A körítés adott volt, egyben ismerős a turné korábbi állomásairól: egy karikírozott kísértetkastélyt látunk a nagyszínpadra építve, amelyet a szűk másfél órás show alatt tökéletesen belaknak Roan és zenészei. Már itt is érdemes hangsúlyozni, hogy azok is (zömmel kellemesen) csalódtak, akik holmi diszkóprodukcióra számítottak, középpontban a slágerlistás dalokkal. Először is egy csupa nőt felvonultató, alapvetően rockbanda kísérte a számokat: két jó gitárossal, basszerrel, billentyűssel, dobossal – a megszólalás egyszerre idézte a hetvenes, részben a nyolcvanas évek glam és soft rock előadóit, a fiatal Bowie, a Fleetwood Mac, sőt néha Prince hangzásvilágát. Ahogy már az estét nyitó, egyben Roan színpadi personáját is definiáló dalok (Super Graphic Ultra Modern Girl, Femininomenon) is bizonyítják, mindezt könnyedén, lazán, afféle stílusgyakorlatként vezették elő – szigorúan a stilárisan is gondosan megkomponált produkció szolgálatában. Nem meglepetés, hogy az énekesnő eddig egyetlen albumára építette fel a setlistet: de a The Rise and Fall of a Midwest Princess albumról egy híján az összes dalt eljátszotta, ráadásul gondosan konstruált szerkezetben, ami jól értelmezhető, egyben élvezetes ritmust is kölcsönzött a koncertnek. És így egyben meghallgatva a lemez- egyben koncertanyagot, megerősödik bennünk az érzés, hogy Roan erős szerzemények sorát komponálta meg – ráadásul saját, figyelemreméltó vokális és előadói képességeinek teljes tudatában. A dalok tisztán és erőteljesen szólaltak meg, rendre megtámogatva zenészei jól koreografált szólamaival.
És ha már a koreográfiánál tartunk: ha valaki lemaradt volna a korábbi fellépésein készült mozgóképes beszámolókról, nyilván meglepődhetett, amikor belibbent Roan a nyaka köré illetve a derekára illesztett ormótlan, Jakab király korabeli malomkerék gallérral, amiből két kisebb darab karjaira is került. Ezt egészítette ki a saját túlrajzolt portréja alapján készült felső, deréktől lefelé a kabarétáncosok lenge viselete – a kiegészítőkkel persze többször is variált a show alatt. Az arca pedig, amit a kivetítők mindenki képébe toltak, a szándékosan csúnyán rajzolt szemöldökökkel, a hullazöld szemkörnyéki festéssel maga a túltolt karikatúra: ezt látva válik még érthetővé, miért beszél színpadi nevéről (Chappell Roan voltaképpen Kayleigh Rose Amstutz) is úgy, mintha azt csupán saját drag queen személyisége viselné, aki arra rendeltett, hogy személyes élettörténetét, mint nyersanyagot dalba öntve, abból kicsit túltolt, hol mesébe (esetleg tanmesébe) illő, hol meg egyenesen balladisztikus sztorikat kanyarítson. Roan pedig nem csupán remek dalszerző (amiben természetesen rendre akadtak segítőtársai), de széles regiszteren játszó hangjával, emlékezetes falzettójával és magával ragadó színpadi jelenlétével, szó szerint játékával meg tudja eleveníteni dalait. Ezekben pedig saját letagadhatatlan, sőt büszkén vállalt queer optikáján át mutatja be a világot, a hol szomorún végződő, hol meg pezsgőben úszó, boldog párkapcsolatokat. A koncert egyik várva várt kulcsdala, a már a második albumot megelőlegező tavalyi sláger Good Luck, Babe! egyenesen a heteronormatív társadalmi környezet által elvárt és szinte kikényszerített szexuális viselkedést állítja pellengérre, ami boldogtalanságra ítéli a szerelmét és valós identitását nem vállaló partnert.
A jó előadó ismérve, hogy bátran belassíthat akár a setlist kellős közepén is: így azután nyugodtan előkerülhet a szinte akusztikus ballada Picture You, majd rögvest ezt követően a szóló zongorakísérettel, némi virtuozitással elővezetett Kaleidoscope - ez sem ülteti le a hangulatot, de a minden kezébe eső eszközzel világító közönséget sem. Akkor sem törik meg az este íve, ha ezt a blokkot a koncert során egyetlen feldolgozásként előadott Barracuda (a Wilson-nővérek által dominált kemény rockzenekar Heart legnagyobb, 1977-es slágere) zúzása után illesztette be.
Roan pedig egyszerűen nem tud rosszat húzni a bűvészkalapból: minden bejön neki – legyen bár szó pajkos country-rock kabarékupléról (a Giver is újabb eresztés), kellemesen letáncolható-leugrálható, és közben széles mozdulatokkal elmutogatható slágerről (Hot To Go) vagy léha glam zúzásról (Red Wine Supernova). A művésznő közben megmutatja rendkívül rút, kozmikus korú turné kabalafiguráját a közönségnek, és jót kacag azon, hogy műsora közben egyesek nem átallanak bungee jumpingolni. Mire a fináléhoz ér, az eleve lelkes közönséget már rég megvette lábon – nem is marad más vissza, mint az aratás. A 2020-ban még Atlantic kiadó azóta is fejüket fogó munkatársai által (előadójával együtt) lesajnált Pink Pony Club nem csak a camp kissé boszorkányra hasonlító papnője, de némi túlzással egy egész generáció himnusza lett, amit együtt ordít vele sok ezer torok, hogy utána vörösre tapsolhassa a tenyerét. Ha legközelebb is méltó főfellépőt keresnének fesztiválzárásra, akkor elmondható, hogy Chappell Roan magasra tette a lécet.
