Magyar Narancs: Miben áll az európai gazdaság válsága, és mi az eredete?
André Sapir: A recesszió a pénzügyi válságból fakad, ami három dologban gyökerezik. Az első a pénzügyi ágazat innovációja: az egyre bonyolultabbá váló származékos ügyletek, vagyis a banki hitelek áttételes megvásárlása, aminek az eredeti célja az volt, hogy megossza a hitelek birtokosainak a kockázatát. Ez elvileg jó ötlet, csak ezek a hitelügyletek annyira komplikálttá váltak, hogy végül senki nem tudta, mekkora kockázatot vállal a megvásárlásukkal - ezért beszélünk manapság annyit arról, hogy áttekinthetőbbé kell tenni a pénzügyi ágazatot. A legtöbb bank - ide értve az európai bankokat is - bevásárolt ezekből a származékos ügyletekből, anélkül, hogy tisztában lett volna vele, hogy valójában rossz hiteleket vásárol. A második probléma a pénzügyi ágazat elégtelen szabályozása és felügyelete, ami a legtöbb nyugati országot jellemzi. A harmadik probléma pedig az elmúlt évek túl laza monetáris politikája az egész világon - túl sok volt az olcsó hitel. Ennek eredete részben az 1997-es ázsiai pénzügyi válság, amire az ázsiai kormányok úgy reagáltak, hogy drámaian növelték megtakarításaikat egy újabb válságot elkerülendő, és ezt elsősorban amerikai államkötvényekbe fektették, effektíve finanszírozva az amerikai gazdaságot. Másrészt a 2000-es dotkomválságot követően az amerikai jegybank agresszívan csökkenteni kezdte a kamatokat, hogy elkerülje a recessziót. Vagyis nagyon sokáig könnyű, túl könnyű volt olcsó hitelhez jutni. És hát egyébként is jól ment a gazdaság - az emberek pedig elfelejtették, hogy ami felmegy, annak egyszer le is kell jönnie.
MN: Nem fogja ki a szelet a liberális gazdasági reform, a dereguláció, a piacnyitás, a több szabadpiaci kapitalizmus gondolatának vitorlájából a válság? Nincs vége ezzel az angolszász gazdasági modellnek?
AS: Nézze, mindenki egyetért abban, hogy baj van, és a baj a pénzügyi ágazatból ered. Hogy vagy túlságosan nagy lelkesedéssel liberalizáltuk ezeket a piacokat, vagy nem fordítottunk elég figyelmet a felügyeletükre. Kétségtelen, hogy a pénzügyi szektor szigorúbb és főleg jobb szabályozást igényel. De szerintem ebből nem következik, hogy az egész gazdaság újraszabályozásra szorul. Semmi bizonyíték nincs rá, hogy a légi közlekedésben vagy a távközlésben túlságosan messzire ment volna a liberalizáció, pusztán azért, mert a pénzügyi ágazat, ami egy teljesen sajátos szektor, ebbe a helyzetbe került. A pénzügyi kapitalizmus túlzásokba esett, de ez nem jelenti a szabadpiaci kapitalizmus mint olyan kudarcát. Ráadásul az ingatlanpiaci lufit a felelőtlen bankárok a felelőtlen politikusok támogatásával fújták ekkorára.
MN: Az unió nemrég megegyezett, hogy államai a közkiadások jelentős növelésével, a fogyasztás serkentésével próbálnak meg kievickélni a recesszióból. Ez mit jelent?
AS: Megoszlanak a vélemények, hogy ez mennyire jó ötlet, de nagyjából egyetértés van abban, hogy a válság nemcsak hogy átterjedt a reálgazdaságra is, de könnyen lehet, hogy újra megfertőzi az azóta valamennyire stabilizálódott pénzügyi szektort. Ez katasztrófa volna, ezért kell közbelépni. Ezt normális körülmények között monetáris eszközökkel, a kamatlábak csökkentésével kellene csinálni, de ez most nem megy, mert a bankrendszer nem funkcionál rendesen. A központi bank hiába csökkent kamatot, az olcsóbb hitel egyszerűen nem jut el a reálgazdaságig, a vállalatokig, mert a bankok arra használják a pénzt, hogy a saját házuk táját szedjék rendbe. Nem mernek kölcsönözni. Ezért kell a kormánynak közbelépnie, és közvetlenül pénzt juttatnia a reálgazdaságba.
MN: Ez a fajta keynesi, aktív állami gazdaságpolitika mintha már rég kiment volna a divatból...
AS: Igen, én is ezt hittem, mégpedig azért, mert mire ezek a közpénzből fizetett gazdaságélénkítő programok kiváltják a hatásukat, addigra általában vége a válságnak, a ciklusnak már egy másik, élénk szakaszában járunk, és több kárt csinálunk, mint hasznot, mert túlfűtjük vele a gazdaságot - mondjuk elszalad az infláció. Ráadásul ha például adót csökkentünk, az emberek gyakran megtartják a pénzt, ahelyett, hogy elköltenék, és így nem élénkítik a gazdaságot. Ezért szokás inkább monetáris eszközöket használni: ez a gyorsabb. De most ez nem működik, mert lefagyott a bankrendszer. Továbbá úgy tűnik, hogy a recesszió tovább fog tartani, mint szokott, tehát van idő lépni. Mindenesetre olyan rövid távú gazdaságélénkítő program kell, ami a fogyasztás növelésére helyezi a hangsúlyt, például az áfa csökkentésével.
