Az, hogy a kettes verzió a fa alá kerülhetett, főként a pártokra nehezedő piaci nyomásnak köszönhető: jövőre a Sláger és a Danubius Rádiónak is lejár az egyszer már pályázat nélkül meghosszabbított műsor-szolgáltatási jogosultsága, a digitális átállásról szóló törvényben elrendelt frekvenciamoratórium pedig az év végével szintén kifutott. (Mégpedig anélkül, hogy az új médiatörvény megszületett volna.) Az ötpárti tervezet elfogadása lehetővé tette volna, hogy a lejáró engedélyeket az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) helyébe lépő Nemzeti Médiahatóság ismételten meghosszabbíthassa. Miután a tervezet megbukott (erről lásd: Bátor elfutás, Magyar Narancs, 2008. november 27.), az ORTT-nek 2009 elején pályázatot kellett volna kiírnia e frekvenciákra. Ezt akadályozta meg az Országgyűlés a december 8-i döntésével (az MDF szavazott csak ellene), amely az újabb hosszabbítás lehetőségét a régi médiatörvénybe foglalta bele. Más kérdés, hogy Sólyom László az Alkotmánybírósághoz küldte véleményezésre a szerinte aggályos törvénymódosítást (lásd keretes anyagunkat). A bizalmi légkört a parlamenti szavazás egy csapásra helyreállította, így rohammunkában - és a megszokott módon: titokban - elkészülhetett az új verzió, ami nem sokban különbözik az elődjétől. Igaz, a törvény visszavesz azon ambíciójából, hogy a médiahatóság a tartalmi sokszínűséget a gazdasági versenyjogból ismert eszközökkel biztosítsa: ezek egyike lett volna a hevesen bírált "médiarendőrségi intézkedéscsomag". (A médiahatóság célhoz kötötten nyomozati jogkört kapott volna házkutatásra, szerverek lefoglalására, szerkesztők, újságírók adattáraiba való bepillantásra stb.) A törvény a piacelemzési eljárás lefolytatását, a médiakoncentráció ellenőrzését sem kívánja a médiahatóságra testálni, hanem átengedi ezt a Gazdasági Versenyhivatalnak. A szövegben maradt viszont a hírközlési versenyjogból ismert jelentős piaci erővel rendelkező szereplő fogalma, ami így - a versenyjogi eszközök amúgy jogos visszanyesésével - némileg idegennek hat. Túl sok gyakorlati jelentősége még sincs, mivel a médiahatóság közbelépését olyan "nézettséghez" (az új verzióban, egyébként helyesen, közönségarányhoz) köti, ami egyetlen nagy kereskedelmi szolgáltató csatornaindítási terveit sem veszélyezteti (a korábbi 30 helyett 35 százalék). Még akkor sem, ha több tematikus csatornát indítanak, hiszen a szereplők számának növekedésével lassan, de folyamatosan inkább csökkennek a közönségarányok.
Az apróbb változtatásokból kiolvasható a piaci szereplők egynémely óhajának akceptálása:
lazítottak
azokon a közösségi kötelmeken, amelyek az európai művek bemutatására vonatkoztak, illetve engedtek a magyar nyelvű műsorok sugárzására vonatkozó elvárásokból is. Az már az előző verzióban is aggályos volt, hogy míg az EU a helyi televíziók kivételével minden szolgáltatónak előírta, hogy a műsoridő több mint felében európai gyártású műsort adjon, addig a tervezet ezt az arányt csak egyes - az ún. meghatározó befolyású - médiaszolgáltatók két százaléknál nagyobb közönségarányú műsoraival szemben érvényesítette; a többinek elég lett volna a teljes műsoridő ötödében európai művet sugároznia. Most e kétszázalékos közönségarányt háromra emelte, megszabadítva a nagy szolgáltatók kisebb tematikus csatornáit, illetve az önálló kisebbeket az érdemi tartalmi reguláktól. (Például attól, hogy műsoridejükben meghatározott mértékig teret engedjenek független gyártású európai vagy magyar műveknek.)
Ami a közösségi jog átültetését illeti, a honlapok üzemeltetését kivették a tartalmi szabályozás hatálya alól, a rádiózást félig-meddig; és bár európai művek bemutatására az uniós jog őket nem kötelezi, de magyar nyelven készült produkciók sugárzását bizonyos közönségarány felett nekik is kell vállalniuk. Az új tervezet pontosítja a gyermekvédelemmel, a gyűlöletkeltés tiltásával kapcsolatos szabályokat, pótolja a legtöbb olyan hiányosságot, ami a jogi felülvizsgálat tisztázatlanságából fakadt, valamint egyértelműsítette a közérdekű adatok nyilvánosságát védő passzusokat. Az új verzió ugyanakkor továbbra sem zárja ki, hogy a külföldi joghatóság alá tartozó médiavállalkozásoknak felügyeleti díjat kelljen fizetniük - ami nem is a médiajognak, hanem az EU egyik alapelvének mond ellent.
