Méltó zárás: Chappell Roan a Szigeten

  • - minek -
  • 2025. augusztus 12.

Zene

A 27 éves korára magát érett, kiforrott előadóként megmutató Chappell Roan több volt, mint puszta ígéret: az amúgy is a Sziget lineupjának egyik legaktuálisabb, -naprakészebb és legjobban várt előadója bőségesen megfelelt a várakozásoknak.

A körítés adott volt, egyben ismerős a turné korábbi állomásairól: egy karikírozott kísértetkastélyt látunk a nagyszínpadra építve, amelyet a szűk másfél órás show alatt tökéletesen belaknak Roan és zenészei. Már itt is érdemes hangsúlyozni, hogy azok is (zömmel kellemesen) csalódtak, akik holmi diszkóprodukcióra számítottak, középpontban a slágerlistás dalokkal. Először is egy csupa nőt felvonultató, alapvetően rockbanda kísérte a számokat: két jó gitárossal, basszerrel, billentyűssel, dobossal – a megszólalás egyszerre idézte a hetvenes, részben a nyolcvanas évek glam és soft rock előadóit, a fiatal Bowie, a Fleetwood Mac, sőt néha Prince hangzásvilágát. Ahogy már az estét nyitó, egyben Roan színpadi personáját is definiáló dalok (Super Graphic Ultra Modern Girl, Femininomenon) is bizonyítják, mindezt könnyedén, lazán, afféle stílusgyakorlatként vezették elő – szigorúan a stilárisan is gondosan megkomponált produkció szolgálatában. Nem meglepetés, hogy az énekesnő eddig egyetlen albumára építette fel a setlistet: de a The Rise and Fall of a Midwest Princess albumról egy híján az összes dalt eljátszotta, ráadásul gondosan konstruált szerkezetben, ami jól értelmezhető, egyben élvezetes ritmust is kölcsönzött a koncertnek. És így egyben meghallgatva a lemez- egyben koncertanyagot, megerősödik bennünk az érzés, hogy Roan erős szerzemények sorát komponálta meg – ráadásul saját, figyelemreméltó vokális és előadói képességeinek teljes tudatában. A dalok tisztán és erőteljesen szólaltak meg, rendre megtámogatva zenészei jól koreografált szólamaival.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

És ha már a koreográfiánál tartunk: ha valaki lemaradt volna a korábbi fellépésein készült mozgóképes beszámolókról, nyilván meglepődhetett, amikor belibbent Roan a nyaka köré illetve a derekára illesztett ormótlan, Jakab király korabeli malomkerék gallérral, amiből két kisebb darab karjaira is került. Ezt egészítette ki a saját túlrajzolt portréja alapján készült felső, deréktől lefelé a kabarétáncosok lenge viselete – a kiegészítőkkel persze többször is variált a show alatt. Az arca pedig, amit a kivetítők mindenki képébe toltak, a szándékosan csúnyán rajzolt szemöldökökkel, a hullazöld szemkörnyéki festéssel maga a túltolt karikatúra: ezt látva válik még érthetővé, miért beszél színpadi nevéről (Chappell Roan voltaképpen Kayleigh Rose Amstutz) is úgy, mintha azt csupán saját drag queen személyisége viselné, aki arra rendeltett, hogy személyes élettörténetét, mint nyersanyagot dalba öntve, abból kicsit túltolt, hol mesébe (esetleg tanmesébe) illő, hol meg egyenesen balladisztikus sztorikat kanyarítson.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Roan pedig nem csupán remek dalszerző (amiben természetesen rendre akadtak segítőtársai), de széles regiszteren játszó hangjával, emlékezetes falzettójával és magával ragadó színpadi jelenlétével, szó szerint játékával meg tudja eleveníteni dalait. Ezekben pedig saját letagadhatatlan, sőt büszkén vállalt queer optikáján át mutatja be a világot, a hol szomorún végződő, hol meg pezsgőben úszó, boldog párkapcsolatokat. A koncert egyik várva várt kulcsdala, a már a második albumot megelőlegező tavalyi sláger Good Luck, Babe! egyenesen a heteronormatív társadalmi környezet által elvárt és szinte kikényszerített szexuális viselkedést állítja pellengérre, ami boldogtalanságra ítéli a szerelmét és valós identitását nem vállaló partnert. 

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

A jó előadó ismérve, hogy bátran belassíthat akár a setlist kellős közepén is: így azután nyugodtan előkerülhet a szinte akusztikus ballada Picture You, majd rögvest ezt követően a szóló zongorakísérettel, némi virtuozitással elővezetett Kaleidoscope  - ez sem ülteti le a hangulatot, de a minden kezébe eső eszközzel világító közönséget sem. Akkor sem törik meg az este íve, ha ezt a blokkot a koncert során egyetlen feldolgozásként előadott Barracuda (a Wilson-nővérek által dominált kemény rockzenekar Heart legnagyobb, 1977-es slágere) zúzása után illesztette be.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Roan pedig egyszerűen nem tud rosszat húzni a bűvészkalapból: minden bejön neki – legyen bár szó pajkos country-rock kabarékupléról (a Giver is újabb eresztés), kellemesen letáncolható-leugrálható, és közben széles mozdulatokkal elmutogatható slágerről (Hot To Go) vagy léha glam zúzásról (Red Wine Supernova). A művésznő közben megmutatja rendkívül rút, kozmikus korú turné kabalafiguráját a közönségnek, és jót kacag azon, hogy műsora közben egyesek nem átallanak bungee jumpingolni. Mire a fináléhoz ér, az eleve lelkes közönséget már rég megvette lábon – nem is marad más vissza, mint az aratás. A 2020-ban még Atlantic kiadó azóta is fejüket fogó munkatársai által (előadójával együtt) lesajnált Pink Pony Club nem csak a camp kissé boszorkányra hasonlító papnője, de némi túlzással egy egész generáció himnusza lett, amit együtt ordít vele sok ezer torok, hogy utána vörösre tapsolhassa a tenyerét. Ha legközelebb is méltó főfellépőt keresnének fesztiválzárásra, akkor elmondható, hogy Chappell Roan magasra tette a lécet.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.