Magyar Narancs: Mitől függ, hogy a háborús erőszak monopóliumát az állam megtartja magának, vagy kienged valamennyit a kezéből?
Varga Krisztián: A sorozott hadseregek megjelenése előtt, ami a 19. század első felére tehető, rendkívül színes volt az állami felhatalmazással végzett erőszak - gondoljunk csak Sir Francis Drake-re, Erzsébet királynő kalózára, vagy a Brit Kelet-indiai Társaságra. Az ipari forradalom hatására az európai államok fokozatosan képessé váltak nagy, állandó tömeghadseregek fenntartására. Ezzel egy időben a nagyhatalmak között egyetértés született arról, hogy háborút csak állami eszközökkel lehet vívni. Napjainkban ebben változás figyelhető meg. Az államok már olyan tevékenységeket is kiszerveznek, amelyeket korábban saját monopóliumuknak minősítettek. Arról azonban konszenzus van, hogy a támadó harc állami monopólium.
MN: Miben különbözik egy katonai magánvállalat iraki hadszíntéren fegyverrel járőröző alkalmazottja egy zsoldostól? Egy 2007-es ENSZ-tanulmány egyenlőségjelet tesz a kettő közé, ezt az USA elutasítja.
VK: Az ENSZ Közgyűlés 2007. decemberi határozatában már külön tárgyalja őket. A zsoldossal ellentétben a kontraktor egy bejegyzett legális vállalkozás alkalmazottja, tevékenységét állami felhatalmazással végzi. A katonai magánvállalatok olyan szolgáltatásokat nyújtanak, mint a kiképzés, a hírszerzés egyes feladatai, a logisztika vagy a konfliktuszónán belüli biztonság. Nem vesznek részt közvetlenül a támadó harcban, és nem vezethetnek katonai alakulatot. Az apartheid rezsim felbomlása után a dél-afrikai hadsereg katonáiból verbuválódott Executive Outcomes katonai erőt is kínált az állami ügyfeleinek. Angolában és Sierra Leonéban a kormány oldalán harcoltak a lázadók ellen. A katonai magánvállalatok harci alkalmazását a nagyhatalmak illegitim, zsoldos tevékenységnek minősítették. Problémás volt a magánérdek és közérdek tisztázatlan viszonya is. A kliens - jellemzően egy súlyos belső problémákkal küszködő, úgynevezett bukott állam - sokszor nem rendelkezett elég jövedelemmel a megbízási díj kifizetésére, így az összeget bánya- és olajvállalatok bevonásával pótolta. Ezáltal a katonai cégnek többféle érdeket kellett figyelembe vennie. Brit és amerikai nyomásra a katonai erőt biztosító vállalatok tíz éve beszüntették tevékenységüket.
MN: Milyen folyamatok teremtettek ehhez piacot?
VK: A hidegháború végén a régi patrónus-kliensi viszonyrendszer megváltozott, és számos harmadik világbéli állam magára maradt a katonai erőt igénylő problémáival. A nyugati államok visszafogták védelmi költségvetésüket, a haderőcsökkentéssel öt-hatmillió fővel csökkent a világ fegyveres erőinek létszáma, és rengeteg fegyver került a piacra. A hadviselésben a technológiai szint emelkedésével az üzemeltetéshez egyre több esetben szakemberekre van szükség. A privatizáció előrehaladásával új területek kerültek ki az állam kizárólagos feladatai közül, miközben egyre népszerűbb lett a versenyképesség javítását szolgáló outsourcing is. A kormányok először az állami hadiiparba, majd egyéb szolgáltatásokba kezdték beengedni a magántőkét.
MN: Mekkorára hízott az üzlet mostanra, és kik a főszereplők?
