, ha az év végére nem kapnak komolyabb béremelést. E fellépés annál is érthetőbb, mivel tavaly decemberben a cseh kórházi orvosok negyede lebegtette márciusi felmondását: az egészségügyi miniszter eleinte a vállát vonogatta, majd két héttel a határidő előtt a cseh kormány pánikszerűen elrendelte a kompromisszumos, nagyjából 25 százalékos béremelést.
Az egészségügybe juthatna ugyan több pénz az egykulcsos adó eltörlésével vagy az egészségügyi járulék megemelésével is, de ez természetesen nem reális opció. A deklarált szándék szerint tehát az ágazat hatékonyságát kell javítani, és az így felszabaduló források szolgálnának a bérrendezés fedezetéül. Mivel a piaci szereplőknek ebben a kormányzati ciklusban egyáltalán nem osztanak lapot, az ágazat rendkívül bonyolult rendszerének minden egyes elemét az államnak kell átlátnia, megterveznie, végrehajtania és ellenőriznie. Mintha a képzeletbeli Sütőipari és Zsömleügyi Minisztériumnak kellene megoldania a lakossági kenyérellátást: megállapítani, kinek, hol, mikor, mennyi kenyérre van szüksége, hol, mekkora kenyérgyárak és pékségek legyenek, azokban hogyan szervezzék a hatékony munkát, honnan vegyék a lisztet, mennyi jusson munkabérre, mekkora legyen a pékáru, és mibe kerüljön, valamint a rendelkezésre álló keretösszegből meny-nyire legyen finom, miközben lehetőség szerint mindenhol ugyanolyan kenyerek készüljenek. És mindezt úgy, hogy a lakosság csak a kijelölt helyen vásárolhatna, és a helyi polgármesterek se érhessenek el minőségi vagy árkedvezményeket - persze ne feledjük, a sütőipar az egészségügyhöz képest röhejesen egyszerű terület.
Az átalakítás alapja ennek megfelelően a szükségletalapú kapacitástervezés. Az államtitkárság elkészítette azt a térképet, amelyből látható, hogy az egyes ellátási szinteknek - háziorvosok, járóbeteg-szakrendelők, kórházak - megfelelő különböző típusú ellátásokból melyik területen mire van igény: ehhez kell igazítani a ténylegesen rendelkezésre álló kapacitásokat. A tervek szerint kilenc részre osztják az országot (a konkrét szám még változhat), azaz egy ilyen komplex egység egy-másfél millió embert látna el. Az intézmények minden ilyen "nagytérségben" lefednék az egészségügyi ellátás szinte teljes vertikumát; kivételt azok a ritkább, speciális tudást és feltételeket igénylő ellátások (például az onkológia) jelentenek, amelyeket országos központokba szerveznének, illetve a mai helyükön hagynának (az átszervezés logikája amúgy semmiben nem különbözik a szabad demokrata egészségügyi adminisztráció súlypontokra építő rendszerétől, csak az elosztás és az irányítás más). Minden nagytérségben létrehoznak egy Egészségszervezési Igazgatóságot, illetve az országos központok fölé az Állami Egészségszervezési Központot. Az igazgatóságok fogják szervezni a betegutakat, azaz hogy az ország egyes pontjain a különböző betegségekkel hol, milyen ellátást lehet igénybe venni, valamint e szervezetek osztják le a feladatokat és a pénzt.
Lényegében tehát regionális betegbiztosítók lesznek komoly betegirányítási jogkörrel (mely funkció jelenleg teljesen ellátatlan), az Országos Egészségbiztosítási Pénztárat pedig nyilván továbbra is a járulékok begyűjtésére és továbbutalására tartjuk. A reménybeli pozitív végeredményt a központilag vezérelt racionális betegutak, a közös beszerzések miatti költségcsökkentés biztosítja - a kitűnő intézményvezetésből adódó és munkabérekre fordítható megtakarítás, valamint az egységes hozzáférésből és ellátásból következő elégedett betegek pedig már e rendszer magától értetődő velejárói lesznek.
Legalábbis elméletben.
