Magyar Narancs: Az államközi szerződés aláírása után mondhatjuk, hogy most már minden sínen van?
Bayer Mihály: Egy ekkora projekt esetében, amelyre elköltenek nyolcmilliárd eurót, átmegy öt országon, és egy értékes terméket fog szállítani legalább hatvan éven keresztül, akkor lehet majd azt mondani, hogy sínen van, ha beindult a gázszállítás. De az aláírás mégis áttörés - ezzel a kormányok létrehozták azokat a garanciális elemeket, amelyeket a Nabucco-konzorcium számára mindenképpen biztosítani kellett, hogy befejezhesse a projekt előkészítését. A kormányközi megállapodás nélkül a konzorcium nem tudna tárgyalni a bankokkal a projekt finanszírozásáról, vagy a szállítókkal, akiknek a vezetéket gázzal kellene feltölteniük. Most kerültünk abba a helyzetbe, hogy meg tudjuk határozni számukra az árakat.
MN: A kritikus hangok megmaradtak. A német Handelsblatt például azt írta, hogy Brüsszelben még mindig erős a kétely a projekt megvalósíthatóságát illetően. Többek között arra hivatkoztak, hogy a potenciális gázszállítók részéről egyelőre csak szándéknyilatkozatok vannak, és a törökországi tranzit díjában sem sikerült még megállapodni.
BM: A Nabuccóról sokan írtak sok mindent. Én ennél sokkal összetettebben látom a helyzetet. Az eddigi eredményeinket szándéknyilatkozatnak nevezni finoman szólva is csúsztatás. A Nabucco-megállapodás egy nemzetközi jogi kötelezettségekkel járó szerződés. Egyértelmű elköteleződés amellett, hogy a Nabucco számára minden érintett megfelelő feltételeket szabjon, mind a felépítése, mind a működtetése szempontjából. Nem tudom, bármely lap miféle brüsszeli forrásokra hivatkozik, az én - magas szintű - brüsszeli forrásaim mást mondanak. Persze még nem jutottunk el oda, hogy elmondhassuk: biztosan megépül a vezeték.
MN: De az aláírással átlendültek egy kritikus ponton...
BM: Feltétlenül. A Nabucco-szerződés nem most került az asztalra. Egy konzorcium felel érte, amit öt társaság hozott létre, a Mol, az OMV, a romániai Transgaz, a bolgár Bulgargaz, valamint a török BOTASü, és tavaly február végén csatlakozott hozzájuk hatodik tulajdonosként a német RWE. Ez a konzorcium fordult kormányokhoz, hogy kössék meg ezt a szerződést, mivel a vezeték négy uniós állam és Törökország területén épülne fel. Nagyok tehát a különbségek az előbbiek és az utóbbi jogrendszere között. A vezeték biztonságos felépíthetőségéhez és működtetéséhez egységes jogi kereteket kell létrehozni a Nabucco egész területén. Ez jött létre a szerződés megkötésével. Korábban a projektnek pont ez a része nem bírt előrehaladni, mivel Törökország úgy gondolta, hogy geopolitikai helyzete miatt módja van kereskedni is azzal a gázzal, ami átfolyik rajta. Gáz a Kaszpi-térségből, azaz Azerbajdzsánból vagy Türkmenisztánból csakis Törökországon át érkezhet - a tengeri vezetékhez is a török gazdasági övezetet kellene igénybe vennünk. Ha iraki vagy iráni gázt szállítanánk, esetleg egyiptomit Szírián keresztül, azt megint csak Törökországon át lehet eljuttatni az európai piacokra - már ha ez nem LNG, vagyis cseppfolyósított földgáz. A törökök felmérték, hogy kulcsszerepük van, és kísérletet tettek, hogy ebből megfelelően profitáljanak, mind anyagilag, mind a saját ellátásbiztonságuk tekintetében. Mostanra jutott el Törökországban a gondolkodás odáig, hogy felvállalta az európai gázkereskedelmi szabályok meghonosítását. Ez a megállapodás semmiféle tranzitdíjat nem köt ki, hiszen az unió területén nincs tranzitdíj, a cégek a különböző adókon keresztül juttatják bevételhez a tranzitországok költségvetését.
MN: Nem tartanak tőle, hogy a törökök újabb követelésekkel állhatnak elő?
BM: Törökország a kormányok szintjén nem tud már új feltételeket szabni. Persze újra lehetne tárgyalni a szerződést, de ez egyikünknek sem lehet célja. Nagyon ritka, hogy ötven évre kötnek szerződést: itt egy hosszú távú elköteleződésről van szó. Törökország garanciákat is kapott, amelyek számára előnyössé teszik a szerződést, például gázkrízis esetén segítséget és támogatást kap belső szükségleteinek ellátására. Erre jó példa, hogy a Nabucco-szerződés előírja a konzorciumnak, hogy olyan vezetéket építsen, ami fordított üzemmódban is működhet.