VK: Három típusú cég maradt a piacon: a katonai támogató, a katonai tanácsadó és a katonai biztonsági vállalat. A boomot egyértelműen szeptember 11. és a terror elleni háború hozta. A legnagyobb megrendelők az angolszász államok, közöttük is az USA, de megtalálhatók a haderőreformot végrehajtó államok, a NATO és a konfliktuszónákban kitermelést végző multinacionális cégek is. A 2003-as iraki hadműveletek azt mutatják, hogy az USA nem tudna az ilyen vállalatok támogatása nélkül offenzívát indítani. 1991-ben, Kuvaitban még minden egyes civil kontraktorra száz katona jutott, ma Irakban nagyjából ugyannyian vannak, miközben az amerikai fegyverrendszerek közel harmadát is már magánvállalatok közreműködésével üzemeltetik. A legnagyobb üzlet a támogató cégeké, amelyek a hadműveletek logisztikájával foglalkoznak, a kilencvenes évek elejétől ott vannak mindenhol, ahol az amerikai hadsereget bevetették. Az első, 1992-ben kötött, hétéves keretszerződés kétmilliárd dollárról szólt. A megnövekedett igények következtében a három nagyágyú - a KBR, a DynCorp International és a Flour International - a tavaly kötött szerződés szerint a következő tíz évben százötvenmilliárdos kerettel gazdálkodhat. A katonai biztonsági cégek - ilyen a Blackwater (ma Xe néven fut - L. B.) vagy a Triple Canopy - piaca is meredeken ívelt fel, amikor az amerikai diplomáciai és katonai létesítmények őrzéséhez hirtelen rengeteg emberre lett szükség Irakban, amit bajos lett volna a hadseregből pótolni. A tanácsadást, kiképzést kínáló cégek fő megrendelői a haderőreformot végrehajtó országok. Egyes feltételezések szerint az amerikai MPRI-nak kulcsszerepe volt abban, hogy a horvát hadsereg elsöprő győzelmet aratott a szerbek felett 1995-ben.
MN: Mi a kiszervezés előnye és hátránya az állam szemszögéből?
VK: Ha egy állam az ún. másodlagos ellátó tevékenységeket kiszervezi, akkor haderőcsökkentés esetén hadserege jobban képes megőrizni hadműveleti képességét, mert nagyobb arányban tarthatja meg harcoló beosztásait. Ha hirtelen felmerül egy új igény, azt a magánszféra sokszor gyorsabban tudja teljesíteni, mint az állam. A kontraktorok nem számítanak bele a hivatalos emberveszteségek statisztikáiba, Irakban majdnem minden harmadik elesett amerikai katonára jut egy magánvállalati alkalmazott. Magánvállalat alkalmazásával egy erős állam úgy tud segítséget nyújtani a szövetségesének, hogy nem kell katonákat állomásoztatnia az országban. A hatalmas kereslet következtében azonban néhány államnak problémát okozott a különleges erők katonáinak megtartása. Továbbá a gyenge szabályozás hátrányok forrása lehet.
MN: Az outsourcing egyik fő hajtóereje a költségcsökkentés. Hogy járnak ezzel a megoldással az adófizetők?
VK: Számos adat látott napvilágot. Az amerikai kongresszusi költségvetési iroda 2005-ös kimutatása szerint nincs nagy különbség a katonai magánvállalatok alkalmazásának iraki költségei és egy hasonló létszámú, hasonló funkciót ellátó katonai alakulat fenntartási költségei között.
MN: Miközben a magáncégek alkalmazottait az állam képezte ki saját költségén.
VK: A katonai biztonsági vállalatok alkalmazottai általában volt katonák és rendőrök, a több tízezer főt foglalkoztató katonai támogató szektorban nagyszámú betanított munkást és mérnököt találunk.
MN: Túlszámlázások miatt a legnagyobb logisztikai céget, a Halliburton volt leányvállalatát, a KBR-t pár éve alaposan megrángatták. Amióta a katonai objektumok őrzése nem állami monopólium, a New York Times szerint 25 százalékkal kerül többe az amerikaiaknak. A szerződések kevés kivétellel átláthatatlanok.
VK: Tény, hogy az USA-ban az állammal szerződő cégek dokumentációi nem minősülnek közérdekű adatnak, és a hosszú alvállalkozói lánc miatt is nehéz tisztán látni. Egy háborút indító államnak ugyanakkor képesnek kell lennie arra, hogy a felfogadott vállalat tevékenységét megfelelően ellenőrizze.
MN: A nemzetközi konfliktusok nem torkollanak nagyobb eséllyel erőszakba, ha a háborúskodás nyereségorientált? Jelentős lobbierejű nagyvállalatokról beszélünk, jó politikai összeköttetésekkel.
VK: Nehéz tisztán látni, és az ember könnyen az összeesküvés-elméletek mezejére téved. Egy háború elindításakor egy kormány rengeteg tényezőt mérlegel.
MN: Az iraki szerződéses partnerek pénzzel támogatnak elnöki kampányokat, elsősorban a republikánusokét.
VK: Erről különböző adatokat lehet olvasni. A sajtóban általában két név szokott felmerülni. Dick Cheney volt amerikai alelnök, aki korábban a Halliburton vezérigazgatója volt, illetve Erik Prince, a Blackwater tulajdonosa, akinek családja köztudottan közel áll a republikánusokhoz.