MN: Nem veszélyes ez? Ha már elköltünk egy tonna közpénzt, nem olyasmire kéne inkább fordítani, ami hosszú távon is hasznos?
AS: De, fennáll a veszély, hogy óriási adósságot halmozunk fel, aztán nem marad pénz olyasmire, ami hosszú távon fontosabb volna, mint mondjuk a klímaváltozás vagy a nyugdíjrendszer reformja. A közkiadások egyensúlyát ezentúl is szem előtt kell tartani. Úgy kell élénkíteni a gazdaságot, hogy ezeket a dolgokat sem felejtjük el, különösen, ha eleve nagy az államadósság, mint például Olaszországban vagy Belgiumban. Olyan élénkítést kell végrehajtani, ami rövid és hosszú távon is hasznos. De ezt sajnos könnyebb mondani, mint csinálni. A spanyolok például infrastruktúra-fejlesztéssel próbálkoznak, ami első ránézésre jó ötletnek tűnik, hiszen óriási építőiparuk van, és az új munkanélküliek nagy része éppen ebben az ágazatban dolgozott. Viszont Spanyolországban már most is jó az infrastruktúra - nem biztos, hogy hosszú távon erre érdemes fordítani.
MN: Mi a helyzet a zöldbefektetésekkel?
AS: Jó ötletnek tűnik, de valójában ez sem olyan evidens. Hirtelen egyetlen olyan zöldberuházás sem jut eszembe, aminek azonnal volna megfelelő gyártókapacitása és piaca. Kezdjünk el kétszer annyi szélturbinát gyártani a jövő héttől? Mindez időbe telik.
MN: Akkor mondjon egy olyan befektetést, aminek van rövid távú gazdaságélénkítő hatása, és hosszú távon is hasznos befektetés.
AS: Hmm. Egy sem jut eszembe. Országtól, kapacitástól is függ.
MN: Honnan lesz minderre pénz, pláne az olyan országokban, ahol eleve magas az államadósság?
AS: Figyelniük kell arra, hogy ha növelik is rövid távú kiadásaikat, egyúttal csökkentsék a strukturális hiányt, hogy az államadósság ne nőjön meg nagyon. Például a nyugdíjrendszer reformjával, mert öregedő társadalmunkban ez az egyik fő állami kiadás.
MN: Sok ország addig sem tudta megreformálni a nagy szociális ellátórendszereit, amíg jól ment a gazdaság, hogy lennének erre képesek most, a recesszióban?
AS: Hát igen. Mondhatnánk, hogy erre korábban kellett volna gondolni. Ugyanakkor azt aligha lehet, hogy nem csinálunk semmit a növekvő munkanélküliség közepette, azzal az indokkal, hogy sajnos hosszú távon ezt nem engedhetjük meg magunknak, mert eddig elmulasztottuk az államháztartási reformot. Ez kétségkívül probléma, de akkor is lépni kell, különben később kerülünk valamennyien bajba.
MN: Fennáll a veszélye, hogy egyes tagállamok bliccelni fognak, vagyis nem költenek gazdaságélénkítésre, hanem megvárják, amíg a szomszédaik lépnek, aztán egyszerűen tőlük várják a fellendülést, hiszen a gazdaságuk nagy része úgyis exportra épül, nem?
AS: A baj az, hogy ha mindenki bliccelni akar, akkor a végén senki nem csinál semmit, csak a másikra vár. Fogolydilemma. Itt jön be az Európai Unió, amelynek koordinálnia kell a nemzeti gazdaságélénkítő programokat, hogy mindenki megtegye a magáét.
MN: És azok, akik nem tudnak többet költeni? Magyarországon kiadáscsökkentést kellett végrehajtani az IMF-segély fejében.
AS: Magyarország kivételes helyzetben van. Önöktől nem várhatunk kiadásnövekedést, jelenlegi helyzetükben ez butaság is volna, csak valutaválságot kockáztatnának. Arról nem is beszélve, hogy a fellendülés az exportpiacok fellendüléséből fog jönni, hiszen belső fogyasztásuk olyan kicsi, hogy önmagában nem fogja kihúzni a gazdaságot a mocsárból. Magyarországon olyan fokú volt a túlköltekezés, hogy nem maradt mozgástere a kormánynak egyébként sem.
MN: A forint majdnem bebukott a hitelválságtól - erősíti ez az euró bevezetése melletti érveket?