MN: A Déli Áramlat nem veszélyezteti a Nabuccót?
BM: Az unió gázfogyasztásáról szóló prognózisok egyértelműek: a gázimport a következő tizenöt-húsz évben nőni fog. Eközben az EU területén kibányászott gáz mennyisége csökken, ezt csak importgázzal lehet pótolni. Tehát új vezetékek kellenek, ezek egyike a Nabucco, de ide tartozik az Északi és a Déli Áramlat is. Az utóbbi és a Nabucco egymáshoz elég közeli úton szállítaná a gázt, sokan ezért úgy gondolják, hogy versenytársak, de a mi felfogásunkban nem azok. Húsz-harminc éven belül valószínűleg mindkettőre szükség lesz.
MN: Mégis a Nabucco az egyetlen alternatívája Magyarországon az orosz gáznak - e szempontból mindenképpen versenytárs.
BM: Ezt kicsit másképp fogalmaznám meg. A Déli Áramlat Magyarország számára azért érdekes, mert Oroszország és Ukrajna között gyakoriak a viták a tranzitkérdések tekintetében, ami például januárban odáig vezetett, hogy Magyarországra három hétig alig érkezett orosz gáz. Az ukrajnai gáztranzit egyre nagyobb rizikót jelent a magyar fogyasztóknak. Oroszország részben ennek megelőzésére találta ki a Déli Áramlatot. Nekünk ez a vezeték lehetőséget ad, mert diverzifikálja a tranzitútvonalat, Európa gázellátása ugyanis nem függhet attól, hogy Ukrajna tud-e fizetni azért, amit elfogyasztott. A Nabucco viszont sokkal többet jelent ennél, nem véletlenül ez a magyar kormány első számú prioritása. Nemcsak más útvonalon szállítaná a gázt, hanem más forrásokból is. A közép- és kelet-európai országok esetében az orosz gáz aránya jelenleg meghatározó. A balti államok vagy Bulgária esetében a teljes import száz százaléka; Magyarország esetében 83 százalék, de ha nem törekszünk a diverzifikációra, akkor a 93-at is elérheti. Egy ilyen súlyos függőség egyetlen szállítótól, egyetlen vezetéktől - a Testvériségtől - még akkor is megengedhetetlen, ha nem terhelné ezt a helyzetet az orosz- ukrán vita. Az alternatívákra szükség van, és ezek közül az első a Nabucco. Ezzel együtt botorság lenne azt gondolni, hogy egy vagy két új vezetékkel a diverzifikáció megvalósítható lenne, a Nabucco ugyanis körülbelül hat százalékát lenne képes szállítani az uniós fogyasztásnak. Magyarországon sem arra számítunk, hogy ez a vezeték teljes egészében kiváltaná az orosz gázt, de legalább egyfajta választást jelentene. Vészhelyzetben lenne honnan pótolni, ami kiesik, és áralkuknál sem elhanyagolható, ha több eladó közül választhatunk. Magyarország emellett több más irányú erőfeszítést is tesz gázellátása szavatolására. Az országban 2006 óta jelentős gáztároló kapacitás épült ki. A januári válság idején ez mentett meg minket attól, hogy korlátozásokat kelljen bevezetnünk, és azt is lehetővé tette, hogy Szerbiának, Bosznia-Hercegovinának és Horvátországnak is szállítsunk gázt. Ennek a politikának még nincs vége, további tárolók épülnek, kereskedelmi alapon vagy stratégiai tárolóként. Ismereteim szerint 2012-2013-ra Magyarország körülbelül 6,5 milliárd köbméter gázt lesz képes tárolni, ami meghaladja az éves fogyasztásunk negyven százalékát. Ez még európai viszonylatban is jelentős. Emellett már előrehaladt a román- magyar összekötő vezeték építése, folynak az előkészületek a szlovák-magyar vezeték megépítésére, amelyhez az Európai Bizottság is ítélt meg támogatást, és rövidesen elkezdődik a horvát-magyar összekötő vezeték építése, amely hatmilliárd köbméteres áteresztő kapacitással rendelkezik. Horvátország a következő évtized első felében LPG-terminált építene, ahonnan Magyarországra vagy akár Szlovákiába is lehetne szállítani.