Egyes szakaszok érintetlenül megmaradtak az új verzióban. Például az az ugyancsak vitatható rendelkezés, miszerint a médiahatóság felfüggesztheti azon műsorszámok (például egy sorozat további részei) sugárzását, melyek a korábbiakban sorozatosan megsértették a tartalmi jogszabályokat (főként a gyermekek, kisebbségek védelmére, a reklám és bizonyos műsortípusok sugárzására, a gyűlöletkeltés elleni fellépésre vonatkozóakat). A médiahatóság még a szolgáltató működését is beszüntetheti, ami aránytalan beavatkozásnak tűnik, és ami egyes felfogások szerint kimeríti az előzetes cenzúra fogalmát. Ennél is visszatetszőbb azonban, hogy a digitális átállás átmeneti időszakában a tervezet az analóg rádiós műsor-szolgáltatási jogosultságok elosztásának folyamatára ráültetett egy parlamenti ad hoc bizottságot, amely gyakorlatilag kiveszi a döntést az illetékes médiahatóság kezéből. A törvény a kiválasztás szempontjaihoz nem ad kapaszkodót, az eseti bizottság működése nem transzparens része az eljárásnak; döntéseit a legerősebb frakciók határozzák meg szavazatarányosan, és az új verzió ezt a szándékot sem vizsgálja felül.
A második változatból is kiderül, hogy a politikai pártoknak továbbra sem esett le: nincs joguk kizárólagossá tenni befolyásukat a média irányításában. A tervezet nem nyúl a Nemzeti Médiahatóság, a Közszolgálati Tanács és a Közmédiumok Tulajdonosi és Vagyonkezelő Testülete tagjainak rekrutálási szabályaihoz. Nem is az a legnagyobb baj, hogy
a politika belemászik
ezekbe az ügyekbe - hiszen amúgy is mindenben benne van. A gond inkább az, hogy a társadalom más részei nemigen rúghatnak labdába (legfeljebb kifejthetik a véleményüket egy közmeghallgatáson), és hogy a működési rendben is megmaradtak azok a szálak, amelyeken keresztül a pártok irányíthatják a rendszer működését. (Ámbár akármilyen szabályozással vissza lehet élni, ahogy azt az első médiatörvény alkalmazásánál is láthattuk.)
Elsősorban tehát politikai kultúrát kellene tanulni. Februárban ötpárti javaslat formájában az Országgyűlés elé kerül a tervezet. Addig pedig már csak egy közmeghallgatás van hátra.
Analóg falatok
A hatályos médiatörvény értelmében a műsor-szolgáltatási jogosultságot legfeljebb egyszer lehet maximum öt évre megújítani, ezután viszont mindenképp pályázatot kell kiírni. Sólyom László arra hivatkozva kért alkotmányossági normakontrollt, hogy a pályáztatási szabályok újraírása ellentétes a sajtó- és információszabadsággal, és sérti az egyenlő bánásmód elvét, hiszen aránytalan előnyökhöz juttatja a jelenlegi műsorszolgáltatókat a pályázni kívánó új társaságokkal szemben. Indoklásában szerepelt, hogy a sokat emlegetett digitális átállásig meghatározó jelentőségű, hogy a frekvenciák korlátozottan állnak rendelkezésre: ilyenkor a pályázati rendszer a garancia arra, hogy új szereplők jelenhessenek meg, illetve a piacon lévő szolgáltatók ajánlata is megméressék. Az államfő arra is rámutatott, hogy az Országgyűlést mulasztás terheli, miután máig nem szabályozta a műsor-szolgáltatási jogok elosztásának döntéshozatali eljárását (amit 2007 végéig kellett volna megtenni), és a mostani módosítás csak még nagyobb zavart okoz.
Az államfői fellépést kritizálók szerint probléma, hogy míg a televíziózásban a digitális átállásnak nagyjából látható a forgatókönyve, addig a digitális rádiózás körül világszerte rengeteg a kérdőjel. Az analóg rádiók annyira olcsók, hogy nehezen terjednek a digitális földfelszíni vételre alkalmas ún. DAB rádiók, és van jó néhány alternatív technológia, amiről még nem lehet tudni, nem lesz-e sikeresebb. A kereskedelmi adók inkább kivárnának. Van azonban egy kiskapu, hiszen az átálláshoz a vonatkozó törvény értelmében arra is szükség van, hogy a lakosság háromnegyede rendelkezzen a vételre alkalmas készülékkel: a szakértők szerint ez még legalább hat év, de lehet, hogy több.
Az viszont látszik, hogy a rádiózásban van üzlet, milliárdosak az árbevételek, és vannak érdeklődők a lejáró analóg frekvenciák iránt. A Sláger és a Danubius amúgy 6,4-6,4 milliárdot fizetett 12 év alatt.