AS: Az árfolyam-ingadozás szempontjából feltétlenül, ugyanakkor én mindenkit óva intenék attól, hogy megpróbáljon az euró mögé bújni. Az önök fő problémája nem az, hogy félremenedzselték az euró/forint árfolyamot, hanem az, hogy félremenedzselték a közkiadásaikat - túl sokat költenek. Ezzel csinálniuk kell valamit, így vagy úgy, akár euró, akár forint. Persze ha bent vannak az eurózónában, akkor kisebb lesz a nyomás a kormányon, hogy lépjen, mert az euró megvédi önöket a valutaválságtól.
MN: Az unió stabilitási paktuma, amire a magyar konvergenciaprogram is épül, nem engedi, hogy egy ország államháztartási hiánya 3 százalék fölé emelkedjen. Az EB azt mondta, hogy a kivételes körülményekre való tekintettel el fogja nézni, ha ez a korlát megsérül. Ez azt jelenti, hogy lemondhatunk a költségvetési fegyelem egy fő eszközéről?
AS: A paktum túl szigorúra sikerült, amikor megfogalmazták, de azóta sokat javult. Például kivették belőle azt a szabályt, hogy a 3 százalékos határt csak abban a kivételes helyzetben szabad átlépni, ha olyan súlyos gazdasági válság van, ami évi 2 százalékos negatív növekedést eredményez. Most már az egyszerű recesszió is "kivételes helyzetnek" számít, és ez jobb így. De lehet, hogy most meg már túl rugalmas lett. Mert egy évvel több időt ad arra, hogy az érintett állam elkezdje lefaragni a hiányt. Így eltarthat egy darabig a magas deficites időszak. Ez főleg azoknak az országoknak veszélyes, amelyek magas strukturális hiánnyal küzdenek. Az EB azt mondta, hogy válság és gazdaságélénkítő program ide vagy oda, továbbra is túlzottdeficit-eljárást indít azok ellen az országok ellen, amelyeknek tartósan 3 százaléknál nagyobb a hiányuk. Hogy a gyakorlatban mi lesz, meglátjuk: az eljárást az EU tanácsának is jóvá kell hagynia (a 27 tagállam pénzügyminisztereivel - a szerk.). Az EB mindenesetre azt várja ezektől az államoktól, hogy elkötelezik magukat a strukturális hiány csökkentése mellett, miközben rövid távon megpróbálják kiköltekezni magukat a recesszióból.
MN: Azt várja, de nem kényszerítheti őket.
AS: Az EU-nak nincs saját költségvetési politikája, mert a saját büdzséje kicsi. Ezt az állami költségvetési politikák koordinációjával akarja pótolni. Ezt mindig is tudtuk. Amit nem tudtunk, az az, hogy ekkora recesszióval fogunk szembenézni. De az EU által nemrég jóváhagyott gazdaságélénkítő terv túl is megy mindenen, amit valaha elképzeltünk (lásd keretes anyagunkat). A fiskális koordináció eddig nem állt másból, mint megpróbálni az államokat a 3 százalékos korláton belül tartani, minél közelebb a költségvetési egyensúlyhoz. Negatív koordináció, ha úgy tetszik. De most, az EU története során először, pozitív koordináció van. Az EU megpróbálja egy közös fiskális csomaggal leküzdeni a válságot. Ez túlmegy mindenen, amit az alapítók elképzeltek. Nyoma sincs az európai szerződésekben. Ez reakció a válságra. Ez új. A csomag egyébként nem rossz. Majd meglátjuk, hogy elég-e, vagy kell még egy néhány hónap múlva.
MN: Az ön kutatóintézete szerint az eddigi keresletélénkítő csomagok mérete elmarad attól, amit az EU szükségesnek tart.
AS: Igen, mi a GDP 0,6 százalékára becsüljük az eddigi fiskális lökést, holott legalább 1 százalék kellene. Az EB szerint 0,8-0,9 százalék közt van az eddig elfogadott állami csomagok összessége. Talán nekik van igazuk - és ez nem marad el annyira attól a számtól, amit én javasoltam. Tekintve, hogy az EU még soha nem csinált ilyet, ez nem olyan rossz.
Az EU keresletélénkítő csomagja
A 27 pénzügyminiszter által november végén jóváhagyott csomag 200 milliárd euróval, az uniós GDP 1,5 százalékával serkentené a recesszióba süllyedő európai gazdaságot. 170 milliárd a nemzeti büdzsékből, 14,4 milliárd euró a közös költségvetésből, 15,6 milliárd pedig az Európai Beruházási Banktól származna. Az EU energiahálózatokra és közlekedési infrastruktúrára fog főleg költeni, de amúgy mindenki arra fordítja a saját pénzét, amire akarja, az EU pusztán ajánlja, hogy ezek közt legyen olyan adócsökkentés is, ami az építőiparban használt "zöldtermékeket" és szolgáltatásokat, illetve a munkaigényes szolgáltatásokat célozza meg. Az eddig bejelentett nemzeti programok jóval a korlát alatt maradtak, a legnagyobb a brit, ami a GDP 1 százalékára rúg. (Bruxinfo)