MN: Az előbb azt említette, hogy Magyarországon a Nabucco élvez prioritást, de másfél éve Gyurcsány Ferenc még félreérthetetlenül a Déli Áramlat mellett foglalt állást.
BM: Korábban ez a kérdés nem merült fel ennyire élesen, hiszen egy-két évvel ezelőtt a Nabucco még egy helyben topogott. Ekkor még nem nagyon lehetett tudni, mire van lehetőség, de azért emlékeztetnék arra, hogy 2007 szeptemberében Magyarország komoly Nabucco-konferenciát szervezett Budapesten, 2008 februárjában pedig elkészített és köröztetett az érintett államok között egy megállapodás-tervezetet. Aktívak voltunk, tettünk a Nabucco megvalósulásáért.
MN: A Déli Áramlatnak milyenek a kilátásai?
BM: Ezt azok döntik majd el, akik a vezeték mögött állnak, az ENI Olaszországban és a Gazprom Oroszországban. Mi elsősorban tranzitútvonal vagyunk. A Déli Áramlathoz komoly olasz érdekek fűződnek, mivel Olaszországban egy sor régi gázerőművet ki kell vezetni, mert lejár az élettartamuk, miközben az országban évek óta áramhiány van. Sokkal több erőműre lenne szükségük, ahhoz pedig gáz is kell. Az olaszoknak az jelenti a diverzifikációt, hogy többet vásárolnak az oroszoktól, és így nem válnak erősen függővé az afrikai gáztól. Részünkről természetes, hogy tranzitországként segítünk egy másik tagállamon, ha pedig még gázt is kapunk ezen a vezetéken keresztül, ami elkerüli Ukrajnát, az egy addicionális haszon. Fontos lenne látni, hogy mi is lesz ennek a vezetéknek a pontos útvonala, mennyibe fog kerülni, mert az előrejelzések eddig hét- és negyvenmilliárd euró között mozogtak. A kapacitására is kíváncsi lennék, hiszen kezdetben a Nabuccóhoz hasonlóan harmincmilliárd köbméterre tervezték, aztán két héttel a budapesti csúcs után bejelentették, hogy 43 milliárdra emelik, májusban pedig már 63 milliárdról volt szó. A vezetékek kapacitását ilyen könnyen nem lehet változtatni, és szeretném látni végre valós megvalósíthatósági számításokon alapuló dokumentumokban ezeket az adatokat. A Déli Áramlat tekintetében ma sokkal több a kérdés, mint a Nabuccóval kapcsolatosan.
MN: Milyen teendői lesznek még az országnak a Nabucco megvalósításáért?
BM: A kormányok teljesítették fő feladataikat a kormányközi szerződés aláírásával. Ezek egyike az úgynevezett mentesítési döntéseket érintette. Az európai gázszabályozási rendelkezések szerint azok a cégek, amelyek nagy értékű új infrastruktúra-projekteket hoznak létre az energiaszektorban, kérhetnek bizonyos mentességeket a befogadó országok kormányaitól: esetünkben az úgynevezett kötelező harmadik feles hozzáférés alól. Ez azt jelentené, hogy amennyiben van szabad kapacitás, bárkit oda kellene engedni, és bárkinek rendelkezésére kellene bocsátani a gázt, nem lehet diszkriminálni. A Nabucco-konzorcium azt kérte a négy uniós állam szabályozó hatóságaitól, hogy a mindenkori áteresztő kapacitás ötven százalékát mentesítse a kötelező harmadik feles hozzáférés alól, azaz ezt csak a konzorcium tulajdonosai használhassák fel. Így nagyobb a garanciája annak, hogy a beruházó vállalkozás képes lesz a bankhitelek és a kamatok visszafizetésére. Hisz a vállalatoknak több bevételük van, ha részben a saját gázukat szállítják. Ezek megtörténtek. Ezután elsődlegesen a Nabucco-megállapodás ratifikálása marad. Mi arra készülünk, hogy az őszi ülésszakra az ehhez szükséges előterjesztést az Országgyűlésnek benyújtsuk, és bízom benne, hogy a Nabuccót övező konszenzus nyomán a megerősítés nem fog sokáig elhúzódni. Az öt aláíró ország mindegyike vállalta azt is, hogy mindegyikük magánjogi szerződést köt a konzorciummal az ország területén felmerülő kérdésekről, mint például a földjogok, az adózás, a környezetvédelem vagy a munka törvénykönyvéből adódó kérdések. Ezeket december 13-ig kell tető alá hozni, mi e hónap végén kezdjük meg a tárgyalásokat. Ezenkívül még legalább egy nagyon fontos feladatuk marad a kormányoknak. Van egyfajta tagadhatatlan versengés a Kaszpi-térségben lévő gázkincsért. Ahhoz, hogy a gázvezeték megteljen gázzal, szükség van arra, hogy az érintett országok az Európai Bizottsággal és a többi tagállammal együtt minél erősebb politikai lobbizást is végezzenek a projekt érdekében, és olyan politikai hátteret hozzanak létre, amely a forrrásországokban erősíti azt az elhatározást, hogy a Nabuccónak szállítsák a gázuk egy részét. A kormányainknak aktívan részt kell venniük az ezeket az országokat érintő uniós politikák megvalósításában, mint például a keleti partnerség vagy az EU kelet-ázsiai stratégiája. De segíthetnek a kétoldalú kapcsolatok is. Gyurcsány Ferenc miniszterelnökként kétszer járt Bakuban, egyszer Asügabatban, és a politikai környezet javítására javasolta Magyarország azt a budapesti csúcsértekezleten, hogy hozzunk létre egy International Nabucco Boardot, amiben a kormányok képviselői éppen ezzel foglalkoznának.
