Méltó zárás: Chappell Roan a Szigeten

  • - minek -
  • 2025. augusztus 12.

Zene

A 27 éves korára magát érett, kiforrott előadóként megmutató Chappell Roan több volt, mint puszta ígéret: az amúgy is a Sziget lineupjának egyik legaktuálisabb, -naprakészebb és legjobban várt előadója bőségesen megfelelt a várakozásoknak.

A körítés adott volt, egyben ismerős a turné korábbi állomásairól: egy karikírozott kísértetkastélyt látunk a nagyszínpadra építve, amelyet a szűk másfél órás show alatt tökéletesen belaknak Roan és zenészei. Már itt is érdemes hangsúlyozni, hogy azok is (zömmel kellemesen) csalódtak, akik holmi diszkóprodukcióra számítottak, középpontban a slágerlistás dalokkal. Először is egy csupa nőt felvonultató, alapvetően rockbanda kísérte a számokat: két jó gitárossal, basszerrel, billentyűssel, dobossal – a megszólalás egyszerre idézte a hetvenes, részben a nyolcvanas évek glam és soft rock előadóit, a fiatal Bowie, a Fleetwood Mac, sőt néha Prince hangzásvilágát. Ahogy már az estét nyitó, egyben Roan színpadi personáját is definiáló dalok (Super Graphic Ultra Modern Girl, Femininomenon) is bizonyítják, mindezt könnyedén, lazán, afféle stílusgyakorlatként vezették elő – szigorúan a stilárisan is gondosan megkomponált produkció szolgálatában. Nem meglepetés, hogy az énekesnő eddig egyetlen albumára építette fel a setlistet: de a The Rise and Fall of a Midwest Princess albumról egy híján az összes dalt eljátszotta, ráadásul gondosan konstruált szerkezetben, ami jól értelmezhető, egyben élvezetes ritmust is kölcsönzött a koncertnek. És így egyben meghallgatva a lemez- egyben koncertanyagot, megerősödik bennünk az érzés, hogy Roan erős szerzemények sorát komponálta meg – ráadásul saját, figyelemreméltó vokális és előadói képességeinek teljes tudatában. A dalok tisztán és erőteljesen szólaltak meg, rendre megtámogatva zenészei jól koreografált szólamaival.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

És ha már a koreográfiánál tartunk: ha valaki lemaradt volna a korábbi fellépésein készült mozgóképes beszámolókról, nyilván meglepődhetett, amikor belibbent Roan a nyaka köré illetve a derekára illesztett ormótlan, Jakab király korabeli malomkerék gallérral, amiből két kisebb darab karjaira is került. Ezt egészítette ki a saját túlrajzolt portréja alapján készült felső, deréktől lefelé a kabarétáncosok lenge viselete – a kiegészítőkkel persze többször is variált a show alatt. Az arca pedig, amit a kivetítők mindenki képébe toltak, a szándékosan csúnyán rajzolt szemöldökökkel, a hullazöld szemkörnyéki festéssel maga a túltolt karikatúra: ezt látva válik még érthetővé, miért beszél színpadi nevéről (Chappell Roan voltaképpen Kayleigh Rose Amstutz) is úgy, mintha azt csupán saját drag queen személyisége viselné, aki arra rendeltett, hogy személyes élettörténetét, mint nyersanyagot dalba öntve, abból kicsit túltolt, hol mesébe (esetleg tanmesébe) illő, hol meg egyenesen balladisztikus sztorikat kanyarítson.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Roan pedig nem csupán remek dalszerző (amiben természetesen rendre akadtak segítőtársai), de széles regiszteren játszó hangjával, emlékezetes falzettójával és magával ragadó színpadi jelenlétével, szó szerint játékával meg tudja eleveníteni dalait. Ezekben pedig saját letagadhatatlan, sőt büszkén vállalt queer optikáján át mutatja be a világot, a hol szomorún végződő, hol meg pezsgőben úszó, boldog párkapcsolatokat. A koncert egyik várva várt kulcsdala, a már a második albumot megelőlegező tavalyi sláger Good Luck, Babe! egyenesen a heteronormatív társadalmi környezet által elvárt és szinte kikényszerített szexuális viselkedést állítja pellengérre, ami boldogtalanságra ítéli a szerelmét és valós identitását nem vállaló partnert. 

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

A jó előadó ismérve, hogy bátran belassíthat akár a setlist kellős közepén is: így azután nyugodtan előkerülhet a szinte akusztikus ballada Picture You, majd rögvest ezt követően a szóló zongorakísérettel, némi virtuozitással elővezetett Kaleidoscope  - ez sem ülteti le a hangulatot, de a minden kezébe eső eszközzel világító közönséget sem. Akkor sem törik meg az este íve, ha ezt a blokkot a koncert során egyetlen feldolgozásként előadott Barracuda (a Wilson-nővérek által dominált kemény rockzenekar Heart legnagyobb, 1977-es slágere) zúzása után illesztette be.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Roan pedig egyszerűen nem tud rosszat húzni a bűvészkalapból: minden bejön neki – legyen bár szó pajkos country-rock kabarékupléról (a Giver is újabb eresztés), kellemesen letáncolható-leugrálható, és közben széles mozdulatokkal elmutogatható slágerről (Hot To Go) vagy léha glam zúzásról (Red Wine Supernova). A művésznő közben megmutatja rendkívül rút, kozmikus korú turné kabalafiguráját a közönségnek, és jót kacag azon, hogy műsora közben egyesek nem átallanak bungee jumpingolni. Mire a fináléhoz ér, az eleve lelkes közönséget már rég megvette lábon – nem is marad más vissza, mint az aratás. A 2020-ban még Atlantic kiadó azóta is fejüket fogó munkatársai által (előadójával együtt) lesajnált Pink Pony Club nem csak a camp kissé boszorkányra hasonlító papnője, de némi túlzással egy egész generáció himnusza lett, amit együtt ordít vele sok ezer torok, hogy utána vörösre tapsolhassa a tenyerét. Ha legközelebb is méltó főfellépőt keresnének fesztiválzárásra, akkor elmondható, hogy Chappell Roan magasra tette a lécet.

 
Fotó: Palágyi Barbara
 

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Eldobott aggyal

  • - ts -

A kortárs nagypolitika, adott esetben a kormányzás sűrű kulisszái mögött játszódó filmek, tévésorozatok döntő többsége olyan, mint a sci-fi, dolgozzék bármennyi és bármilyen hiteles forrásból.

Nemes vadak

Jason Momoa és Thomas Pa‘a Sibbett szerelemprojektje a négy hawaii királyság (O‘ahu, Maui, Kaua‘i és Hawai‘i) egyesítését énekli meg a 18. században.

Kezdjetek el élni

A művészetben az aktív eutanázia (asszisztált öngyilkosság) témaköre esetében ritkán sikerül túljutni egyfajta ájtatosságon és a szokványos „megteszem – ne tedd meg” dramaturgián.

A tudat paradoxona

  • Domsa Zsófia

Egy újabb dózis a sorozat eddigi függőinek. Ráadásul bőven lesz még utánpótlás, mivel egyelőre nem úgy tűnik, mintha a tucatnyi egymással érintőlegesen találkozó, egymást kiegészítő vagy egymásnak éppen ellentmondó történetből álló regényfolyam a végéhez közelítene: Norvégiában idén ősszel az eredetileg ötrészesre tervezett sorozat hatodik kötete jelenik meg.