MN: Az is kérdés, ki vonja felelősségre a harctéren tevékenykedő civileket, akik nem katonák, de mégsem egyszerű, számlaképes iparosok. Emlékezetes, hogy a Blackwater alkalmazottai 2007 szeptemberében egy incidensben tizenhét iraki civilt lőttek agyon, és az Abu Graib börtön botrányában sem csak katonák voltak érintettek.
VK: Irakban sokáig valóban nem volt tiszta a helyzet. Az amerikai katonai bíróság nem ítélkezhetett a hadsereg alkalmazásában álló civilek felett, miközben a washingtoni kormánynak dolgozó polgári alkalmazottak immunitást kaptak az iraki joghatósággal szemben is. Legfeljebb a vállalataiktól pénzbüntetést kaptak, majd elbocsátották őket. Ezt mára sikerült áthidalni, az egykori Blackwater-kontraktorok az amerikai szövetségi bíróság előtt felelnek tetteikért. Az Abu Graib börtönben történtek óta műveleti területen a kihallgatás és börtönüzemeltetés kiszervezése úgymond rossz gyakorlatnak számít. A botrányok nyomán a cégek maguk is igyekeznek megtisztítani a piacot. Több szakmai érdekképviselet alakult, amelyek viselkedési kódexet kérnek számon a tagjaiktól, és szankcionálják a kilengéseket. Nemzetközi szinten szerintem jelentős előrelépés történt azzal, hogy tavaly szeptemberben a svájci külügyminisztérium és a Nemzetközi Vöröskereszt révén sikerült tető alá hozni a kérdést szabályozó montreux-i kezdeményezést. Az aláíró államok között megtaláljuk a legnagyobb megrendelőket, és azon országokat is - köztük Irakot és Afganisztánt -, ahol a legtöbb cég tevékenykedik. A dokumentum szerint a megbízó állam felelősségi körébe tartozik, hogy ne szerződjön olyan feladatok ellátására, amelyeket a nemzetközi humanitárius jog hagyományosan az államok hatáskörébe utal. Ilyen például a fogolytáborok vezetése. Meg kell győződnie, hogy a felfogadott vállalat betartja-e az előírásokat, és megfelelően kiképzett-e a feladat ellátására. Meg kell oldania a felelősségre vonást, és meg kell határoznia, hogy egyáltalán mely tevékenységek és funkciók tartoznak a kizárólagos állami tevékenységek közé. Rendelkeznie kell a szükséges jogi szabályozókkal, a hatékony ellenőrzés és felügyelet intézményrendszerével.
MN: A megállapodás nemzetközi jogi értelemben nem kötelező erejű.
VK: Ez egy szándéknyilatkozat. A kulcs a nemzeti szabályozások kialakításában és összehangolásában van. Továbbá miként a piac más területein, itt is a jó hírnév, a brand az egyik leghatékonyabb szabályozó eszköz. Ha valaki lejáratja magát, kiiratkozik a versenyből. A Blackwater szerződését nem hosszabbították meg, a cég nevet változtatott, és kivonult a biztonsági üzletágból.
MN: A DynCorp egyes alkalmazottai a Balkánon emberkereskedelemmel és gyermekprostitúcióval is foglalkoztak, az iraki kontraktorok között az amerikai újságírók szép számmal találtak büntetett előéletűeket. Miként kerülhető el, hogy egykori zsoldosokra, maffiózókra vagy háborús bűnösökre bízzuk a hadszíntéren az emberi jogok betartását? Egy nemzeti hadseregben ez könnyebben kontrollálható.
VK: A kilencvenes években az informális csatornákon folyó munkaerő-kereslet napjainkban intézményesedni látszik, de a helyzet ma sem problémamentes. Az egyik leghíresebb eset a Blackwater volt alkalmazottjához köthető. Az illető 2006 karácsonyán lelőtte az iraki alelnök egyik testőrét. Eltávolították a cégtől, majd három hónap múlva egy másik vállalathoz szerződött Kuvaitba. A munkavállalók büntetőjogi múltjáról főszabály szerint az alkalmazó vállalatnak kell megbizonyosodnia. Persze ez nem egyszerű: Irakban az alvállalkozók révén rengeteg ország állampolgára dolgozik. Ha az illető Fidzsiről vagy Kolumbiából jött, akkor az ottani hatóságok segítségével lehet és kell ezt ellenőrizni.