MN: Tartják még magukat ahhoz, hogy 2014-ben el is indul a gáz?
BM: A Nabucco honlapján az áll, hogy 2014-ben elindul a gázszállítás. Sem okom, sem jogom nincs az ellenkezőjét feltételezni. De a Nabucco-vezeték magáncégek teljesen saját kockázatra felépítendő vállalkozása. Ahhoz, hogy elinduljon, három tényezőnek kell összeérnie: az egyik, hogy legyen cső, a másik, hogy legyen gáz, a harmadik pedig, hogy legyen kereslet. Amikor ez a három tényező összetalálkozik, akkor kell elindítani a szállítást.
MN: Sokan kétlik, hogy lenne elegendő gáz, amivel meg lehetne tölteni.
BM: Sok mindent hallottam az utóbbi másfél évben, amióta utazó nagykövetként a Nabuccóval foglalkozom. A kétkedőknek alapvetően három fő érvük volt. Az első: az unió valójában nem támogatja ezt a projektet. Ám az unió többször is világossá tette, hogy támogatja a vezeték megépítését - a szerződés aláírásánál José Manuel Barroso is jelen volt. A másik érv szerint erre a vállalkozásra senki nem adna pénzt. A budapesti Nabucco-csúcsot követően kiderült, hogy az Európai Befektetési Bank (EIB) a projekt 25 százalékát hajlandó fizetni, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) egymilliárd euró környéki összegben gondolkozik, és olyan intézmények, mint a Világbank befektetéseit intéző Nemzetközi Pénzügyi Társaság (IFC) vagy egyes bankok is hajlandóak lennének beszállni. Az utolsó kérdés, hogy honnan lesz gáz. Ez ma még a legnyitottabb. Most következnek azok a tárgyalások, amelyek erre választ adnak. De pár dolgot fel tudok sorolni a kétkedőknek. Az azerbajdzsáni vezetés régóta egyértelmű támogatásáról biztosította a Nabuccót, és jelezte együttműködési szándékát, ha megfelelőek a kereskedelmi feltételek. 'k most évi nyolcmilliárd köbméterről beszélnek, amit így szállítanának Európába. Türkmenisztán közel egy éve ígéretet tett az unió energetikai biztosának évi tízmilliárd köbméterre. A Nabucco-szerződés aláírása előtt nem sokkal a türkmén elnök élő adásban beszélt arról, hogy az országban annyi a gáz, hogy több projektet is el tudnak látni egyszerre, de ezek közül csak a Nabuccót nevesítette; a konzorcium egyik tagja, a német RWE pedig most kötött szerződést Türkmenisztánnal, hogy a területén gázmezők után kutatna, és ha találnak, azt 25 évig ki is termelhetik. Ez nagyban megváltoztatja azt a képet, amelyet eddig a türkmén gáz elérhetőségéről festettek. Persze még nem biztos, hogy találnak is gázt, de nagy rá az esély. Emellett a Mol és az OMV tízszázalékos részesedést szerzett az észak-iraki Pearl Petroleum Company Ltd. olajvállalatban. Ez a cég azért keresett európai, főképp a Nabuccóban érdekelt partnereket, mert a kitermelt gázt Európában szeretné eladni, és úgy gondolják, hogy 2014-re mintegy évi 15 milliárd köbmétert tudnának exportálni.
MN: Hogyan oldanák meg a Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán irányából érkező szállítmányok kérdését? Ezek az országok Oroszország, Irán és a Kaszpi-tenger között vannak, az utóbbi státuszának és felosztásának rendezetlensége miatt pedig bizonytalannak tűnik minden, Oroszországot és Iránt elkerülő energiaszállítás.