Csak be kell tartani
A papíron tökéletes tervek megvalósításával lehetnek kisebb problémák - a Népszabadság szerint a megyei Fidesz-vezetők például már most lázonganak. A legfontosabb kérdés persze a pénz: ki kell találni, hogy a járulékbevételeket miképp osszák el a nagytérségek között. Az egy főre eső egészségügyi költés ugyanis jelenleg nagyon erős régiós eltéréseket mutat: például a keleti országrészben ez a szegénység, az eleve rosszabb ellátórendszer és a szokásokban, életmódban meglévő különbségek miatt sokkal kisebb, mint a nyugati megyékben vagy pláne a fővárosban, ahol aki teheti, a náthával is a kardiológus professzorhoz fordul. Ha tehát a mostani igénybevétel alapján lesz osztozkodás, akkor bizonyos helyi politikusoknak ki kell állniuk a választóik elé, elmagyarázni, hogy bizony ők kevesebbet érnek, mint mondjuk a pesti vagy a soproni betegek. Ha lélekszám alapján vagy egészségi állapot alapján jutnak forráshoz a régiók, akkor viszont a fővárosi intézmények mennek mindközönségesen csődbe, míg a keleti vagy déli nagytérségek intézményei fulladozni fognak a pénzben. A kiegyenlítésre természetesen ki lehet és ki is kell találni a megfelelő mechanizmust, de annak lefutása a legoptimistább szcenárió szerint is 10-15 év - ami, ugye, nem feltétlenül esik egybe a politikusok szokásos időhorizontjával. Ismét egy olyan próbatétel ez, amelyben a végletekig centralizált országgyűlési kétharmad megmutathatja az erejét.
A betegirányítással viszont a konfliktusok már a kormánykoalíción kívülre kerülnek. A tervekben ráadásul nem szerepel semmilyen érdekeltségi rendszer kialakítása (az egykor sok vitát kiváltó, majd megszüntetett irányított betegellátási rendszerben a megtakarítások a nonprofit ellátásszervezőknél maradtak). Ha a háziorvos nem tartja be az ukázt, vagy a beteget indokolatlanul kórházba fekteti, jöhetnek a szankciók: ezzel viszont az orvostársadalomnak szóló szép ígéretek hatása hamar lenullázódik. Továbbá a betegirányításnak a gyógyszerköltségekben - a gyógyszerkassza említett lefaragása és a legdrágább termékek finanszírozásának kórházakra lőcsölése miatt - nem lesz mozgástere, vagyis marad az ellátás minél alacsonyabb progresszivitási szintre szorítása (magyarán nem kell mindent napokig kórházban kezelni). Ha ezt sikerül is a központokból jól megtervezni, akkor is járóbeteg-ellátási fejlesztésre lesz szükség (erre kétségtelenül van uniós pénz), és ugyancsak borítékolható a kórházi, valamint a velük szimbiózisban élő önkormányzati vezetőkkel kibontakozó ellenségeskedés.
Ennélfogva teljesen érthető az a kormányzati törekvés, amely az intézményeket szívesebben látná állami fennhatóság alatt. Az eddigi információk alapján a fővárosi önkormányzatnak volna ezzel a legkevésbé problémája, így az intézményátalakításokra is itt születtek eddig (nem publikus) tervek. Ezekből szereztek meg egy példányt a fővárosi szocialisták, és borzadtak el rögvest: jönnek a kórházbezárások! (A leghangosabb az a Havas Szófia, aki kórházi orvos igazgatóként a Fideszt vagy két évvel megelőzve követelte az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetését, mondván, hogy az csak pénzkidobás.) Szócska Miklós persze cáfolta a rémhírt, hiszen pusztán "a funkcionális és gazdasági integráció" szellemében "keresik az intézmények helyét és szerepét a rendszerben". De lehetnek az átalakítások bármennyire előremutatóak, és fogadkozzanak bárhogy is, hogy az egészségügyi ellátásra alkalmatlan telephelyek eladásából befolyó bevételeket visszaforgatják az új infrastruktúrába, ha a jelenlegi ingatlanpiaci és hitelezési helyzetben az ingatlanok értékesítésére valójában semmi esély nincsen. Hogy mást ne mondjunk: az előző kormány alatt kiürített telephelyek máig nem kellenek senkinek.
Az egészségügy újabb reform-nekibuzdulásában egyelőre sajnálatosan megfeledkeztek az állampolgárokról - pedig állítólag ők tartják fenn az egész rendszert a maguk hasznára. Az Egészségbiztosítási Felügyelet megszüntetése és a betegjogi közalapítvány látványos szétzavarása óta a betegjogok érvényesítésén nemigen fáradozik senki. Továbbá a kormányzati szándékok legkorábban a ciklus második felében válhatnának valósággá - márpedig ebben az országban ilyenkor már hagyományosan nem történik semmi. Arról pedig elképzelés sincsen, hogy amennyiben mégis minden bejön, és az orvosok bérét is sikerül megemelni, hogyan szűnik meg a hálapénz rendszere - a béremelésnek erre ugyanis köztudomásúlag nincsen hatása, mint ahogyan az egyéb korrupciót sem szünteti meg az egészségügybe juttatott pluszforrás. A kormányzati vállalkozás sikeréért azonban feltétlenül érdemes drukkolni; és ha itt bejön, az élet egyéb területein is megpróbálkozhatunk a totális államosítással.
