Kedves Olvasónk,
Magyarország sorsdöntő választás előtt áll. Nekünk, a Magyar Narancsnak kötelességünk, hogy a legjobb tudásunk szerint beszámoljunk az odáig vezető útról, a kampány eseményeiről, azokról az emberekről és szervezetekről, amelyek részt vesznek a hazánk kormányzásáért folyó egyenlőtlen küzdelemben. Mi ezzel tudunk hozzájárulni a szavazói döntések és a választás tisztaságának a megőrzéséhez. Azt tesszük, ami újságíróként a dolgunk, és ezzel a demokráciát is védjük.
Éppen ezért ezek a cikkeink – a többi cikkünktől eltérően – szabadon hozzáférhetők. A Narancs ezzel közfeladatot lát el – de közfinanszírozás nélkül. Miközben a választás törvénytelen és manipulatív befolyásolására közpénzmilliárdokat költ a hatalom, mi továbbra is csak az előfizetőinkre és a támogatóinkra számíthatunk.
Ez a cikk díjmentesen olvasható. De ha Ön megteheti, kérjük, fizessen elő a Narancsra, vagy küldjön nekünk támogatást. Azért, hogy elvégezhessük a munkánkat, és hogy azok is olvashassák ezeket a cikkeinket, akik az előfizetést nem engedhetik meg maguknak.
Köszönjük!
A Magyar Narancs csapata
Mivel Magyarországon 2010 óta a hatalomhoz a legtöbbször csak sokadlagos pletykákon keresztül lehet hozzáférni, magától értetődő módon elterjedtek azok a politikai elemzések, amelyek tudományos oldalról közelítve írják le a közéletünket. Ennek vannak vitathatatlan pozitív hozadékai, viszont egy dolgot szinte lehetetlen rajta keresztük megmutatni: azt, hogy a szaknyelven mozgósításnak vagy kampánygépezetnek, esetleg professzionális szervezettségek hívott fideszes hatalomgyakorlás mit takar a gyakorlatban ott, ahol az emberek nem kibeszélő podcastokat hallgatnak, csak következményeket viselnek. Ezért is hiánypótló a csütörtökön bemutatott A szavazat ára című dokumentumfilm, amit a DE! Akcióközösség forgatott arról, milyen módszerekkel és hálózatokkal szedi be a Fidesz a legelesettebbek szavazatait. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a beszámolók szerint a szavazatvásárlás különféle formái már a Fidesz előtt is léteztek, de a film üzenete és a hétköznapi tapasztalat is az, hogy igazi iparrá a kétharmaddal kormányzó, tehát korlátlan hatalommal és anyagi forrásokkal rendelkező állampárt alatt vált a műfaj.
„Annyira vagy gazdája a szavazatodnak, mint amennyire ura vagy az életednek”
– hangzik el a film első mondataiban, ez pedig ijesztő pontossággal írja le, amiről aztán majdnem egy órán keresztül kap a néző információkat többek közt a közelmúltban a kiváló újságíróknak járó elismeréssel, a Szente László-díjjal kitüntetett kollégánk, Bod Tamás közreműködésével. Szerzőnk egyébként ebben a közelmúltbeli cikkében foglalkozott a szavazatvásárlással:
Bár a kormány nem szeret róla beszélni, az ország főleg északkeleti részén olyan szegregátumok léteznek, amelyeknek sem a meglétéről, sem a mindennapjairól nemigen tud a széles nyilvánosság.
Ezek mostanra nagyrészt párhuzamos társadalmakká alakultak: az élet-halál urai általában a település polgármesterei és a térség országgyűlési képviselője, hiszen a pályázatokat és a közmunkát is ők szervezik. Az ilyen helyek az állam jóvoltából vannak életben. Ezért viszont rendesen kell viselkedni, ha úgy hozza az élet, és el kell menni szavazni a Fidesz jelöltjeire a választásokon. Az nagyjából nyílt titok, hogy a Fidesz a választásokat szavazógépekhez hasonló rendszerek felállításakként képzeli: minden szintnek megvan a maga feladata, hogy beszedjen előre meghatározott szavazatot a saját területéről, ők jelentik ezt rendszerben felettük állónak, akik aztán szintén elégedetten büszkélkedhetnek felfelé a módszerük sikerességével. A szegregátumokban alkalmazott módszerek viszont jól mutatják, mire tartja a Fidesz rendszere egy állampolgártt: szavazásra, semmi másra.
A szavazat ára azt mutatja be, hogy az állandóan emlegetett megvásárolt szavazatok tulajdonképpen még a humanista arcát jelentik a rendszernek: készpénzt, tyúkot, rosszabb esetben italt vagy kábítószereket adnak azoknak, akik – általában láncszavazással biztosítva – be tudják mutatni, hogy leszavaztak a Fideszre. Vannak viszont, akik mindössze azt kapják cserébe, hogy nem teszik még nyomorultabbá az életüket:
őket zsarolják a közmunkával, az áramszolgáltatással, vagy egészen döbbenetes módon akár azzal is, hogy elveszik a gyerekeiket.
A fél éve forgatott dokumentumfilmhez tizennégy megyéből érkezett információ a stábhoz, és hatvannál is több interjún keresztül rajzolódik ki az az alternatív Magyarország, ahova nyilvánvalóan nem érnek el a közvélemény-kutatások, és úgy általában véve senki nem akar róla tudomást venni róla.
Külön erénye a filmnek, hogy elkerüli az ilyenkor csábító „ezekkel a buta parasztokkal bármit meg lehet tenni, meg is érdemeljük tehát” narratívát: nehéz, sokszor tragikus emberi sorsokba nyerünk betekinteni, akiket – Orbán Viktor korábbi kijelentései alapján – tudatosan tartott a nyomor legalján a kormány, hogy aztán a nyomor következményeit a lehető legcinikusabban kihasználja: ha valaki napról napra él, nehéz számonkérni azért, amiért nem tartja olyan fontosnak az állampolgári jogait és a megfelelően működő demokráciát. Ebben a helyzetben egy húszezres ugyanis sokkal értékesebb a demokráciánál.
Mint kiderül, a szavazatvásárlás valójában csak egy része – bár fontos része – a NER hétköznapjainak errefelé: a rendszer ugyanis eleve arra épült ki, hogy ne csak két-háromévente jelenjen meg a kormányzás helyett produkált hatalomgyakorlás, hanem minden egyes nap uralkodjanak az ott élők felett. Ha sok a panasz, akkor nincs közmunka, kijön a gyermekvédelem, esetleg megérkezik a mezőőrnek hívott verőember, akit a helyi polgármester nem szégyell ráküldeni a közterületen forgató stábra sem.
Ezek a történetek mutatják, hogy a NER mit ad valójában a liberális demokrácia helyett: nem illiberális demokráciát, hanem feudalizmust.
Olyat, ahol a jobbágyként – igaz, a dokumentumfilm szereplőinek jó része valószínűleg irigyelné a jobbágyok életét – tartott szavazóbázis teljesen a földesúrra van utalva, aki hatalmánál fogva elszámoltathatatlan. Ez folyik a NER legtetején, és ahogy látjuk, ez folyik kicsiben is: uradalomként kezelt települések, nyomorban tartott lakosság. Hogy ebből hány szavazat születik, arra csak tippelni lehet, de a pesszimista becslések szerint több százezerről beszélünk.
Amikor a kormány tagjai aljas ukrán cselszövésről, Zelenszkijről, korábban Sorosról és hasonlókról hadoválnak, érdemes felidézni A szavazat árában látott képsorokat: ezt tenni a társadalmaddal nagyjából akkora bűn, mint háborúba sodorni.