BM: Irán csak beszállítóként jött szóba, de akként is csak a távolabbi jövőben. Irán jelenleg nem tud szállítani, mivel egyrészt nincsen szabad gáza, a saját fogyasztását is nehezen tudja kielégíteni, másrészt jelentős vita van velük a nukleáris ügyek kapcsán, és ilyen feltételek mellett az euroatlanti szövetség nem tartaná szerencsésnek, hogy Iránnak energiaügyekben komolyabb együttműködést kínáljunk. Hiába rendelkezik a világ második legnagyobb gáztartalékával, nincs abban a helyzetben, hogy gázt exportáljon. Tranzitországként Azerbajdzsánt és Grúziát használnánk, egy transzkaszpi vezetéken keresztül egyszerűen eljuttatható a gáz a tenger alatt, a keleti oldalán fekvő országokból egészen Törökországig. Attól meg nem kell tartani, hogy megbízhatatlanok lennének a forrásországok, hiszen nekik is érdekük, hogy megvásároljuk tőlük a gázt. Mi sem bizonyítja jobban, hogy szükségük van ránk, mint ami Oroszország és Türkmenisztán kapcsolatában történt nemrég. Keresleti gondok miatt Oroszország viszonylag gyorsan csökkentette a türkmén gáz átvételének a mennyiségét, és ezután, nem tudni, milyen okokból, a vezeték, amely eddig a gázt Oroszországba szállította, felrobbant. Türkmenisztán havi egymilliárd dollártól esik el emiatt. Ezek az országok nem önmaguk ellenségei - ha megszületett a szerződés, nem állhat érdekükben, hogy ellentétesen cselekedjenek.
MN: És ha mégis inkább másoknak adnák el a gázt? Medvegyev orosz elnök például június 29-én 350 eurót kínált ezer köbméter gázért, ami egyharmaddal magasabb az orosz gáz jelenlegi áránál.
BM: Papír szerint ez így van. De hogy a gyakorlatban is így lesz-e? Tavaly a Gazprom azt ajánlotta a közép-ázsiai beszállítóknak, hogy áttérhetnek egy úgynevezett európai árra, éppen azért, hogy magához kösse ezeknek az országoknak a szállítóit. Türkmenisztánnak 340 dollárt kínált ezer köbméterenként - csakhogy ezen száz dollárt veszítene ezer köbméterenként, mert annyira visszaestek a világpiaci árak. Most arról lehet hallani, hogy hamarosan újrakezdődnek az ártárgyalások. Ilyen körülmények között arra gondolni, hogy Azerbajdzsánnak még a Türkmenisztánnak felajánlott összegnél is tartósan többet fizessen, nehezen hihető. Jóval összetettebb dolog ez, mint hogy valaki ráígér az árra. Ezek az országok a szuverenitásuk erősítésének egyik eszközét abban látják, ha nem kizárólag Oroszországnak árulják a gázukat. Türkmenisztán, a volt a Szovjetunió legnagyobb nem orosz beszállítója már építi a kínai vezetéket negyvenmilliárd köbméteres kapacitással, de árulna Iránnak is és az uniónak is. Ezek az országok tisztában vannak azzal, hogy az Európai Unió piaca stabil, kiszámítható, jogilag is szilárd talajon áll, és fizetőképes.
MN: Oroszország gázexportjának 66 százalékát teszi ki az Európai Unió, míg az EU-ba kívülről érkező gáznak csak alig fele az orosz. Oroszország talán még jobban is függ tőlünk, mint mi tőle.
BM: Az orosz gáz továbbra is fontos marad, sőt nőhet is a szerepe a jövőben, hiszen hatalmas készleteik vannak. Oroszország infrastruktúrája Európa felé készen van, megvannak a szállítási útvonalak, és ilyen tekintetben kölcsönös függőségről kell beszélni. Oroszország valóban rossz helyzetben lenne, ha nem vennénk tőle gázt, de vajon mi meg tudnánk-e tenni, hogy nem veszünk orosz gázt? Már csak azért sem, mert ma még nincs meg az az infrastruktúra, ami lehetővé tenné, hogy máshonnan importáljunk. Ráadásul ki adna arra pénzt, hogy kiépítsünk egy infrastruktúrát, ami helyettesíteni tudja azt a 128 milliárd köbméter gázt, amelyet a Testvériség vezeték tavaly az unióba szállított? Négy-öt Nabuccót kellene ehhez építeni, és lenne közöttük olyan, amelyik a tengeri szakaszok miatt többszörösébe is kerülhetne a mostani vezetéknek.
