„Madár se száll az udvarra”

Busz csak ritkán jár a kétszáznegyven lelkes Rakacaszendre, sok ottani iskolás ezért hamar lemorzsolódik. A többség közmunkából él, a jövő kilátástalan a fiatalok számára. Egy felzárkóztatással foglalkozó civil szervezet próbálja kimozdítani a helyieket a reményvesztett hétköznapokból.

„Tíz évig dolgoztam egy borsodi falu általános iskolájában, ahová cigányok, köztük fogyatékkal élők jártak. Aztán bekerültem Miskolcra, ami nagy megtiszteltetés volt. Abban az intézményben az akkori politikai és gazdasági elit gyerekei tanultak. Egyszer az egyik elsős azt mondta nekem: »Majd szólok a nagybátyámnak, és akkor elküldik a tanár nénit!« Visszasírtam a falusi cigány gyerekeket” – meséli úton Rakacaszend felé Szendrák Dóra, a Re­gionális Civil Központ (Recik) Alapítvány egyik alapítója, elnöke, a hazai felzárkóztatási erőfeszítések jeles alakja. Szendrák Dóra pedagógusként kezdte, majd néhány évet dolgozott a gyermekvédelemben. Nehezen viselte ezt az időszakot: elhanyagolt, bántalmazott, megvert fiatalokkal találkozott, köztük olyanokkal, akik saját maguk kérték, hadd kerüljenek intézetbe. A 90-es évek elején Fidesz-listán bejutott a miskolci önkormányzatba, ahol a szo­ciális bizottság elnöke lett. Működése alatt megnégyszerezték a szociális kiadásokat, létrehozták az intézményrendszert (családsegítő, ifjúsági iroda, hajléktalanellátás, területi gondozószolgálat stb.). Egy államtitkár ismerősén keresztül az 1993-as szociális törvény, valamint az 1997-es gyermekvédelmi törvény létrehozásában is részt vett.

A Recik Alapítvány 1998-ban alakult, egy év múlva jegyezték be. Szendrákék civil házat, szolgáltató központot működtettek több mint tíz évig, jelentős részt vállaltak a helyi civil szerveződések alakulásában, ahogyan fogalmaz, „demokráciafejlesztéssel foglalkoztunk felszabadult hangulatban”. A fogyatékossággal élőket és megváltozott munkaképességűeket segítő Szimbiózis Alapítvány első pályázatainak megírásában is részt vettek. Akkoriban a miskolci önkormányzat a döntések előkészítő szakaszában elküldte a Reciknek az előterjesztéseket, az alapítvány közbenjárá­sával pedig helyi civil szervezetek megtárgyalták azokat és javaslatokat fogalmaztak meg. Például a zöldek véleményezték az akkori cementgyár működését – és javasolták is a bezárását.

A 2000-es évek elején már a munkanélküliség volt a legnagyobb probléma Borsodban, a rendszerváltás után bezártak a bányák, a nagy ipari üzemek. Hosszú ideig ez volt a Recik fő területe, és számos Európai Unió támogatta projekt segítette a munkaerőpiaci integrációt. Egyszer ugyanazon programra két célcsoporttal (pályakezdő fiatalok és romák) is pályáztak, és meglepetésükre mindkettőt elnyerték: addig az éves költségvetésük 8–10 millió forint volt, erre jött akkor kétszer 40 millió forint. Mivel az illetékes állami hivatalok nem bírták el a megnövekedett terheket, egyes feladatok elvégzését kiszervezték; a Recik így csaknem tíz évig működtetett munkaügyi információs szolgáltatást 16 járási székhelyen. Több projektet is vitt a szervezet, egy ideig három megyében (Borsod, Heves, Nógrád) a megváltozott munkaképességűek integrációjával foglalkozó tanácsadást, mentorálást is végzett. A kétezres években ismerték fel, hogy a hátrányos helyzetűek integrációját nem tudják megoldani úgy, ha nem képezik őket valamilyen formában – ezért lett felnőttképző intézmény is a Recik, több helyi településen végeznek fejlesztést foglalkoztatási kimenettel, szociális és mentális támogatással. Ezekre a munkákra idővel mind nagyobb szükség volt, főleg, mivel mára az állam gyakorlatilag teljesen kifarolt a szociális szférából.